A budapesti Rivers Ablaze azon kevés csapatok közé tartozik, melynek életútját / fejlődését fokozott figyelemmel kísérem szinte megalakulásuk óta. Az eredetileg Kertész Márton (gitáros / dalszerző) egyszemélyes projektjeként indult zenekar az évek során szépen kinőtte magát jelenlegi verziójára, immár teljes tagsággal a háta mögött. Az Omnipresence a negyedik nagylemez a sorban és talán az eddigi legegységesebb / legizgalmasabb anyaguk.
Kicsit kanyarodjunk vissza a múltba: a debüt (Blood Canvas) ügyesen megalapozta a banda hírnevét, a Sear Bliss torkával / basszerosával, Nagy András énekessel kiegészülve, míg a kettes korong (Devoid Dying Sun) nagy meglepetésemre instrumentális lett. Lépünk tovább az időben a következő stációig: ismételten vokalistákkal, az első albumon vendégeskedő, itt már főszerepet betöltő Knapp Oszkár énekével készült The Black Hole Era mondhatni előre vetítette a Rivers Ablaze jövőjét. Valamilyen szinten predesztinálta, hogy mit várhatunk tőlük. Érezni lehetett, hogy „ebben sokkal több lehetőség rejlik, ott van a kraft, csak felszínre kell hozni, ki kell bontani, meg kell munkálni”. Nem hinném, hogy ez az album olyan, mintha a TBHE Part 2 lenne, inkább logikus folytatásnak gondolom, a következő lépcsőfok a zenei kiteljesedés és önmegvalósítás felé. Ehhez persze kulcsfontosságú a tagság: a Knapp – Kertész – Ferenczi – Purnhauser – Rieckmann szerencsés ötöse és a köztük zajló kémia / produktív együttműködése nélkül, nem biztos, hogy megszülethetett volna az Omnipresence ebben a formában.
A Knapp Oszi által kreált gyönyörű frontborító, valójában egy új éra kezdetét jelöli, s nekem személy szerint sokkal jobban tetszik, mint az eddigiek – pedig Saly Németh László festményeit is kifejezetten kedveltem. Borbás Róbert csodálatos új logót kanyarított hozzá, illik az összképbe. 12”-es vinyl kiadványon káprázatosan mutatna a borító, mely hűen tükrözi a korongon található zenét. Továbbra is a blackened death metal könyörtelen ösvényén haladunk, de most valahogy más szájíz szerint adagolódtak az atmoszférikus illetve ambient / synth elemek. Az összkép is komorabb. A komplex szerkezetek, a dinamikus tempók, az ötletesen strukturált részek és az ízes progresszió megmaradt, Marci le sem tagadhatná honnan jött, játékában ott kísért a múlt – de ezt abszolút pozitív értelemben mondom. Cséry Zoltán (billentyűs) helyett most Marci billentyűs témáit / synth dallamait hallhatjuk a lemezen.
A rövid intro után (Of Glass and Light) ránk tör a frász: a Drone Apocalypse ormótlan monstrumként nehezedik ránk, pontosabban a levegőből támad, erős nyitány, a szürreálba hajló űr-ambient rész remekül ellensúlyozza a nóta vadságát. Pörög a blastbeat, dübörög a kétlábgép, Tadeusz Rieckmann (dobos) barátunk darál és darál, de nem ész nélkül, ráadásul ez az első stúdiólemez vele, amin hallhatjuk. Játékát élvezet figyelni, sodró tempókkal tűzdelt technikai bravúrokat hajt végre, ott van a hármas track, a Citadel of Antimatter például. Óriási black-grind fenyítést villant benne, kicsit a Cattle Decapitation is beugrott hatásként, de aztán az a space-prog gitárnyúzás, majd a Dark Funeral-t idéző szólókba kibontás totál más irányba tolja el az egészet. Tad az évek során remekül beleolvadt / azonosult a Rivers Ablaze világával, de ez a többiekről is elmondható. Knapp Oszi ha lehet azt mondani, még változatosabban énekel, bátran kiengedi a hangját, hörög – károg, helyenként dallamos énektudását csillogtatja meg, lásd s halld: Solar Winds. Tónusában érthető és harmonikus, amit csinál, nem tolja túl, pontosan annyit rak oda, amennyi kell, kellő teret adva a muzikális oldalnak is. A Maddening Geometry végefelé belőtt billentyűfutam versus döce riffek harca viszont nagyon tetszetős. Másik személyes kedvencem, az Undisposed Entanglement-re készült egy pofás horror-folk videóklip, amit vizualitásban valahol a Ritual című film és a Heilung kollektíva keverékeként érdemes elképzelni. Rendkívül erősre sikeredett szám amúgy. Az Entropic Collapse elején van az első feature: Görögh Dániel olyat befúj trombitán, hogyha nem váltana át aztán a dal kifacsart fekete fém spleenbe, akkor azt hinném, hogy az Eric Truffaz egyik sötétebb pillanatát hallom. A címadó pontosan ebben a kiábrándultságot árasztó hangnemben kezd, tradícionálisabb black metal vonalat követve, a hangzás amúgy végig patent az egész lemezen, különösen a dob-sound tetszik. Kellően nyers, nincs agyonpolírozva, lüktetése / húzása van a témáknak. A basszusgitár is jó helyen van a mixben – a keverést / mastert amúgy Ferenczi Márton ( gitáros) alias Mothnak köszönhetjük. Kertész úr (a tőle megszokott módon) folyamatosan brillírozik a számokban, van, hogy kifejezetten heavy-prog riffeket hoz, a rá jellemző egyedi stílusjegyek persze egyből kitűnnek, elég csak az Omnipresence nóta záró akkordjait csekkolni.
Érdemes néha kitekinteni a játékidőre, vagyis a számlálóra: könnyen bele lehet veszni a szerkezeti részekbe, hogy melyik rész hova tartozik, ugyanis vannak trükkös megoldások. Például sokáig azt hittem, hogy a Sunchild az a Drifting With Photons szerves része (vagy az előző nóta konklúziója) holott külön track és amolyan hangulati átvezető elemként / hídként funkcionál. A vizuális típusok képzeletbeli vetítővásznán a Galatika és az IPM egyes történetei elevenedhetnek meg, őrületes retro-scifi feeling árad belőle. Eléggé adja a flasht. A Drifiting With Photons Wiegedood áthallásai mellett nem tudok szótlanul elmenni, ez csak apró észrevétel részemről. Súlyos kompozíció ez is, a Rivers Ablaze jelleg azonnal felismerhető, valahogy benne van az összképben az, aminek lennie kell. Itt a Marci szólójának olyan íze van, hogy az égről legitározza neked a csillagokat. A vége felé bekúszó jazzes mementó füleimnek kellemes, Oszi éneke is igazodik ehhez, aztán újból kezdetét veszi a cséphadaró őrület. Hibátlan munka. Elérkeztünk a fináléhoz: a Korbucz Sonya énekesnővel közösen készült Solar Winds lassan hömpölygő, éterien katartikus pulzálása zárja a lemezt, pontosan így kell ezt. Mintha minden a helyére került volna az Univerzumban.
Közel 50 percben, ismét bemutatta a Rivers Ablaze, hogy hogyan kell minőségi extreme metal muzsikát játszani Magyarországon 2023-ban. Így tovább, nem szabad megállni.
Írta: Molnár Zoltán
