Amikor először megláttam az „újságban”, hogy Christian Epidemic-fellépés lesz, nem is volt kétséges, hogy márpedig erre menni fogok. Miután alaposabban elolvastam a beharangozót, láttam, hogy ez nem egy budapesti, hanem egy debreceni fellépés lesz… így picit gondolkoztam azon, hogy akarok-e öt órát vezetni, de a harmadik perc gondolkodás után a válasz egy egyértelmű igen volt. Aztán még az is látszott, hogy valószínűleg el fog fogyni ezen az eseményen egy-két sör, ami azt jelenti, hogy utána én már nem jövök haza – legalábbis aznap biztosan nem –, így hát adta magát a környéken lévő legolcsóbb szállást lefoglalni. Telt-múlt az idő, a családi programokkal kissé meg lett bonyolítva a nap, de végülis délután háromkor egy óramű pontossággal sikerült harmadmagammal nekivágnom Debrecennek. Nagy az autó, pazarlás benne egyedül ülni, így hát az est két fellépőjével volt szerencsém megosztani a helyet. Mivel a korábbi Blackened Mysticism-fesztiválokon egyikünk se járt, addig teljesen egyértelmű volt a dolog, hogy a debreceni víztoronyig kell hogy eljussunk valahogy, de hogy ezután mi történik, az teljes rejtély volt – megállt az autó a debreceni víztorony mellett, szigorúan a parkolni tilos tábla alatt, majd ezek után nézelődés és vakaródzás kezdődött. A víztorony teraszán – amely tulajdonképpen hajnalig nyitva tartó szórakozóhelyként-kávézóként-sörözőként működik – több hosszú hajú, fekete ruhás, gyanús kinézetű figura ücsörgött, úgyhogy ebből már lehetett sejteni, hogy azért annyira rossz helyen nem járunk. Könnyed telefonálgatás kezdődött, és mindenkinek volt egy remek ötlete, hogy ki lehet az, aki pontosan tudja, hogy hova is kell menni. Aztán idővel a keresztbe-hosszába történő telefonálás mértéke elérte a kritikus szintet, és meglett az információ: három méterre álltunk a bejárattól.
A fesztiválnak a víztorony bizonyos szempontból földszinti, bizonyos szempontból alagsori rendezvényterme adott helyszínt; tulajdonképpen a harmadik fellépő táján kicsit gyanús volt, hogy nagyon kevesen jönnek ki-be azon a bejáraton, amelyiken én közlekedek – aztán kiderült, hogy a művészbejárót használom; a szabványos bejutás ugyanis úgy történik, hogy az ember kint fölsétál a víztoronyhoz, bemegy, majd az ott lévő bejáraton visszasétál a földszinten lévő rendezvényterembe. Akkora színpad, amin öt-hat fellépő elfér, dob, dobszőnyeg, erősítés – világítás csak és kizárólag szemből, szerencsére nem csak hátulról –, aprócska backstage, ahol a az átöltöző-sörözgető-dumáló fellépők tökéletesen megfértek az ott tárolt biciklikkel és turisztikai szóróanyagokkal. Istenigazából egy kicsi, nagyon családias hangulatú helyről beszélünk… de nem is volt nagyon időm nézelődni, tulajdonképpen csak addig jutottam el, hogy az összes ismerősnek köszönjek, meg vegyek egy sört, és máris a színpadra pattant a Türböwitch és elkezdte húzni a jól megérdemelt talpalávalót.
Világéletemben tiszteltem azokat a fellépőket, akiknek olyan rutinjuk és olyan zenei tudásuk van, hogy minden különösebb cirkusz nélkül, szépen nyugodtan és kényelmesen föl tudnak sétálni a színpadra, és már kezdik is az esti műsort – én valószínűleg órákig kéne hogy gyakorolják és bemelegítsek előtte, és minden bizonnyal szétidegelném magam egy ilyen eseményen. Hát a Türbö-nél ilyesmiről szó sem volt: egy felszabadult élményzenét hallgathattunk meg a jól ismert és klasszikus slágerekkel (Nightmare Incarnate, High on Chaos, Fuck Off In Hell, Napalm To Posers, Fullmoon Liquorthropy, SxPxTx, Infernal Beer Demons, Rottenkiller, Night of Wreckoning, Narkonaut). Abban a negyven percben, amit aznap este rájuk kiosztották, nagyon szorgalmasan megugráltatnak a közönséget – majd húsz percet átszerelés következett, én pedig folytattam felfedező utamat a tetthelyen. Annyira gyorsan pörögnek az események, hogy csak a fejemet kapkodtam; a mosdó meglett, a ruhatárat viszont nem találtam – aztán idővel kiderült, hogy a mosdó felé vezető folyosón lévő pár fogas és az azon lógó ruhák képezik a ruhatárat. Javában zajlott a merch-pult azonosítása, amikor konstatáltam, hogy nincs söröm, így nyomás fel az emeletre, de persze addigra már kezdett is a Blood Countess, úgyhogy futás vissza a földszintre nézelődni-fotózni.
Az ötfős brit zenekar zenéjét hónapok óta hallgatom az eseményre készülés okán – persze nem folyamatosan –, így hát dobtam egy hátast, amikor kiderült, hogy ennek az old school, telivér black metal-t játszó zenekarnak női énekese van. Így utólag belegondolva az ének egy kicsit gyanús volt a konzervzene hallgatása során, de természetesen lusta voltam utánanézni, így hát csodálkoztam egy jóízűt. A Türbö után nehéz még pörgősebb fellépést produkálni, ráadásul a Blood Countess zenéje alapvetően nem az ugrálásról szól, ezzel együtt is egy jól megpakolt helység hallgatta a britek fellépése. Annyit mindenképpen el lehet mondani, hogy a Blood Countess határozottan egyedi stílussal rendelkezik, pörgős dalaikhoz ötletes zenei megoldások jártak, és a magasan hörgő női énekhang tökéletesen ráerősített az amúgy is viszonylag magas hangszínű gitárok hangjára. Aztán az ő negyven percük is eltelt – ez számomra a hellyel való további ismerkedést és további sörökkel való intim kapcsolat kialakítását jelentette –, majd következett a Necro Ritual; a hallgatóság létszámában innentől már nem volt érdemi változás.
Az angol-magyar vegyesházasságban működő Necro Ritual klasszikus, tőről metszett, old school vonásokkal dominált black metal játszott, és talán az ő zenéjük volt az, amelyik a legkevésbé mozgatta át a hallgatóságot – na persze ez nem a hallgatóság ellustulása vagy a zene bágyadtság amiatt volt; mindannyian ismerjük azokat a pillanatokat, amikor az ember kicsit magába fordulva kitárja a lelkét a hangfalokból üvöltve előtörő hangorkán előtt. A Necro Ritual alapvetően a 2022-ben kijött Bysmr albumot mutatta be, és szerintem összességében egy nagyon szerethető, nagyon élvezhető fellépés adtak a fiúk (Born of the Cunt – Horned Will Manifest, Liber, Black Holocaust, Irreligious, Homines Religiosi, Bellum). Figyelem, nem bemutatkozó fellépés ez, a társaságnak ez már a harmadik magyarországi köre volt (először a 2014-es Inner Awakening-en vendégeskedtek zöldfülűként, illetve tavaly ősszel a Supersonic-ban léptek fel)… és ez volt az a pont, ahol többek számára megkezdődött a Nagy Menetelés; következett az Andartar fellépése.
Jól láthatóan a hallgatóság egy jelentős hányada a debreceni illetőségű Andartar miatt érkezett; fellépés előtt-közben folyamatosan hallani lehetett a „Csaaaa-bi, Csaaaabi” skandálást, és ez volt az a fellépés, ahol a legnagyobb mozgás volt. Dallamos, komplex zene, mindenképpen méltó helyet foglal el a magyar extrem metal underground mezsgyéjén. Úgy gondolom, hogy nagyjából olyan módon és mértékben egyedi – és lóg ki így az átlagból –, mint például a miskolci Aornos; nem az a stílus, de határozottan megfogható markáns bélyegek jellemzik a zenéjüket. Akárcsak az eddigi fellépők, szerintem ők is teljesen jól szóltak, azaz lehetett tudni, hogy melyik dal melyik részénél tartunk – a hangzásra itt sem volt panasz, és remélem, hogy a „bemutatkozó” fellépésen a Necronautical-ból ismert James Goodwin is jól érezte magát. Hernyák Szabival, az Andartar bőgősével beszélgettem az esemény előtt; ideges volt, hogy hogyan is fog menni az esti két koncertje, de amire eljutott a színpadig, addigra az önbizalomhiánynak a nyomait sem lehetett felfedezni. Mindent egybevetve a házigazdák egy nagyon korrekt, nagyon kellemes, az teljes életműből merítő fellépést hoztak el nekünk – ők három év után újra játszottak Debrecenben, én pedig, szégyen ide, szégyen oda, de átestem a tűzkeresztségen és végre részt vettem életem első Andartar koncertjén (Exiled to Existence, Stigma of Slavery, Humaninfection, Die by the hand of your son, Depraved World, Without Feelings, On the Path of the Rivers, Andartar).
Ekkorra már Zsüli is befutott, Borhídi Gabi meg lassan egy félórája melegített a backstage egyik széken, így hát szép lassan minden kezdett rendelkezésre állni ahhoz, hogy a Christian Epidemic hosszú szünet után megkezdje a visszatérő fellépését. Szabinak nagy menetelés volt ez, különösen úgy, hogy az Andartar fellépése után ő hangszert is váltott: letette a basszusgitárt, vett egy mély levegőt, fogta a háromhangszedős Ibanezt, és az est hátralevő részében másodgitárosi poszton erősítette a Christian Epidemic sorait… aztán elkezdődött. Zsüli a szokásos feketehúros basszusgitárral a nyakában, Gabi a színpadi balról átkerült a színpad jobbra, helyén Hernyák Szabi állt, a dobok mögött továbbra is Kocsis Imi, a billentyűket pedig – élete első fellépésén – Daróci Attila kezelte. Nagy éljenzés, nagy őrjöngés fogadta a fellépőket, pedig biz’isten, olyan fél tizenkettő környékétől én már csak ásítoztam és a falat támasztottam. Gondolom, nem volt egyszerű a setlist-et összeállítani: az életműből bőven telne akár egy egészestés fellépésre is, de Zsüliék úgy döntöttek, hogy a mindenki által szeretett és imádott klasszikusok mellé elővesznek egy pár olyat, amit eddig még nem játszottak élőben (Szellemből hússá, A fájdalom koronája, Ezer harang, Vad ima, Háttal Mekkának, Újra kísért, Gyász, A tűz éjszakája, Angyalok nyelvén, Újjászületett). Egészen minimális felkonferálás volt – eddigre már egy pici csúszást is sikerült összeszedni –, úgyhogy pörgették a fiúk a fellépést elég rendesen. Kíméletlen leszek: nem volt tökéletes a hangzás. A két gitárból én döntően Szabit hallottam a saját ládájából, Gabit csak akkor, amikor valami kiállást játszott. Az éneket Zsüli hangja dominálta; Gabi szájáról le tudtam olvasni, hogy azt énekli, amit kell, de hallani nem igazán lehetett – az összes maradék viszont többé-kevésbé a megfelelő arányban szólt. A könnyűzenei újságíró nem csak szórakozni megy egy ilyen eseményre, hanem kritikusként is jelen van, egyfajta véleményt formál a fellépésről – kezdjük hát. Hosszú évek után Zsüli újra maga vitte a főéneket; hangszál-problémái voltak, és ennek kezelésére megtanult egy új éneklési stílust, amelyik nem veszi annyira igénybe a meggyötört hangszálakat; erről – és egyéb izgalmas részletekről – nemsokára a vele készített exkluzív interjúnkban olvashattok. Igazából meglepően jól szólt a nyers-karcos énekhangja, nemcsak önmagában, de szerintem korábbi önmagához képest is. A hangszeres tudásról nincs nagyon mit említeni sem az ő, sem Gabi esetében: 100%-os, tökéletesen és patikamérlegen hozták azt, amit az ember „elvár” egy ilyen fellépés során. Mint említettem, a fellépés előtt Hernyák Szabi nagyon aggódott, hogy hogyan is fog két egymás utáni fellépésen, ráadásul két különböző hangszeren teljesíteni, és nekem most egyszerű helyzetem van, ezért merek vállalkozni ennek a megítélésére: egyrészt a játszott dalok felének kottáját magam is ismerem, másrészt meg szemből kristálytisztán hallottam a ládából jövő jelet. Precízen szólt, pattogósan, nem hallottam, hogy maszatolás, melléfogás, zajosan megpengetett húrok zavarnák a fellépést. Imi a szokásos módon, mármár unatkozva, halálos precizitással – és időnként becsukott szemmel – kalapálta a dobokat-cineket, ezzel a jól ismert és szokásos kíséretet adva a zene alá. Daróci Attila debütáló fellépése is szerintem tökéletesre sikerült: a Christian Epidemic zenéjében fontos szerep jut a billentyűnek, egy csomószor ez oldja fel a nehezebb zenei témákat, és ezt teszi a nagy darálást, a fajsúlyos riff-eket könnyedebbé – tehát ha nem hallatszik a billentyű vagy túl sok van belőle, akkor az tulajdonképpen kiheréli a fellépést. Itt ilyesmiről szó sem volt: a billentyűből pontosan annyi hallatszott, amennyi a hangsúlyok erősítéséhez szükséges, sem több, sem kevesebb.
Még percekkel a fellépés előtt is ott ásítoztam; úgy voltam vele, hogy mindez nagyon szép, nagyon jó, de kezdődjön már el… aztán az első hangok megszólalását követően hirtelen megélénkültem, és fotóriporteri kötelességeimet hanyagolva inkább a dalszövegeket ordítottam és a rácsot ráztam – mintsem a munkámat végeztem (ez látszik is a fotók mennyiségén). Nagyjából a második-harmadik dalnál jöttem rá, hogy ez egy hiánypótló fellépés: középiskolás korom óta hallgatom az Epidemic-et, azóta járok el a koncertjeikre, és amióta ők elindultak, azóta számtalan kiváló zenekar született meg a magyar extrém metal underground bölcsőjében – melyet ők is ringattak –, de ezzel együtt is a Christian Epidemic dallamai és szövegvilága valahogy annyira mélyen belémivódtak, hogy ott és akkor úgy éreztem magam, mint amikor valaki hirtelen visszanyeri valamilyen rég elvesztettnek hitt érzékét… hosszú idő után lábra állni vagy a látást visszakapni lehet talán valami hasonlóan felszabadító érzés, mint amit ezen az estén éreztem. Tulajdonképpen az eddigi fellépések hiánya pontosan emiatt a buli miatt lett nagyon kézzelfogható számomra – evés közben jön meg az étvágy, ugye, szokták volt mondani.
Én azt hittem, hogy a fellépést követően minden zenekar húz haza, de nem. A Türbö is – akik ekkora már régen otthon sörözhették volna – nagyon lelkesen vártak és drukkoltak Zsüliéknek… aztán lassacskán kiürült a helység. Először a hallgatóság tűnt el, aztán apránként a hangszerek, a dob, és végül már csak nagyon kevesen maradtunk. Hajnali kettőkor zárt a hely, és mi nagyjából ekkor kezdtünk el Zsülivel beszélgetni, aki nagyon felszabadult volt; gondolom, a hallgatóság visszajelzései és a pozitív fogadtatást miatt neki is nagy kő esett le a szívéről. Jó volt látni, hogy ő is határozottan élvezte ezt az estét; ekkora tulajdonképpen már csak mi ketten maradtunk. Zsüli beült az autójába, hogy Lábatlan érintésével visszainduljon Münchenbe, én pedig szépen komótosan hazabandukoltam a szállásomra, miközben az est élményei kavarogtak a fejemben…
Írta: Á
