ELŐADÓ: Aornos
ALBUM: Pre Divine
SZÁRMAZÁS: Magyarország
MEGJELENÉS ÉVE: 2023
STÍLUS: black metal
HONLAP: https://www.facebook.com/aornosblackmetal
ÉRTÉKELÉS: 9/10

 

Hosszú szünet, hosszú várakozás – és nem utolsósorban hosszú, kitartó munka – eredményeként látta meg a napvilágot 2023 végén az Aornos új albuma, a Pre Divine. Tátrai Csaba ötleteiből ez már a negyedik csokor, és hogy a zenekar „beugró” basszusgitárosát-szólógitáros, Kovács Attilát idézzem: ez a zene sem való mindenkinek. Nyitottság, elmélyültség, odafigyelés és nem kevés érdeklődés szükséges az anyag élvezetéhez; nem adja könnyen magát, de ha sikerült megfejteni, akkor egy csodálatos kalandban lehet a hallgatónak része.

 

 

Csaba nagy rajongója az Emperor-nak, és ha az ember – hogy egy csodás képzavarral éljek – ezen a szemüvegen keresztül hallgatja a zenét, akkor máris érthetővé válnak adott megoldások. Az Emperor fejlődéséről maga Vegard mondta tavaly az Inferno-n, hogy annak idején megpróbált mindent valahogy máshogy, újszerűen, váratlanul megoldani-megírni, nem úgy, mint ahogy azt az ember elsőre várná-gondolná. Így kerültek az első album faék egyszerűségű dalaiba váratlan fordulatok – majd a váratlan fordulatok közé még váratlanabbak, később egészen meglepőek, és ez az állapot csúcsosodott ki a zenekar utolsó albumában. Csaba valahol arrafelé jár, mint amikor Vegard-ék a felemelkedő szakaszban voltak: izgalmas zenei megoldások, bonyolult harmóniák, alapvető disszonancia – amely csak időnként nyer feloldást –, váratlan, friss és újszerű zenei ötletek jellemzik az anyagot, és pontosan ezek miatt nem is olyan egyszerű a befogadása. A Pre Divine nyolc plusz egy tételből áll, a plusz egy instrumentális dal az utolsó pillanatban került fel az anyagra.

 

 

Jó a dramaturgia: a legütősebb számmal kezdődik ez az album, nem nehéz kihallani, hogy Csaba és a norvég példakép szorosan egy zenei úton járnak – ami természetesen nem ismétlést vagy plagizálást jelent; valahogy úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy ők ketten más időben és más háttérrel, talán más inspirációval, de nagyjából egy irányba tekintenek. Szubjektív műfaj a lemezkritika, és a sokadik hallgatás után is azt gondolom, hogy a Verus lesz talán az a szám, ahol ezek a jegyek leginkább tetten érhetőek – úgyhogy ha valaki ismerkedni akar az anyaggal, mindenképpen ezt a dalt hallgassa rongyosra.

 

 

 

Pörgősebb, élénkebb – és kevésbé disszonáns – a második tétel, a címadó dal, a Pre Divine. Ez jól hallhatóan letisztultabb, kevésbé egy gótikus templomra emlékeztető dal, a vonalak egyszerűbbek, inkább román kori templom, már ha maradunk ennél a hasonlatnál; a dinamizmusa emiatt tökéletes koncertkezdőnek gondolom.

 

 

Keretes szerkezetű a Cursed Grace: két gyors tétel közé ágyazott lassú, disszonáns részből épül fel. Itt tűnt fel az a játék, amit Csaba több dallal is előadott ezen az anyagon, és tetten érhető volt a korábbi anyagokon is, nevezetesen, hogy egy riff-et egy ötletből és annak transzponáltjából építi fel. Ebben eddig semmi drámai nincs, lehet transzponálni terccel vagy kvinttel, így a magasabban játszott rész nem pontosan ugyanaz mint az eredeti, általában disszonáns lesz ahhoz képest. Ez már eredhet magából a transzponálásból is, de egészen biztosan még csavar egyet rajta Csaba, hogy saját magában is üzembiztosan disszonáns legyen az így eltolt rész. Számomra ez a dal egyfajta határt is képez a konszonancia-disszonancia arányban, ez a maximálisan befogadható; ha tekerne még egyet rajta Csaba, és dominánsabb lenne a disszonancia, akkor számomra teljesen szétesni.

 

Ez a „transzponáljuk-megtekerjük”-modell megfigyelhető a negyedik tételen (Here Night Sits All Day) is: érdekes elképzelés és megoldás. Az ember azt várná, hogy a nagy drámai nekikészülődés után valami elképesztően hihetetlenül még drámaibb lesz maga a tétel, de nem: a lassabb, disszonanciákkal fűszerezett énekbeszéddel itt a sokadik példa arra, hogy Csaba pontosan nem azt teszi, nem azt a zenei megoldást használja, mint amit a hallgató elsőre vár. Ez egyébként kötéltánc, és szerintem csak nagyon kevesen képesek a megfelelő egyensúlyt eltalálni: ha dominálnak a sablonmegoldások, akkor egy tizenkettő-egytucat dal lesz a vége, ha pedig a zeneíró túltolja, akkor tulajdonképpen hallgathatatlan a végeredmény – és ezen a ponton mindenki kedvére idézhet Vegard szólómunkásságából dalokat, vagy akár komplett albumokat.

 

 

A negyedik tétel lassú, merengő – mármár melankolikusnak is nevezhető – stílusához képest szöges ellentét az Interwoven Worlds dinamikája: talán a Verus mellett még ez a tétel az, amelyiken nagyon érződik a távoli példakép hatása, és engem mondjuk nem kellene hosszasan győzködni, ha valaki azt találná mondani, hogy a dallamok egy része egy régi, kiadatlan Emperor-anyagról szökött meg. A „csinálunk valamit, majd jöjjön valami disszonáns, majd cukrozzuk meg még egy kis disszonanciával és vége”-logikát Csaba itt is folytatja – picit máshogy, nemcsak egy riff-en belül, hanem egymást követő részek esetén is alkalmazva azt.

 

A Falling into the Black Heavens és a Meredély sorrendjét megcseréltem volna: szerintem az album nagyjából kétharmada környékére egészen egyszerűen belefárad a hallgató a sok disszonancia-csipkézte ötletbe A Falling into the Black Heavens egy lassú úthenger a közepe után egy gyorsabb résszel, amelyik – sebességét és stílusát tekintve – akár még lazíthatná is az anyag tömörségét, de miután nagyon hasonló eszközökkel operál, mint az előtte lévő tételek, így a kívánt megkönnyebbülés elmarad.

 

Feltétlenül érdemes a Meredély-t – ritkaság: magyar számcím, ritkaság: instrumentális – többször alaposan meghallgatni, hiszen egyfajta lenyomata az alkotó kreativitásának. Az egész tétel pontosan egy darab zenei alapot variál bő három percen keresztül. Érdemes alaposan és sokszor végighallgatni, hogy Csabáék az „ugyan tekerjünk még egyet ezen az ötleten” című feladatból mit is hoznak ki – szerintem példaértékű a végeredmény.

 

 

A zárótétel – amúgy az album leghosszabb dala – az előző nyolc dal egyfajta kvintesszenciája, megfűszerezve egy csomó új dologgal, például a tiszta és károgó ének felelgetésével, vagy akár a billentyűsökkel. Jobban belegondolva, ez a dal is egyfajta csúcspontja ennek az albumnak; mindenesetre az első hat tételbe belefáradó, majd a hetedik tétel során regenerálódó hallgató egy tökéletes összefoglalást kap nemcsak az album zenei ötleteiből, hanem egyben az Aornos filozófiájából is.

 

A lemezkritika szerves részét képezi a kritika, azaz annak megfogalmazása, hogy mit is csinálna az egyszeri kritikus másképp. Tudom, hogy nagyon sokat szenvedett Csaba a dobok keverésével, és tudom, hogy mennyiben kompromisszumos ez a megoldás, mégis, én valahogy úgy éreztem, hogy kicsit a levegőben lóg a dobhangzás: hol elvész a gitárok mögött, hol pedig a duplázó nyomja el azokat. Egyfelől – amennyire megértettem – ez a maximum, amit ebből ki tudott hozni Csaba, ugyanakkor én ezt vélem a legfőbb hiányosságnak. Több, nálam vájtabb fülű kritikus is említette, hogy a vonósokból tulajdonképpen alig hallani valamit; az első meghallgatás során nekem ténylegesen keresnem kellett, hogy hol is szólnak ezek a hangszerek.

 

Szóval összességében Csabáék egy fantasztikus anyagot tettek le az asztalra, öröm látni és hallani, hogy ilyen zenék születnek kis hazánk területén. A zenekar tagjait feltétlenül bátorítom a további munkára – aki eddig is rajongott az Aornos zenéjéért, azt ezen hitében csak megerősíteni tudom, az érdeklődők számára pedig csak megismételni tudom a javaslatot: tessék a Verus-t rongyosra hallgatni, és amint ez megvan, onnantól lehet az album további dalaira továbblépni. Végül – de nem utolsósorban – nemcsak a metal.hu boltjában kapható hangzóanyag létezik, hanem Csabáék február 22-én a Dürer-kertben be is fogják mutatni ezt az anyagot, úgyhogy kérlek, gyere és állj be velem az első sorba meghallgatni őket!

Írta: Á