Fellépések szempontjából a múlt hét is meglehetősen mozgalmasra sikeredett: tulajdonképpen csak péntekre-szombatra össze is jött egy minifesztivál, annyi izgalmasnál izgalmasabb csemegéből lehetett válogatni. A kezdetek kezdetén a mesterterv az volt, hogy részt veszek a két napos Thy Catafalque-bulin, az első napra pedig az volt a csak nagy vonalakban kidolgozott elképzelés, hogy miután a Thy Catafalque mint előzenekar végez a Kaláka előtt, utána gyorsan autóba vagy tömegközlekedésre pattanok, és kurtamalac-vágtában futás át a Batjushka-t meghallgatni az Analog-ban. Néhány üzenetváltással és pár nappal később derült ki, hogy a mesteri tervben egy apró, ám kritikus hiba van: a Kaláka az előzenekar aznapra, így tulajdonképpen a Batjushka és a Thy Catafalque fellépése percre pontosan átfed. Nehéz szívvel, de az unortodox black metal mellett tettem le voksomat – és egy fantasztikus estében lehetett részem.
A nagy lengyel egyházszakadás következményeit egy korábbi cikkünkben már taglaltuk; távirati stílusban: azzal a furcsa eredménnyel állunk szemben jelenleg, hogy mostanság két Batushka nevű lengyel zenekar turnézik fel-alá Európában. Az egyik az eredeti Batushka énekese plusz verbuvált gitárosok, bőgősök, és kórus: ez Bartłomiej Krysiuk Batushka-ja. Illetve adott a másik, sokak által csak eredetinek nevezett Batjushka (egy betű eltéréssel), az eredeti gitáros Krzysztof Drabikowski zenekara, szintén jórészt beugró zenészekkel felturbózva – most az utóbbi fellépése volt napirenden, de az előbbit szintén el lehetett párszor kapni Magyarországon… de ne rohanjunk ennyire előre.
Csak pár tucatnyian lézengtünk az Analog-ban, amikor kezdett a norvég Uburen; a hangzás hagyott némi kívánnivalót maga után. Klasszikus gitár-basszus-dob-ének felállással léptek színpadra, és számomra meglehetősen egységsugarú black metal-t játszott; voltak jó zenei ötletek, de csomószor úgy éreztem, hogy ezek kidolgozatlanok és elvesznek a nagy darálásban (Harken Now, Oskoreia, When the River Breaks, As Sorrow Turns to Hate, Remembrance, Defiance Towards Futility, Usurp the Throne, Blood Eagle). Ami megkérdőjelezhetetlen, hogy lelkesedésben és dinamizmusban nem volt hiány, különösen úgy, hogy a turné utolsó előtti állomásáról van szó: amire ezeket a sorokat olvassátok, addigra már az összes fellépő otthon a kanapéján ücsörögve issza jól megérdemelt sörét. Szégyen, nem szégyen: számomra az Uburen, azzal együtt, hogy nagyon jó hangulatot csinált, nem volt egy maradandó élmény, így kíváncsian vártam a német Kanonenfieber fellépését.
Érdekes jelenséggel álltunk szemben, szó szerint. Adott egy három évvel ezelőtt indult, egyalbumos zenekar (plusz pár EP és single), helyből akkor a merch-csel, hogy több veterán társaság is csak pislogna, és hát visszafogottnak sem volt nevezhető az az ováció, ami a fellépés előtt várta őket. Vegyes érzelmeim vannak a produkcióval kapcsolatban, ugyanis több különböző aspektusból is meg lehet közelíteni az esti mutatványt. Ha egy első albumos zenekar fellépéseként tekintem, akkor le a kalappal, és a legmélyebb tisztelet és elismerés illeti meg őket. A fellépési időt (9 dalnyi idő, Die Feuertaufe, Dicke Bertha, Die Schlacht bei Tannenberg, Der Füsilier I, Grabenlieder, Verscharrt und Ungerühmt, Kampf und Sturm, Die Havarie, The Yankee Division March) ki lehetett tölteni rendelkezésre álló zenei anyaggal (16 dal), másképpen megfogalmazva a vérszegényebb tételeket – már ha egyáltalán akad ilyen –, el lehetett hagyni, de ezt és „életkorukat” figyelembe véve egy nagyon mozgalmas és izgalmas koncertet adtak, amiről csak a legmelegebb elismerés hangján lehet nyilatkozni, és tényleg őszintén örülök, hogy részese lehettem ennek az estének. Ha színpadi produkcióként tekintem a Kanonenfieber fellépését, akkor inkább volt ez színház, mintsem koncert. Az 1914 által kitalált első világháborús vonalra volt felhúzva az egész zene, fellépés, design, és – legnagyobb empátiával nyilatkozva az első világháború szenvedéseiről –, inkább volt ez zenés színház, mintsem extrém metal koncert. Ezt az 1914-féle vonalat sikerült még továbbfejleszteni: az egyenruhák mások voltak, nagyon látványos volt az aranyszínű „villámhárítóval” ellátott tiszti sisak; nekem különösen az tetszett, hogy a rávaló téli hőszigetelés egyben ezt az antennát is (tök fölöslegesen) szigetelte… de pont az ilyenek miatt, szerény véleményem szerint ez az egész színházi vonal inkább csak elvonta a zenétől a figyelmet, mintsem ráerősített a zenei élményre. Mindezekkel együtt összességében egy nagyon ígéretes, élvezhető, lendületes produkciót kaptunk, amit – nem győzöm elégszer hangsúlyozni, hogy – egy első albumos zenekar nyújtott. Tessék rájuk figyelni, fogunk még hallani a Kanonenfieber-ről.
A Kanonenfieber után hosszas szerelés, majd kezdődött is az unortodox mise. Keveseknek tűnt fel, de a fél Batjushka még az Uburen alatt is a söröspult szélét támasztotta – nagyon boldogok voltak a turné eddigi részével, lazán dumálgatva várták a saját fellépéseket. Szerencsére, és – stílusosan mondva – hálistennek tisztán szólt a Batjushka. A basszusgitár gyönyörűen, a többi hangszertől elkülönülve szólt; nem láttam a pedálsort, de szerintem legfeljebb minimális torzítás volt rajta. A két nyolchúros gitár legmélyebb hangjait és harmóniáit is remekül lehetett hallani, akárcsak a férfikórust és a két fő éneket. Nem is picit féltem attól, hogy hogyan is fog az ének megszólalni: a Batjushka koncepciójának lényegét ugye egy fejére állított ortodox mise adja, és ha a tiszta mélyek – legyen az hangszer vagy a férfikórus – nem szólnak eléggé tisztán, elég dinamikusan és a megfelelő arányban (álljon itt egy pozitív példa, a mélyekre tessék figyelni), akkor a drámai súlyát teljesen elveszti el a fellépés, és pontosan ezért volt annak idején zseniális Bartłomiej hangja ehhez a zenéhez. Christopher ügyesen válogatott, sőt, ő is beállt énekelni, úgyhogy a kíséret teljesen a helyén volt; Christopher hangja is, és a fő éneket vivő Felix Weischer (másnéven Lykanthrop) hangja is. Eszembe se jutott megnézni az énekesek névsorát a fellépés előtt, úgyhogy az utolsó percekben rohangáltam, hogy két mondatot tudják váltani Felix-szel. Magáról a rituáléról nincs nagyon mit leírni: bejön, gyertyát gyújt, 80 percig zenél, szentelt vizet szór, majd komótosan lemegy. Kíváncsi voltam, hogy mivel is tervezik ezt a másfél órát kitölteni a fiúk, de azt hiszem, hogy a legkényesebb zenehallgató sem panaszkodhat a setlist-re (Pesn’ 1-8, Yekteníya 1, 3, 5, 7). Mint minden jó, így ez a fellépés is véget ért; egy kivételével az összes csuhás szépen lemezítlábazott a színpadról, az az egy pedig a fekete maszkját lehúzta a kámzsája alól, szétosztotta a közönségnek a leégett gyertyák csonkjait, majd egy fürge mozdulattal leugrott a színpad előtti részre, ahol a hallgatók kedvükre fotózkodhattak Krzysztof Drabikowski-val. Nagyot mentek Krzysztof-ék, hátborzongatóan jó fellépést produkáltak a tiszta hangosítással és a tulajdonképpen 100%-os énekkel, ami apránként el is feledtette velem Bartłomiej énekhangjának hiányát.
Korán végeztek; bepattantam a kocsiba, és percekkel később meg begyűjtöttem a 73 éves anyukámat, aki éppen a Thy Catafalque-on rázta a rácsot, majd irány haza – testben és lélekben felkészülni a másnapi A38-as programra.
Írta: Á
