Az eseménytelennek legkevésbé sem nevezhető pénteket egy hasonlóan mozgalmas szombat követte. Sajnos a Thy Catafalque pénteki fellépésén nem tudtam jelen lenni – a legértelmesebb kompromisszumnak még mindig azt tűnt, hogy aznap végigugrálom a Batjushka-t és előzenekarait, majd pedig szombaton teljes erőbedobással fogok tudni a Master Boot Record-ra és a Thy Catafalque-ra koncentrálni.

Olyan délután négy környékén kezdett a kontroll kicsúszni a kezemből – például az, hogy nem a Master Boot Record kezd és nem hétkor, már csak a helyszínen derült ki. Több teljesen nyilvánvaló véletlen okán sikerült pontosan a Master Boot Record kezdésére befutni; ez a társaságnak a második fellépése Magyarországon. Vendégeink voltak a Fekete Zajon 2022-ben, ahol egy egészen fergeteges és fenomenális bemutatkozó fellépést tartottak. A Master Boot Record eredetileg szobaprojektnek indult, a zenekar agyának, Vittorio-nak pedig esze ágában sem volt nemhogy turnézni, de még fellépni sem ezzel a formációval – ám aztán több meglepő és váratlan dolog okán ez a véleménye megváltozott, és azt kell hogy mondjam, ezzel mindannyian alapvetően csak nyertünk. Szóval kezdett a Master Boot Record. A fiúk turnén voltak, és az nagyjából délután kettő környékén derült ki, hogy a nap menetrendje szorosabb lesz a tervezettnél: Vittorio-ék kérése az volt, hogy a teljes színpadot használhassák, pontosabban megfogalmazva a Thy Catafalque dobja ne legyen a színpadon az ő fellépésük során, és ennek okán még a setlist-en is hajlandóak voltak változtatni – ezért fogadta pár perccel hét előtt a vendégeket a teljesen üres színpad látványa. Illetve nem volt az teljesen üres: a bal oldalon található asztalon három analóg monitor, két billentyűzet és egy régi desktop gép foglalt helyet jópár geek kütyü társaságában. Az analóg monitoroknak minimális volt a szerepük – csak dekorációként szolgáltak –, az egyik billentyűzet viszont ténylegesen hangszerként működött. Ezt Vittorio átalakította, és egy számítógépre kötve tulajdonképpen midi-billentyűzetként funkcionált – így is játszott rajta.

A Master Boot Record zenéje alapvetően megosztó; van, aki rajong érte – mint például ezen sorok írója –, és van olyan ismerős, aki deklaráltan nem is volt hajlandó végigállni a fellépést. Az eredetileg VST-kkel összerakott zenét Vittorio nem kevés munkával szétszálazta eljátszható sávokra: a dob egy viszonylag egyszerű menet volt, a szólógitárt a szólókat és kiállásokat fantasztikus technikával játszó Edoardo Taddei tette kezelésbe. A kíséret akkordjait Vittorio játszotta, és amikor még esetleg valami olyasmi maradt, ami szükséges, de a fentebbi eszközökkel nem lehet megvalósítani, azt vagy az asztalon lévő billentyűzettel lehetett megszólaltatni, vagy pedig be backing track-ként kelt életre. A dalok alapvetően instrumentálisak, a mikrofon a félmondatos felkonferálásokhoz kellett. Igazából eszméletlenül anakronisztikus volt a zene, amit játszottak: adott egy 80-as – 90-es évek PC forradalmához köthető vizuális megjelenés, hangszín és légkör, és ebbe az atmoszférába van integrálva egy pattogós-darálós metal alap eszméletlenül gyors neoklasszikus szólókkal. Ez így leírva elég rettenetesen hangzik – van, aki számára tényleg az –, de szerintem összességében ez a keverék fantasztikusan szól és szólalt meg a helyszínen. A hangzás kiváló volt, a szokásos és kötelező nagy klasszikusokat hallgathattuk meg (NWOSHM.TXT, CONFIG.SYS, DOOM, ANSI.SYS, GOLDEN AXE, IRQ 2 CASCADE, IRQ 0 SYSTEM CLOCK, 80486DX, CASTLEVANIA, 8086, FTP, COMMAND & CONQUER, 80386, BAYAREA.BMP), és igazából én az egész estét is remekül el tudtam volna tölteni Vittorio és barátai zenéjével. A fellépés hangulata egy picit megváltozott az utóbbi egy évben: Eduardo barátunk remekül felvette a „lejátszom a csillagokat az égről” gitárhős szerepét – dehát ahhoz a fantasztikus teljesítményhez, amit ő tud mutatni nekünk, ez a pózőrködés tulajdonképpen még jól is állt.

Az utolsó hangokat követően futóverseny kezdődött a színpadon: az olaszok pakoltak, amit csak tudtak, de a rendelkezésre álló időkeret alatt nem lehetett mindent leszedni, úgyhogy az analóg monitorok, a billentyűzet és az egyéb kütyük a zenekar logójával letakarva szépen félretolódtak. Árpi dobja serény kezek szorgos munkájának köszönhetően percek alatt összeállt, és kezdődhetett a Thy Catafalque második fellépése. Az első estét alapvetően a keményebb dalokra hegyezték ki, most pedig a lazább, női énekkel bővebben díszített, dallamosabb tételekből halhattunk egy híján húszat (Szamojéd freskó, Töltés, Hajnali csillag, Sárember, Balra a nap, A bolyongás ideje, Embersólyom, A valóság kazamatái, Napút, Hajó, Szélvész, Piros-sárga, Szarvas, Csillagot görgető, A csend hegyei, Testen túl, Néma vermek, Móló). Meglepődtem, amikor a szett lisztet láttam, de tény: nagyon sok 2-3 perc hosszúságú tétel szerepelt rajta. Tamásnak jellemzően van egy zenei ötlete, kidolgozza az elejét-végét, kerek formába önti akár kisebb ismétlésekkel, és utána jöhet a következő szám – egy gondolat, egy mondat, ugye, és persze vannak ettől eltérő logikán alapuló dalok is.

Többé-kevésbé szettekre volt darabolva fellépés, de ezt nem feltétlenül lehetett tartani: Martina és Ivett többször is vissza-visszatértek. Nagy elvárásaim voltak ezzel a fellépéssel kapcsolatban. Volt ugye a Nagy Szent Mezolit fellépés, ami meglepően jól szólt, de igazából ha vackul szól, az sem érdekelt volna senkit. Az akváriumos fellépések hangja – legalábbis szerintem – gyenge volt, konkrétan a keverő mellett sem hallottam normálisan a dalokat. Ennél nagyságrendileg jobban szólt a Budapest Park tavasszal, és úgy voltam vele, hogy ha az A38-on nem szólal meg rendesen a Thy Catafalque, akkor talán ez a legfontosabb, amin dolgozniuk kell – és ez a vágyam makulátlanul teljesült. Árpi cinjei kaptak egy plexi előtétet, így nem szóltak bele direktben az öt énekmikrofonba, és a keverés még az első sorban is tökéletesen élvezhető volt; a keverőnél álló beépített emberek szerint makulátlanul szólt minden. Ismétlés, de megint leírom: nem azért kell hogy makulátlanul szóljon, hogy a beszámolót író zenekritikus boldog legyen, hanem azért, mert minden egyes részletnek, harmóniájának, disszonanciának, apró zenei nüansznak megvan a maga kulcsszerepe – és ha ez valami miatt nem hallatszik, akkor az egész dal szétesik és használhatatlan lesz picit úgy, mintha a festő adott színeket egyszerűen lespórolna a képről. Számos új dalt is halhattunk; eszméletlen kemény munkát tehettek bele Tamásék, hogy ezzel a bővített setlist-tel össze tudják hozni a kétnapos produkciót. Picit rendhagyó volt, hogy a fellépést nem a Szarvas zárta, hanem a Móló, de ezzel együtt is sajnos gyorsabban telt el ez a 85 perc, mint ahogy azt gondoltam volna. A csodálatos légkört és a fantasztikus zenei teljesítményt szerintem tovább fokozta az egész fellépés mélyen emberi volta. Ha valaki teljes mértékben anti-frontember, az Kátai Tamás lesz. Zavarban van és tényleg akadozva megy neki ez a szerep, de mégis próbálja, és pontosan ettől lesz az egész emberi és közvetlen, annyira, hogy az ember legszívesebben átölelné a teljes színpadon lévő csapatot – és pontosan az ilyenektől érezzük magunkhoz közelinek a fellépést, és nem csak egy profi és embertelten gépezet 85 perces működésének. A vége felé bizonyos szempontból már kezdett elszabadulni a pokol: a Piros-sárga alatt lábakat lehetett látni a backstage felé vezető lépcsőn, amint ritmusra ropják az ütemet – ez szerintem vagy Ivett volt, vagy Martina –, aztán nagy ováció közepette a Mólóval véget ért a fellépés. A teljes csapat – a törzsgárda Bos Micivel, Kobza Vajkkal és Vörös Andrással kiegészülve – feljött elbúcsúzni a közönségtől, de természetesen ez sem csak úgy simán integetve történt. Illetve ha Vörös András nincs ott, akkor valószínűleg csak ennyi történik, de ő természetesen nem bírt magával: a mellette állókkal fogták és mintegy piedesztálra emelték Kátai Tamást… én pedig megint egy felejthetetlen Thy Catafalque-emlékkel lettem gazdagabb.

A harmincéves születésnapja kapcsán nem is oly régen emlegettük a Sear Bliss-t és azt a munkát, ami ehhez a születésnaphoz elvezetett – és hasonló eszmefuttatás meg lehet tenni a Thy Catafalque esetében is, méghozzá két ok miatt. Egyrészt adott egy már-már zsenialitással határos tehetség, aki a negyedik emeleti szobában a számítógép mögött ülve egyre-másra írta azokat a csodálatos dalokat, amik külföldről is vonzzák rajongókat – például erre a dupla fellépésre is. További nélkülözhetetlen komponens az a nagyjából egytucatnyi közreműködő, akik a már meglévő szerteágazó zenekari projektjeik mellett ezt a teljesen professzionális fellépést összerakták. Persze egy elfogult rajongó vagy zenehallgató mindenkit oda dicsér, ahova akar, de azért vannak objektív mércék is – ilyen például az, hogy a nagyjából tizedik koncertjét adó Thy Catafalque a 2024-es Dark Easter Metal Meeting-en fog föllépni, és azt hiszem, hogy ez azért segít tájékozódni azügyben, hogy Tamás és zenésztársai milyen fajsúlyú produkciót hoztak össze tulajdonképpen a saját szabadidejükben, a munkaköri munkájuk mellett.

Büszke vagyok rátok.

Írta: Á