Ez a hét, úgy tűnik, a késések hete. Hosszas és kitartó munkával sikerült háromnegyed ötre interjút lebeszélni Dani-vel, és nagyon rossz előérzetem támadt, amikor tíz perccel annak időpontja előtt megérkezve az autó tükrében egy hatalmas turnébuszt láttam, amint elhalad mellettem, és behajt a Dürer területére. A Szófiából induló csapat – természetesen – órákat töltött a szerb-magyar határon, úgyhogy másfél óra késéssel futottak be. Ennek ellenére is élmény volt látni, ahogy elkezdett beindulni a gépezet: egy fél órával később már tulajdonképpen a beállás zajlott, és megkezdődött a Wednesday 13, majd a Cradle of Filth meet’n’greet szekciója.
Eredetileg Dani-vel és Marek-kel volt interjú lebeszélve az estére, és mindez folyamatos erózión ment keresztül. Először annyiban maradtunk, hogy mind a kettő mehet, de azonnal egymás után. Aztán kicsit átalakult a javaslat: mind a kettő egyszerre, 30 percben. Aztán a kettő egyszerre – 20 percben, és amire bejutottam az interjú helyszínére – ez amúgy a Dürer kisterme, egyben a kantin volt –, addigra kiderült, hogy ma csak Marek Šmerda áll rendelkezésre 10 percre, úgy, hogy közben a hátam mögött kétpercenként mutatták, hogy mennyi időnk is van még hátra. Hasonlóan feszített, de professzionális módon ment a beállás–felkészülés, de minden erőfeszítése ellenére is 15 perces késéssel kezdett a Drift.
Meglepetés voltak ők – róluk nem volt szó az előzetes kiírásban, de ilyet nem hagy ki az ember, úgyhogy természetesen bementem ismerkedni velük. Az érzéseim meglehetősen ambivalensek voltak: nagyon korrekt, kellemes, rock’n’roll, metal és punk elemeket vegyítő zenét játszottak kellemes szólókkal és jól eltalált harmóniákkal – tulajdonképpen teljesen fogyasztható volt a produkció. Azonban volt számomra pár érthetetlen részlet is: hogy ehhez miért kellett rádióantennával ellátott pilótasisakot, bukósisakot, exoskeleton-t meg ehhez hasonló maskarákat viselni, az számomra egy örök rejtély marad. Valószínűleg ez volt az a fellépés, ahol a kevesebb több lett volna: mindezen jelmezek nélkül sokkal emberközelibb lett volna az egész produkció (Cannon Fire, Back Down, Churn, Stranded, (Gojira cover), New Blood Type, Mayhem).
A következő Sick N’Beautiful hasonló rugóra ment, annyi különbséggel, hogy női ének járt a fellépéshez. Akárcsak a Drift, ők is tulajdonképpen egy viszonylag könnyen befogadható és élvezhető zenét kombináltak egyfajta színházzal, ami számomra mármár agyoncsapta a felhasználói élményt. Értem én, hogy az egész este a horrorra lett felhúzva, és vélhetően öreg vagyok már, mint az országút és ezért nem jött be nekem, de a hallgatóság jelentős része jól láthatóan nagy örömmel fogadta a fellépést. Basszusgitár-gitárok-dob-énekesnő felállás, neccharisnya és neonzöld színben aktívan világító melltartók, szintén neonzöldben ragyogó raszták – ezek adtak a vizuális elemek vázát. Maga a zene egyszerűen definiálható és körülhatárolható volt: pár könnyen befogadható és pörgős ötletre felhúzott könnyű bulizene, ami kiválóan működött és betöltötte szerepét, azaz felpörgette a közönséget a Cradle of Filth aznap esti fellépésre (Tonight We Go to War, God of Thunder, Drop It to the B, New Witch 666, Makin’ Angels).
A Wednesday 13 fellépése számomra sokkal befogadhatóbb volt, mint a két előző gyakorlat. Adott adott egy Marilyn Manson-hasonmásverseny harmadik helyezett nagypapa (nem viccelek), aki 16 éves kora óta ilyen-olyan horror punk, gothic, rock’n’roll és nu metal elemeket ötvöző zenét játszik. Elsőre ez a leírás meglehetősen kaotikusnak hangzik, ám ezzel együtt egy konzisztens, élénk, első hallgatásra is könnyen befogadható, ugyanakkor dallamos szólókkal tűzdelt zenét takar. Ez a műfaj igazából nem az enyém, de ezzel együtt is feltétlenül a legmélyebb tisztelet hangján kell róluk szólni, ugyanis az egy óramű pontossággal összerakott, tökéletes produkció láthattunk tulajdonképpen nulla üresjárattal (The World According to Revenge, Chapel of Blood, Death Valley Superstars, 197666, Slit My Wrist, Love at First Fright, People Hate Me, Die My Bride, Pieces of You, Drug Me to Hell, Nowhere, White Wedding, Dead in Hollywood, I Love to Say Fuck). Ekkor még mindig nem volt teltház a Dürer nagytermében, de ezzel együtt is jól látszott, hogy a közönség minimum fele a Wednesday 13 miatt érkezett aznap. A hangulatot már nehéz lehetett volna tovább fokozni: a hallgatóság egy része – amelyik az eleje óta élvezte az estét – már olyan szinten felpörgött, hogy a holtponton átbillenve kókadozni kezdett… ugyanakkor még mindig csak jöttek és jöttek azok, akik csak és kizárólag a Cradle of Filth-re voltak kíváncsiak.
Az átszerelés gyorsan lement, szépen felvonult a társulat – Dani zárta a sort –, és megkezdődött az igehirdetés. Egy precízen adagolt, zsinórmértékkel kimért, fantasztikus produkcióhoz volt szerencsénk az életmű teljes spektrumából – azaz az első albumtól az utolsóig terjedő periódusból – válogatott dalokkal (The Fate of the World on Our Shoulders, Existential Terror, Saffron’s Curse, She Is a Fire, The Principle of Evil Made Flesh, Crawling King Chaos, Nymphetamine (Fix), Dusk and Her Embrace, Necromantic Fantasies, Born in a Burial Gown, Creatures That Kissed In Cold Mirrors, A Bruise Upon the Silent Moon, The Promise of Fever, Cruelty Brought Thee Orchids, Her Ghost in the Fog, From the Cradle to Enslave). Az új gitárost, Donny Burbage-et most láttam először élőben: komótosan, de teljesen precízen tette a dolgát és adta a kísérletet, és játszotta a kiállásokat. Marek Šmerda leginkább a közönséggel való jópofizással volt elfoglalva, miközben öles léptekkel lebegett – vándorolt fel-alá a színpadon. Ő is halál precízen játszott, azon a szinten, amikor tulajdonképpen rá sem kellett nézni a hangszerre… A ritmusszekció hosszú évek óta nem változott: a dobos Martin – amúgy Marek haverja, akivel a Titanic-ban együtt játszanak – tulajdonképpen már rangidősnek számít zenekarban a leghosszabb tagsággal Dani után. És ami a legfontosabb: az ének, hiszen ez adja az egész zenekar savát-borsát. Igazából ha egy-egy gitár időnként eltűnik, az még nem egy nagy csapás, ám ha Dani vagy az aktuális női énekes nem hallatszik rendesen, akkor fabatkát sem ér az egész produkció. Itt ilyen probléma nem volt: tökéletes bemutatót kaphattunk Dani széles énekhang-tartományából és elképesztő lendületességéből. Amennyire tudom, jó ideje meglehetősen konszolidált életet él – kábé a gluténmentes teát is cukor nélkül issza –, ezzel együtt amilyen pörgést az egész ember és annak minden porcikája produkált, az valami egészen elképesztő belső energiáról tesz tanúbizonyságot. Tizenhárom számot játszottak, és teljesen őszinte leszek: ebből egyet-kettőt simán el lehetett volna hagyni. Szerintem a Nymphetamine és a Thornograhy albumok a legkevésbé sem nevezhetők a zenekar csúcsmunkáinak, és talán az ezen időszakból származó tételek elhagyásával időt lehetett volna spórolni – vagy esetleg más dalokat beválogatni. De nem szabad telhetetlennek lenni: a produkció teljesen professzionális volt, a hangzás a második sorban semmi kivetnivalót nem hagyott maga után (ami azért ritkaság), és ez a kilencven perc úgy repült el, mintha csak egy pillanat lett volna. Mindig hihetetlen öröm a műfaj nagyjait – lassan mondhatjuk: veteránjait – élőben látni… most sem volt ez másképp, és azt hiszem, hogy sokadmagammal egy felejthetetlen estén voltam túl.
Írta: Á
Fotók: Dürer Kert
