Eljött ez a pillanat is. Mindez már a múlté, az emlék viszont örök. Hihetetlen mennyire telik az idő: itthon vagyok, múlt héten érkeztem haza a sástói kempingből és még most is intenzíven kavarognak bennem a képek – érzelmek a Fekete Zaj fesztivállal kapcsolatosan. Olyan ez nekem / nekünk, Zajosoknak, mint egy menedék, egy safeplace. Menekülés a szürke s monoton hétköznapok elől, utazás a Mátrába, ha csak pár napra is, de sikerül lekapcsolódni / kiszakadni az esztelen konzumerista mókuskerékből. A valamit valamiért elve itt is működik, semmi sincs ingyen és bár lehet, hogy lassan nyakig ér az a bizonyos szar; a minket körülvevő társadalmi káosz és a közelünkben történő tragikus események ellenére, igenis mi kitartunk önmagunk mellett. A kérdések továbbra is megválaszolatlanul lebegnek az éterben, de nem hagyjuk, hogy bedaráljon minket a fogaskerék, tenni fogunk a boldogságunkért. Másképp 2023-ban ugyanis nem megy. Még mindig respektálom és óriási elismeréssel vagyok az egész Fekete Zaj szervezősége felé, hogy a minket körülölelő nehézségek ellenére is, ismételten az év egyik legjobb hazai fesztiválját hozták nekünk össze.
Első nap – a kezdetek (Szerda)
3 óra sikeres alvás után már a reggeli buszon ülök, minden fontos dolog bekészítve akkurátusan az 50 literesbe, irány a Mátra, a Sástói kemping. Beállítok egy ambient playlistet (Archean Nights, Loscil, Aether, Lustmord) és közben izgatottan azon morfondírozok, hogy pontosan egy évvel ezelőtt vajon mi járhatott a fejemben. Azon kívül, hogy szinte érzem a 365 nap lenyomatát bennem, semmi értelmes gondolat nem jut eszembe, így maradnak a felhők és táj nézése odaútamon. Lassan de biztosan, a nyugalom érzése fog el, hogy végre ismét részese lehetek ennek a csodának. Harmadjára vagyok a Zajon és bízom benne, amíg a lábam visz, én mindegyiken ott leszek.
A reggeli kávérituálé a bejárat előtt elmarad, viszont egy indító BYM sör társaságában szemlélem a nyitást. Benn vagyok, lepakolás, sátor fel, komfortosan szétdobálok pár cuccot és irány a Borracho. Idén a mexikói kajálda és a Wömbat, illetve a Hintaló mellett pizzát is lehetett kapni, igazi autentikus olasz módra, kemencében sütve, amit a Drip.pizza emberkéi készítettek szakadatlanul az éhes közönségnek. Az italpultban is történt némi változás: az általam kedvelt Pilsner Urquell-t sajnos már nem találtam, de a fesztiválexkluzív Mad In Black söre kárpótolt ezért. A Mad Scientist által lefőzött fekete nedű kiválóra sikeredett, kellemesen selymes kortyérzet és a szinte már gyümölcsösen harmonikus íz remekül esett kissé megtiport lelkemnek. Miután lecsekkoltam szinte mindent (az idei Zaj merch designja frenetikusra sikeredett, a chiliszószért pedig piros pont), némi meditálás után belevetettem magam a programokba.
Az első szembeötlő dolog hogy annyira izmos a szerdai line-up hogy nyakamba kidagadt erekkel és vérvörös szemekkel bámultam a felhozatalt, magamban visítozva, hogy mekkora dózist fogunk már a legelején kapni. Okos döntés ilyen esetekben tartalékolni az energiát, a staminát ügyesen maximalizálni kell, nehogy kiessen valamelyik előadó a látó és hallóteremből. Bevallom őszintén ez nem egyszerű feladat, így a Hocuspony zenekart félálomban „néztem” végig a sátramból. Az eredmény nem maradt el: nagyon tehetséges fiatalok, óriási a lendület, nem az én zeném, de a számok sodrása és intenzitása teljesen magával vitt. A hangzás frankón megdörrent. Újvonalas indie rockot csapattak, szemtelenül laza stílusban, nem véletlenül kezd egyre ismertebb lenni a nevük a honi berkekben.
A napot aztán megindítottam az olasz Nero Di Marte csapatával a Fanyűvő nagyszínpadon. A római négyest még a Gorguts / Dysrhythmia turnén láttam 2015-ben a Dürer Kert középső termében. Bődületes muzsikájuk most is agyat masszírozva tépázta meg arcunkat. Váratlan fordulatokkal teli zenéjük poliritmikus, matematikai képletekkel operáló experimentális metal, dallamos vokálokkal. A progresszív koponyáknak talán túlságosan meredek, aki viszont a súlyosabb, Meshuggah-val vagy Gojira-val rokon vonalat szereti, az biztos, hogy elégedett bólogatott most is az olaszok dalaira. Sean Worrell énekes / gitáros vokáljai nekem kissé kilógtak a mixből (lemezen óriási pedig a csávó) a többi viszont rendben volt, talán lehetett volna az egész hangosabb. A legutóbbi lemez az Inmoto tételei voltak terítéken, a Sziszüphosz drámai történetét elmesélő záró track, a Sisyphos 12 perc körüli művészi monumentalitása előtt pedig fejet hajtok. Hozták a nívót.
Később totál véletlenül sodródtam az Osztálykirándulás deszkái elé. Részben random részben tudatos elvet követve értek az impulzusok az egész fesztivál alatt, így a Syberia neve ismeretlenül csengett előttem – egészen idáig. Valami olyan varázslatos post rock / black metal misungot hallhattam tőlük ami full váratlanul ért. Nagyon szeretem az ilyesmit, az pedig hogy nem volt benne ének, külön vonzerőt jelentett számomra. Nem mintha a vokálok ellen lennék, egyszerűen van olyan zene, amiben nincs helye. Így vagyok például a Russian Circles és Pelican zenekarokkal is. A spanyolok minőségi módon tolták, nem volt benne hiba, kiválóan szóltak. Nagyon szívesen megnézném őket újra akárhol itthon, viszont a füzetkét és az órámat csekkolva siettem vissza a nagyszínpad elé, nehogy lekéssek a Messa előadásáról.
Most megpróbálom szavakba önteni, amit nem lehet.
A szintén olasz Messa munkásságát a Belfry debüt óta követem figyelemmel. Máig szívesen veszem elő ezt a lemezt, igaz nem tipikusan olyan zene, ami bárhol / bármikor hallgatható, mert egy bizonyos hangulat vagy tudatállapot kell hozzá. Ha pedig jó a set és a setting is, akkor szinte az utolsó szólamig képes vagyok eggyé válni az általuk közvetített hangképekkel. A más aspektusban fogant Feast for Water is óriási album, kissé nehezebben befogadható, de ugyanolyan varázslatos, mint elődje. A hármas Close az egyetlen, amivel még nem sikerült komolyabb barátságba kerülnöm, de a fellépésük tett róla, hogy ez változzon. Minden túlzás nélkül állítom, hogy a Messa a Fekete Zaj fesztivál egyik legtökéletesebb fellépését adta. Mind audio és vizuális formában egyaránt. Borbás Robi cimborámmal, hátul a keverőpult előtt állva egyik ámulatból estünk a másikba, hatalmas mosollyal arcunkon. „Hogy szólhat így zenekar? Hogy szólhat így gitár és basszusgitár a zenében? Úristen, a dobos!” Sara Bianchin vokalistáról nem is beszélve, akiről meg merem kockáztatni, hogy életemben a legklasszabb énekesnő, akit valaha élőben láthattam és hallhattam.
Messzemenően felsőkategóriás volt az egész performansz, kezet lehet csókolni a keverősnek is, ugyanis lemezminőségben játszott az együttes. Olyan elementáris erővel törtek fel a grandiózus skarlát doom opusok, amihez foghatót még soha nem tapasztaltam, pedig túl vagyok elég sok hasonszőrű stoner / doom / sludge bandán. Olyan könnyen képesek voltak egyik stílusból átmenni a másikba, mint ahogy a meleg késsel vágod a vajat. Black metal, prog rock vagy éppen Bohren & der Club Of Gore-ra hajazó dark jazzes intermezzók szakították meg a hömpölygő doom-láva folyamot, hogy Sara hihetetlen, szférákon áttörő vokáljaival egyetemben valami olyan szétbonthatatlan fúziót alkossanak, amire nem nagyon tudnék példát mondani. Az, hogy kiénekelte az összes lemezen található énekhangot, sőt, azon túlmenve, ez több volt számomra, mint szimpla rutin. Ez kérem színtiszta mágia volt, az összes szőr feláll rajtam, ha visszagondolok erre. A tagok közötti láthatatlan kapocs, ahogy a zenén belül figyelik egymást, szintén emberfeletti profizmusra utal. Ahogy Alberto Picolo gitáros az egyik trackben a végtelenbe vágtató szónikus katarzis közepette hátranézett és jött a váltás a refrénnel, az valami olyasmi volt, aminek nem mindennap lehet részese az ember. A számok közötti improvizatív gitárvirgák újabb teret nyitottak a Messa által megidézett világban, olyan bandákat eszembe juttatva, mint a Led Zeppelin vagy a Pink Floyd. Ha a Messa így folytatja, hatalmassá nőheti ki magát, még akkor is, ha az underground szívéből indult ki annak idején. Nagy varázslók ők, a szó legnemesebb értelmében és, hogy setjük egyik csúcsának, a Leah című nótának a sorait idézzem:
„Raise your chalice, for your guide sublime
Raise your chalice, mother of abominations”
Hibátlan.
Ilyenkor mindig felvetődik a kérdés, hogyan lehet-e ezt überelni. Az estének korán sincs vége, átcammogtam hát az Osztálykirándulásra, pusztán kíváncsiságból (és Robi ajánlására), ahol épp a Bongor nevezetű fiatal úriembert lehetett elcsípni. Sosem voltam szemellenzős típus, sokféle zenét hallgatok, elég széles a spektrum: a pusztító kísérleti elektronikától kezdve az ambient / drone / noise műfajain át egészen a legkitekertebb grind / black / death metal zenékig sok kedvencem van, a trap mint újhullám sem ismeretlen előttem. Bongor azaz Berta Csongor, Szabadkán született rapper / szövegíró, a honi rapszcéna egyik elismert alakja. Itt találkoztam vele életemben először és személyében egy rendkívül szimpatikus előadót ismerhettem meg. Fúvós srác az oldalon, egy beatmaster a háttérben és már pörgött is a produkció nagy lángon. A szövegek jók, hasítanak, az üzenet betalál, ha kell szíven üt… volt olyan track hogy mindhárman MC-ztek, egyben volt az is. Annak ellenére, hogy lövésem sem volt arról, hogy mit és mely számokat hallok (van pedig feature Krúbival) roppant mód élvezhető produktumot tettek le az asztalra. Tetszik, hogy a szervezők gondoltak a fiatalabb generációra és mertek más territóriumokra is átnyúlni a Fekete Zaj line-upjának összeállítása közben, számomra ez abszolút pozitív.
drMáriás és csapatának, a Tudósok zenéjét nagyon kedvelem, de sajnos el kellett engednem őket, ugyanis egy időpontra estek a német The Ocean fellépésével. A germánok nem sokkal 10 óra előtt csaptak a húrok közé a Fanyűvőn és a fesztivál aznap második legzseniálisabb koncertjét adták. Én még azokban az időkben láttam őket, amikor csak és kizárólag sludge metal és hörgésre épült a zenéjük, ez a korai időszak, az egész sokkal karcosabb volt és nyersebb. A svéd Burst zenekarral turnéztak, 2009-ben járunk, Medeia és Bison B.C. volt mint support, helyszín a régi Dürer. Viszont megbújt már bennük akkor is valami plusz, amit most sikerült olyan szinten, lépésről lépésre haladva, önmagukat felépítve, kibontaniuk, amit nem sok bandánál láttam. Mint a jó bor, korral nemesedik. Ha megkérdezné tőlem valaki, hogy mondjak egy minden tekintetben súlyos, progresszív post metal zenekart, aki képes lemezről lemezre mind muzikálisan mind vizuálisan fejlődni, ráadásul koncepcionálisan, akkor a The Ocean lenne az. Páratlan és egyben elképesztő, amit csinálnak. Ez érződött magán a koncertjükön is, egy szóval zseniális volt. Nem tudok kiemelni egyetlen dalt sem, nekem nagyon egyben volt és kerek, végig utaztatott, nem volt benne üresjárat. Nagyjából két blokkra lehetett bontani a setjüket, a második szekcióban már a durvább vokálokkal írt számok kerültek elő, én kb. a Heliocentric / Pelagial lemezüknél leragadtam és csak a Holocene albumnál kerültek újból fókuszba. Akadtak ezért vak foltok a fejemben, de ez nem gátolt meg abban, hogy remekül érezzem magam a bulijuk alatt. Kellett is némi idő mire visszatértem a Földre, álomszerű volt az egész, de ugyanakkor elgondolkodtató, valóságból kiszakító. Egy furcsa, belső érzéstől vezérelve, aztán rászántam magam, hogy belenézzek a Playgrounded műsorába is.
Szándékosan nem hallgattam bele a Zaj idei line-upjába, csak 1-2 olyan előadó volt, akivel úgy voltam, na, nézzük mégis milyen lesz. A görög / holland Playgrounded lemezen egyáltalán nem jött át, erőtlennek ítéltem meg, amit csinálnak, semmi extra – gondoltam én. Így hát a kiégett szkeptikusok nyugalmával slattyogtam át a másik színpad elé és azt kell, hogy mondjam, életem legjobb döntését hoztam meg. Lehet nem fognak többen egyetérteni velem, de számomra aznap a Playgrounded vitte a prímet a Messa mellett. Nem tudom mi történhetett. Number one fan lettem? Úgy tűnik. Színes és izgalmas kísérleti elektronikába oltott, mélyen szántó modern rock / post metal. Az énekesük, Stavros Markonis hangjába szerelmes lettem! Az ember egy kincs, de maga a zenekar is az. Annyira friss, annyira innovatív, oly elegáns és gyönyörű, ugyanakkor intim közben évekkel önmaga előtt járó, kiegyensúlyozott csapat képét mutatták, amely példaértékű számomra. Tool és Massive Attack rajongóknak kötelezővé tenném. Nagyon remélem nem ez volt az első és egyben utolsó találkozásom velük. Káprázatos, amit csináltak, a hangzás pedig csillagos ötös volt. A tér és idő újból eltűnt körülöttem, de egy percig sem bántam, mert pontosan azért mentem oda és voltam ott, ahol lennem kellett. Nem tudom, kinek az ötlete volt meghívni őket, de nagyon szépen köszönöm innen is ezt a felejthetetlen élményt!
Annyira fogva tartottak „odaát” a Playgrounded arcok, hogy a Health elejét sikerült lekésnem, de úgy voltam vele, azon a bő fertályórán nem fog múlni semmi. Azt csiripelték a madarak, hogy a Health-es fiúk nem voltak megelégedve a hangosítással (technikai malőrök lehetettek a háttérben állítólag) be is voltak emiatt kissé feszülve, nem tudom mi lehetett amúgy a probléma, kifelé úgy szólt az amerikai indusztriális csodafegyver mint valami lélekpusztító gépsor. Széteffektezett dobok, súlyos – vaskos gitárok kontra hideg ipari soundok segítségével idézték meg a Godflesh / Nine Inch Nails / Ministry táptalajon nevelkedett zenészek azt a valami igazán sajátos monstrumot, ami a Health formájában jelent meg a Fanyűvőn. Én először valami collab albumon hallottam felőlük, ezért lövésem sem volt mire számítsak. Ami nekem rohadt furcsa volt, de később fel lettem világosítva (köszi Balázs!) hogy a Health egyik különlegessége Jake Duzsik gitáros / énekes feminim tónusú hangja. Nem semmi a csávó. Ezt ott hirtelen nem tudtam hova tenni, számomra eléggé furán is hatott. Viszont ahogy sikerült ezt a fennakadást magamban elengednem, akkor az egyik legenergikusabb industrial / noise rock koncertnek lehettem szem és fültanúja. A vizuálról jut eszembe: sokat fejlődött az egész fesztivál ebből a szempontból is, tudom volt, akinek saját fényese volt / lehetett, de biztos vagyok abban, hogy aki a háttérben futó kivetítőn futó vizuálokat élőben kezelte, az rettentően értett a dolgához. A Health alatt annyira egybe voltak a vetítések (már amúgy az isteni Messa alatt is) a fényekkel együtt, hogy pislogni nem maradt időm. Bámulatos. Ami biztos, hogy mostantól jobban bele fogom ásni magam az életművükbe. Sad music for horny people? Telitalálat!
A Deltát aznap kissé hanyagoltam, a finn Nyos viszont sikeresen odacsalt. Későn is kezdtek, de megérte eddig fennmaradni. A Nyos összesen két tagból, Tom Brooke gitárosból és Tuomas Kainulainen dobosból áll. Bekategorizálhatatlan. Fenomenális. Atmoszférikus. Hipnotikus. Van benne matek? Van. Noise rock? Az is. De mi valójában a Nyos? Egyszóval: szeretet. Good vibes only. Igaz szerelem első látásra. Tánc a kozmikus mindenségben. Space is the place. Ölelés. Jókedv. Barátság. Energia. Ezt látni / hallani kell élőben. Zseniálisak. És csupaszív emberek. És ez kurvára átjött.
Utolsó erőmmel még belenéztem az Arottenbit chiptune / nintendocore / mash-up őrületébe, jókat somolyogtam a bajuszom alatt, aztán átettem magam alvó üzemmódba (már amennyire lehetett) és már hirtelen reggel is volt.
Második felvonás (Csütörtök)
Nem mondom, hogy sikerült kialudnom magamat, de, hát ez a fesztiválozók állandó bája, nemigaz? Tisztálkodás és táplálkozás. A reggeli sajtos bundáskenyér és a gyógysör megtette a kellő hatást, majd később egy ízletes ramen-t is magamba konszumáltam. Újabb pihi következett a 35 fokban, majd Furunculus-ra regenerálódás. Ügyes punk / HC muzsika, velős és erős. Utánuk az Acid Empire következett, akiket sikerült fekve végigmozizni. Izgalmas formáció, amely valahol az elektronika, a rap és a modern metal határmezsgyéjén helyezkedik el, a metal javára természetesen. Alpáfeszten sajnos lecsúsztam róluk, itt most bepótoltam. Ötletes és ígéretes cucc, van bennük fantázia. Érdemes lesz rájuk jobban odafigyelni a közeljövőben.
A számomra ismeretlen Bipolaris következett és konkrétan betalált. Dallamvezérelt hardcore punk robbanóelegy a keményebb fajtából, kiválóan megírt magyar szövegekkel. Ami igazán megérintett, az a frontemberük, Németh Attila őszinte szavai a számok között. Végre valaki kimondja… odamondja és megmondja amit kell, mindenféle sallang nélkül. Így kell ezt! Bele az arcunkba. Máshogy nem fog működni… Le a kalappal a srácok előtt, egy brutális darának lehettem a részese, melyben ott van a szív és a lélek. Szerencsés vagyok, hogy ott lehettem. Köszönöm!
Már rohantam is át a Shallov kezdésére. Őket láttam tavaly (akkor az Osztálykiránduláson nyomták) a helyzet apropóját az adta, hogy ebben a formában (új dobossal) most játszották utoljára ezeket a dalokat. Remekül muzsikáltak továbbra is: zenéjük eklektikus, több műfajon organikusan átnyúló. Egyedi és változatos a Shallov, nehéz kategorizálni őket, sőt, egyáltalán nem is akarom. Megvoltak benne a csúcspontok és a völgyekbe szállások is. Néha rock, néha metal, kicsit alter, kicsit punk, valahol pedig eléggé kísérleti, amit csináltak. Kíváncsi vagyok hová kanyarodik tovább a történetük.
Eközben fura köntösbe bújt csávó melegített a „soknevű” Delta színpadon. Egyik keze nagyobb, mint a másik. Biztos amorf… A háttérben laptop DJ ember ült elektronikus kütyük között, erős a kontraszt, s már – már egészen bizarr, ahogy elkezdték. Queleman borzasztó egy csóka, a szó jó értelmében véve: újvonalas trap / horror glitch zenét csapatott, dark hip-hop / metal / deathcore stílusban, itthon szerintem full egyedülálló módon. Külföldről Ghostmane, Zillakami és Sosmula, valahol pedig a Kim Dracula jutott még eszembe, hasonlóan elvetemült fazonok ők is. Volt egy tetőpont amikor Queleman hősünk letépte magáról a fürdőköntöst, hogy végre előbújhasson az a sportos Beetlejuice image. A Csabi barátom később megjegyezte, hogy szerinte a hátul gubbasztó discjockey valójában csak PC Gurukat olvasgathatott, ahogy ontotta magából a zordon ütemeket. Én ezt akkor ténylegesen nem vettem észre, mert Queleman ormótlan kezét figyeltem, ahogy fogta a mikrofonját, rappelt meg üvöltött. Tudott frankón hörögni és screamelni is a srác, simán el tudnám képzelni valami brutálisabb metal bandában. Szóval aranyos gyerek a Roli!
Oké. 10 percem maradt az Entrópia Architektúra kollektívájára áthangolódni, ami mondhatni sikerült is. Fordultam 180 fokot és a Fanyűvőn már fenn állt a Magyarország egyik legfajsúlyosabb ritualisztikus metal zenekara, némileg módosult line-uppal. 2022-ben a LaternI együttessel kiegészülve sulykoltak szét bennünket, ez a mostani felállás pedig tavaly ősz óta stabil. Harmadjára látom őket, nagyon megszerettem, amit csinálnak, így az előző két ceremóniájuk tükrében „mérem” pontosabban érzékelem őket. A légósziréna szignál után az első dolog, ami szembeötlött az a hangzás: valami miatt nem volt egészen a toppon a sound, talán hangerőbe lehetett volna tolni rajta még, nem tudom, de nagyon lassan, szinte hömpölyögve bontakoztak ki. Kósa Csaba és Walch Márton karakteres frontemberként vezényelték le az idei entrópikus szeánszot, összetett vokál-munkájuk még mindig lenyűgöző. Őket mindig úgy képzelem el a zenében, mint hatalmas pilléreket valami ősi építményben, ahol a többi tag szintén valamilyen építőelem és együtt alkotják az időtlen egységet. Továbbra is megfoghatatlan és archaikus amit játszanak, rendkívül egyedi és sajátos megközelítésben tolmácsolják az extreme post / sludge metalt, amihez idegen és holt nyelven előadott énekek, kántálások társulnak. Kis érdekesség: csütörtök délután mikor a sátram felé vettem az irányt, megtorpantam a Budapest Bike Maffia placca előtt: kerekasztal beszélgetés folyt az Entrópia két énekesével, méghozzá a Music360 Workshop jóvoltából, és amit Csala Berci cimborámnak köszönhetünk. Érdekes témákról volt szó, többek között a Csaba és Marci projektjéről a Purkár-ról is, de nem akarom elnyújtani. A lényeg, hogy az Entrópiában sokféle nyelven vannak szövegfoszlányok, latin, szanszkrit, magyar és még sorolhatnám, rettentő komplex, rétegzett az egész. Egymásnak sem szokták elárulni, hogy miről szólnak a dalszövegek, sőt nem is tudják pontosan hogyan fog ez összepasszolni. Valahogy azért mégis működik a folyamat. Visszatérve a koncertre: volt egy új szám, Achaemenid címmel, ez az új irányvonal, nekem nagyon tetszett, sokkal direktebb és letisztultabb, mint az eddigi kompozícióik. Kaptunk még mellé egy Vágtázó Halottkémek feldolgozást is, az Élő Világegyetem súlyos átiratát, amely a Végtelenből Kilőtt Nyilak kiadványon szerepel. Zárásként a kolosszális 108 című közel 20 perces mantra – doom opusát hallhattuk, a kör végül kiteljesedett. Lehet velem volt a gond, de valami hiányzott nekem az Entrópiából, de így is mindig rettentő brutál (a vizuálokat egyszerűen imádom náluk) és egyben megnyugtató érzés őket látni.
A Puerta Negra nevű EBM / synth-punk duóba pusztán kíváncsiságból néztem bele és azt kell, hogy mondjam bejött. Egyáltalán nem hallgatok ilyet, de ahogy a sodrott, bőrruhás szőke bige spanyolul verette a szövegelést a szigorú ütemekre, abban volt valami bájos és szívet melengető. Nem viccelek, tényleg bejött, volt amcsi zászlóval popósimogatás is, illetve valami olajszerű anyagot kentek magukra a fináléban, nem tudom, de sajnos rövidített műsort kellett nyomniuk valami felmerülő technikai probléma miatt. Nagyjából 4 vagy 5 szám fért bele, ha nagyon hasonlítanom kellene őket valakihez, akkor a Prometheus Burning ugrik be, kb. ez vonal, amit képviseltek.
Részemről némi relax következett, hogy aztán újult erővel tudjam átélni a további előadókat az este folyamán. Még belefért egy kellemesen frissítő séta is a Kilátó felé, ahol épp a japán Evicshen borzolta a kedélyeket a Kacsatónia helyszínén. Igazán szürreális élményt nyújtott az a tömény zaj (harsh noise wall féle statikus dobhártya nyalogatás) amit a hölgy generált egy mobil, kézben fogott lemezjátszó segítségével. És minden mással a keverőpulton. Gondolom a kezén lehetett egy érzékelő, így lemeztűként működött az ujja. Vagy micsoda. Vad volt és szilaj, érdekes kontrasztba került a környezet, maga az erdő kisugárzásával. Apropó erdő! Idén Tripsánszki Dávid (festő, grafikus) különleges alkotásait csodálhattuk meg, hatalmas mandala-szerű fekete fehér démon (?!?!) arcok néztek vissza ránk a sötétség leple alatt. A sejtelmes megvilágításban egészen máshogy hatottak a képek, mint amikor délután jártam arra. Egyetlen megjegyzés: szívesen elnézegettem volna még jó pár ilyen installációt ott a sötétben. Mindenesetre örülök, hogy megismerhettem egy újabb érdekes művészt a hazai illusztrátorok közül. Visszamentünk a nagyszínpadhoz, ugyanis a francia Celeste kezdte hatalmába keríteni a teret és időt, én pedig nem vártam aznap semmi mást jobban, mint őket.
Ha emlékeim nem csalnak, történetünk egészen 2014-ig nyúlik vissza: a helyszín Szeged, Celeste + Reka turnéjának állomásán vagyok valahol egy pincében. Akkoriban javában pörgött a MySpace, baszott sok bandát lehetett onnan megismerni, a dán Hexis-be is így botlottam bele, a Celeste-t pedig a Hexis frontemberének, Filip Andersen-nek köszönhetem, ugyanis ő hívta fel rá a figyelmemet, hogy ez egy kivételes tehetségű csapat. A black metal-lal kevert hardcore épp ekkor volt kibontakozóban, gyakorlatilag csak nyitogatta a szárnyait ez a hibrid műfaj, melynek a Neurosis / Amenra-féle súlyosság és a post metal is idővel szerves része lett. A franciáknak már 4 nagylemeze (plusz egy EP-je) jött ki akkoriban, mostani fejjel belegondolva elég hihetetlenül hangzik. Szóval ez egy régi szerelem, a szegedi bulijuk pusztított, ahogy kell, belénk égett minden hangjával, fényével és fájdalmával együtt.
Helyszín újból a Mátra: nézem a kivetítőn a zenekar logóját, semmi cicoma, fehérrel ki van írva: CELESTE. Várakozunk. Minimális fények. Furcsa nyugtalanság kerülget, türelmetlenkedek. Aztán elindul a francia brigád. A jellegzetes fejlámpák még sehol, félhomályban darálnak, a háttérben az instrumentális (A) fekete fehér videóklipje pörög, egyre szorongatóbb érzés uralkodik el rajtam. Vágás és átmegyünk a következő rétegbe / síkba: izzó skarlát küklopszokká változnak és elindul a fekete – vörös 4/4-es lélekáramlat. A De Tes Yeux Bleus Perlés és a De torrents de coups kettőse ólomujjaival simogat, míg a Nonchalantes de Beauté black metalos fanyarságával húz közelebb az érzelmek vad viharához. Hangzás: hibátlan. Johan (basszeros / énekes) basszusgitárja úgy szól a mixben, hogy a sírás kerülget. Szívszorongatóan duruzsol, más aspektusból látható a Celeste általa, olyan, mint valami kisebb ablak, amin keresztül eddig ismeretlen perspektívák nyílnak. A többi hangszeres is lemezminőségben nyomja. Ahogy haladunk előre a setlistben, zenéjük kezd átalakulni, elveszíteni formáját, hogy valami egészen mássá, intimmé és személyessé váljon. Képesek úgy nyugtató atmoszférát teremteni, csupán hangszerek segítségével, hogy észre sem veszed, de már beszippantott. Amit mindig is szerettem bennük, hogy nem hagyományos módon kell náluk értelmezni a muzikális építőelemeket, hanem minden egyes elemnek más funkciója van. Így például az éneknek is. Zeneileg kötött rendszerben alkot / mozog a csapat, de maximális teret adnak a hallgatóságnak a szabad interpretációkra. Fontos (ugyanakkor előnyös), hogy el tudj vonatkoztatni attól, amit eddig ismertél a blackened hardcore sludge műfajházasság néven, ugyanis csak akkor fogod megérteni, hogy miként kommunikál veled a Celeste. Csak engedd, hogy beszéljen hozzád.
Négy kisebb – nagyobb szekcióra lehetett bontani a legutóbbi lemez, az Assassine(s)-re épülő fellépésüket: a rövidebb fekete-fehér vetítések váltakoztak a hosszabb stroboszkóp vörös részekkel, oly harmóniában a fényekkel és intelligens lámpákkal keverve, mindez dobütemre, kipengetésekre / dalokon belüli témákra (!) fixáltan, amihez még nem volt szerencsém. A klimaxnál a Le Cœur Noir Charbon mozóképei mentek a ledfalon (a fejlámpákat ilyenkor kikapcsolták) annyira súlyosan hatott, szinte meredten figyeltem, kővé dermedve. Máig ráz a hideg, ha erre gondolok. A központi téma, a szövegek is tabu: párkapcsolati problémák, családon belüli erőszak, nők ellen irányuló abúzus (tessék csak jobban megnézni az artworköket, elképesztő és felkavaró egyben) illetve a szorongás és a fájdalom is nyomatékosan jelen van a Celeste zenéjében. Még mielőtt valaki megkövezné őket és engem, ez nem ezeknek a propagálásáról szól, hanem az emberben rejlő sötétséget, a bennünk rejlő szörnyeteget illetve állatias ösztönöket hívatott bemutatni. Volt track még az Animale(s)-ről, a Laisse pour compte comme un batard, a Cette Chute Brutale az Infidel(s)-ről, ahol iszonyatos energiák szabadultak fel, csak úgy, mint a Ces Belles de Rêve aux Verres Embués-ben. A záró vörös dimenzióban (kb. utolsó számnál) volt egy bizonyos pont ahol teljes áramkimaradás „lehetett” a színpadon, minden megszűnt létezni, a másodperc leheletnyi töredéke volt ez talán, mintha egy láthatatlan kéz belenyúlt volna a létezés szövetébe, vagy inkább csak hozzáért, finoman megfogta, hogy figyelmeztessen bennünket… Nem tudom mi volt ez, de míg élek nem felejtem el, az biztos.
Nem sok értelmét láttam ezek után bárminek is, így az este zárásaként a Delta színpadot választottam, hogy a Nular nevezetű manusról is írjak valamit. A Nular valójában egyetlen személy agyszüleménye és rögtönzött fingerdrum djentként tudnám definiálni. Adott volt egy ujjal tapizható digitális dobfelület, programozott dobritmusokkal, gitárokkal és miegymással, amit emberünk élőben rakott össze, pusztán a kezeit / ujjait használva. Mármint számokat strukturált belőlük. A hangmintákat és patternöket valahogy úgy kell elképzelni mintha a Meshuggah dalaiból ollózták volna ki, vagy valami prog-djent matek metal bandától, komoly volt látni, ahogy élőben hozta ezeket a bonyolult ritmusokat. A sound rombolt, bár az előre programozott elemek miatt ugye volt egy gépies / művi hatása is a dolognak. Innovatív ötletnek tartom ezt, nem láttam ehhez foghatót a kísérleti szcénában (vannak érdekességek pedig) kíváncsi vagyok mi lesz a következő lépcsőfok nála, egy szignifikánsan improvizáló élő vokalistát nem tartok kizártnak. Üdítőleg hatott a Nular, mentem is aludni, még 2 nap hátra volt. Tente baba, tente, itt van már az este!
Harmadik nap – bele a közepébe (Péntek)
Talán ezen a napon kezdtem érezni azt, hogy sikerült végre kipihennem magam, igaz nem teljesen, de sokkal kiegyensúlyozottabb formában róttam a köröket színpadtól színpadig, mint az elején. 25.000 lépés idáig. Ekkor még egyikőnk sem tudta, hogy estére olyan szinten leszakad az ég, hogy ennek pár csapat a kárát fogja látni. Töltődés a Borracho-nál, gyógysörök elfogyasztása szigorúan csak mértékkel, az első banda, akit totálisan szétrelaxált állapotban, újfent fekve hallgattam végig (zseniális volt így is) az a budpesti Darkmess. Tiszaalpáron már volt hozzájuk szerencsém, ott akkor olyan erővel és elánnal szántották fel a deszkákat, hogy leesett az állam. Felettébb ígéretes csapat, most sem volt másképp: aznap ők voltak az egyik legzsírosabban megszólaló brutalizáció az Osztálykiránduláson. Death metal, deathcore és djent kavarog a Darkmess fortyogó fémüstjében, amit tökéletesen tudtak élőben is reprezentálni. Érződik a remek dalszerzői véna is, nem csak esztelen zúzást kaptunk az arcunkba, hanem kompletten megírt nótákat, ízes gitárokkal / szólókkal, öblös hörgéssel és kegyetlen metronóm dobossal. A legtutibb számomra az volt, hogy kicsit visszább vettek mindenből, hangerőből is, így tisztán ki lehetett gyönyörűen venni mindent. Nem oltották ki egymást a mélyek, nem nyelődtek el a nagy összebúgásban. Harmonikus volt. Bárki is követte el, hálával tartozok neki, a srácoknak pedig jár a kakasos nyalóka, ügyesek voltak.
Jobb dolgom nem lévén, ott maradtam a Tiansen fellépésen is. És hogy milyen jól tettem! Dögös, csajfrontos rock zenét kaptam cserébe, nem is akármilyet! Nem asztalom ez a stílus, de énekesnőjük, Radó Éden féktelen dinamizmusa és pozitív energiája / kisugárzása szinte azonnal átragadt rám, fantasztikusan jó frontember, kiváló énekadottságokkal rendelkezik. Kb. 4000-es fordulatszámon pörgött / zúzott együtt a srácokkal. Még puszikat is küldözgetett! Mögötte egy feszes és megbízható banda húzta a „talp alá valót”. A Tiansen amúgy pop-rock metalban utazik, alapvetően nem hallgatok semmi ilyesmit, viszont amit ők csináltak az abszolút élvezhető és minőségi cucc. Néha egészen szigorú témákat pengetett a csapat, modern metal vizekre evezve, ami kifejezetten jól állt nekik. A sound náluk is penge volt.
Eközben váratlan dilemma kerülgetett: kinn a Kilátót tövében is állítottak színpadot, a Torn From Earth oda került, és mivel tavaly elmaradt így szerettem volna bepótolni. Mikor odaértünk, kedves Szilágyi Rudi barátomtól megtudtam fél órát csúszik a program, mondom „ugghhh”. Újratervezés. Tehát három banda közül kellett döntenem: Sonya, Torn From Earth és Cvlt Of Grace, ugyanis totál egy idősávba került mindhárom. A Cvlt Of Grace mellett döftem le a zajlándzsámat, így visszamentem az Osztálykirándulás elé.
A pécsi ötöst gyakorlatilag az első kiadványuk óta kísérem figyelemmel, ezért izgatottan vártam mit hoznak össze a rájuk eső 40 percben. Nagylemez még nincs (nagyon remélem, hogy azért lesz) viszont elég sok patent rövidebb anyaguk van, így volt miből összeállítani a műsort. Amúgy is szívem egyik sötét csücske, amit játszanak, nem volt kétséges, hogy amit tőlük hallani fogok, azt teljesen át fogom érezni. Hardcore, sludge és black metal könyörtelen keverékeként tudnám definiálni őket, de nem úgy, mint mondjuk a Celeste esetében, a pécsi srácok sokkal agresszívebb, komorabb vonalat képviselnek, kb. mint a Trap Them vagy a The Secret. Ritmikailag is más. Rendkívül intenzív és egyben felkavaró performance-t láthattam a fiúktól, husogtató grind, crust meg d-beat, ráspolyos ének, húzós részek és öklök a levegőben! Imádom az ilyet, hazai vonalon nem sokan nyomják pont ebben a specifikus stílusban. Nagyon szimpatikus volt az is, hogy énekesük, Sarus-Terjéki Zoltán lejött közénk a színpad elé, onnan üvöltötte szét magát, míg a többiek fent sulykoltak a színpadon. A hangzás totál élvezhető volt, jó nyers és a lüktetése is szépen átjött. Időutazásszerű feelingem lett az egésztől, mint amikor régen az ember hardcore bulikba járt, pincékbe rengeteg ember bezsúfolva, egymás hegyén – hátán, a plafonról is izzadtság csöpögött, együtt üvöltötte mindenki a szövegeket, kék és lila foltokkal ment haza mindenki. Ezt a fajta közvetlenséget és őszinteséget éreztem végig, igaz most szabad ég alatt. Mire a cikkem megjelenik, a srácok új közös anyaga a Sirens Chant-tel, a When you love it hurts the most már kinn lesz a digitális platformokon, erről is játszottak, erős cucc várható. Remek bulit toltak, Zolinak pedig köszönöm a beszélgetést!
A Harmed volt a következő áldozatom (vagy inkább én lettem az). Anno még a Messhuggah előtt láttam őket, de emlékeimbe totál máshogyan vésődött be a csapat. Adott volt 5 ember az Osztálykiránduláson és valami olyat tett le arra a bizonyos asztalra, ami a párját ritkítja. Én még magyar bandát így játszani (mintha nem lenne holnap) ilyen (külföldi bandákra hajazó) megszólalással a pályafutásom során nem nagyon láttam, legalábbis 2 kezemen meg tudom számolni kik voltak azok. Nos, a Harmed az egyik, ez 100 százalék. Bemozogták a színpadot, feltörölték velünk a „padlót.” Annyira könyörtelenül szólt az egész és akkora vehemenciával döngölték földbe / őrölték finom porrá a szerencsésen ott tartózkodó vagy épp arra tévedő fesztiválozókat, hogy azt hittem hallucinálok. Pedig nem! Meshuggah, Emmure, Car Bomb, Tony Danza Tapdance Extravaganza hatás keveredik a Harm’s Way és Code Orange pörgőrúgásra késztető pillanataival, némi elektronikával fűszerezve / megeffektezve. Eszméletlen, amit a srácok csinálnak, és őrületes potenciál rejlik bennük, az állam végig lenn volt a fellépésük közben. A legutóbbi The Everchanging Gap Between Life and Loss lemezt csak most fedeztem csak fel, alig tudtam megtalálni (Bandcamp párti vagyok) de az biztos, hogy a Harmed az egyik olyan honi reménységünk, akikre érdemes nagyobb figyelmet szentelni. Koncertjük benne van fesztivál legjobbjai közt, aznap a Darkmess mellett ők vitték azt a bizonyos prímet. És a nagyszínpad felé aznap még nagyon nem is mentem…
A méltán kultikus múlttal rendelkező Vágtázó Halottkémek entitását nem hiszem, hogy be kell mutatnom kedves olvasóinknak, aki Zajos rendezvényekre jár, biztos, hogy találkozott a zenekar nevével, de lehet látta is már őket. Enyhén szitáló esőben és késve értem oda a Fanyűvő elé és szinte biztos vagyok benne, hogy velem volt a gond. Valami miatt egyszerűen nem fogadott be a zenéjük, csak lassan – lassan, apránként kúszott fel a tudatomig a VHK keltette ősi rezonancia. Mint amikor csak egyetlen parányi testrészedben érzed a rezgést, ami aztán valahogy kibontakozik és az egész testedre kihat idővel. Nagyjából úgy a műsor 1/3-ada után kezdtem jobban ráhangolódni, felvettem a kozmikus lüktetést és beszippantott a közeg. Gődér Csabi barátom egészen szép munkát végzett a keverőpult mögött, erőteljes sound kerekedett ki a VHK alatt. A Tündérlány a kedvencem tőlük, ott már teljes volt az átszellemülés részemről, viszont addigra egyre erőteljesebben kezdett esni az eső, majd végül zuhogott és az esőben táncoltunk mindannyian. Villámok cikáztak, ahogy a mindent átható életerő szétáradt… Ilyen élményben még soha nem volt részem, hogy bőrig ázva ropjuk, szinte megdelejezve hömpölyögtek – forogtak – vibráltak az emberek. A VHK előtt aznap este megnyílt az ég és sírtak az istenek, ami katartikus eseménnyé változtatta / fokozta fellépésüket.
A szakadó eső elől menekülve gyors menedéket találtam és vártuk, hogy elálljon. Sok jó ember kis helyen is elfér. Rengeteg kérdés vetődött fel bennem miközben úgy ömlött a víz mintha dézsából locsolták volna. Mi várható a nap hátralevő részében? Lesz-e még áram vagy beázik valami? (Aznap tudniillik volt áramkimaradás is, ami végül sikeresen megoldódott.) Vajon mi lesz a Kilátón lévő fellépőkkel? Lesz Laibach, nem lesz Laibach? Mindmeghalunk! Voltam / voltunk már hasonlóan mostoha szituációban (az Alpárfeszt péntek estéjét például egy az egyben elmosta egy szupercella, pompás volt) de valahol bíztam, abban, hogy stabilizálódni fog a helyzet. És lám úgy kb. 2 óra masszív özönvízszerű időjárás után, lenyugodott végre az ég. A programterv csúszásokkal ment tovább, illetve annyi különbséggel, hogy a Kilátó elesett (a Takkra volt az utolsó fellépő ott) így a The Devil’s Trade átkerült holnapra, a Stoneblood pedig lemondta a bulit. Az összes többi performer késéssel kezdett, a Laibach is, de pöpec módon lenyomták amit kell, mindenféle technikai malőr nélkül. Sosem voltam nagy Laibach fan, de amit ott láttam / hallottam tőlük az nagyon kellemes volt. Remekül lehetett rá mozogni, a hangzás kolosszális volt, szinte lemezminőségben csendültek fel az olyan slágerek, mint az Alle Gegen Alle, The Whistleblowers, Tanz mit Laibach vagy a Rolling Stones klasszikus feldolgozása, a Sympathy for the Devil.
Minden elismerésem, hogy ilyen gördülékeny módon újra indították a fesztivál gépezetét, 2 színpadon, majd a Deltán is. Már a csak a Black Particles koncertjét vártam, így az Osztálykiránduláson zártam a napot velük. Szentesen volt szerencsém látni a csapatot, elementáris erővel pusztító fellépésük eléggé befészkelődött az emlékeim közé. Instrumentális post metal / black gaze-t játszanak, sajátos szájíz szerint, nem az egyszerű fajtából. Ezen a fellépésen csatlakozott hozzájuk a BORU énekese, Horváth Márton, az utolsó trackben nyomott egy feature-t. A hangosítás korrekt volt, nekem mégis valami még hiányzott vagy csak szimplán kimerültem, nem tudom. Mindenesetre, ígéretes csapat a Black Particles, remélem sok – sok kiadvánnyal fognak bennünket megörvendeztetni.
Záró nap – grand finálé (Szombat)
Kora reggel még a jóisten megszórt bennünket némi esővel, csak hogy érezzük a törődést, így a délelőttöt fetrengéssel töltöttem. Amúgy is alig aludtam ez alatt a 4 nap alatt szinte semmit és úgy voltam vele, ezt a szombati napot meg kell csinálni. Ezért jöttem ide, nemigaz? Kissé álomittasan és lomhán indult a nap, folyamatos vízpótlás, gyógyító ételek megevése volt az előírt feladat. (A Boraccho-ban egy irtózatosan finom duplasajtos börger hozott vissza az életbe.) Az elektronikában és szintikben utazó Richard Zalai neoklasszicista előadásán próbáltam erőt gyűjteni több – kevesebb sikerrel.
Az Autumn Nostalgie csapatát a nagyszínpadon csíptem el, életemben nem hallottam még róluk, pedig mondhatni képben vagyok a környékbeli és honi földalatti black – death szcénával. Mindegy is. A szlovákiai csapat ilyen atmoszférikus / dallamos black metalt nyomott, mindenféle teátrális eszköz nélkül, tehát se csuklya se corpsepaint, semmi fenyegető aura. Talán az segített volna, nem tudom. Középtempó / husogtatás / suicid depressive vibeok és kész. Bárhogy próbálkoztam, nem fogott meg a zenéjük, valahogy nem jött nekem át. Biztos a napfény tehet róla, ugyanis délutánra szépen kisütött a Nap.
A Kalandra nevű égi tüneményről nem tudtam semmit. Azért égi tünemény, mert visszahozta belém a lelket és a fesztiválkedvemet. Reményt adott és feltöltött pozitív energiával – nem mintha annyira el lettem volna keseredve vagy veszve, csak valahogy ez úgy hiányzott. Nem tudom, hogy csinálták, de nagyon jól esett ott abban az állapotban megélni ezt. A Kalandra egy 4 tagú északi folk rock / metal zenekar női énekessel, Norvégiából. Eleve szeretem a skandináv bandákat és az ottani kultúrát, ennek ellenére nekem ez volt az első találkozásom velük. Énekesnőjük, Katrina Stenbekk hangja tele volt élettel, amikor igazán kieresztette, szinte vibrált körülötte a levegő. Kivételes tehetség, gyönyörűen dalolászott, de a többiek teljesítményére sem lehetett panasz. A nótáik egy része eléggé poppos beütést keltett, de amikor kicsit „ráléptek a gázpedálra” egyből mosolyra húzódott a szám. Ügyesek voltak, pedig némi gikszer is került a műsorba (nem azonos hangon kezdték el egy számot, fals volt, ezért az énekesnőjük gyors leállította, hozzáteszem jogosan) amit sikeresen megoldottak és nyomták tovább. Otthon nem biztos, hogy hallgatni fogom őket, de legalább gazdagodtam egy szuper élménnyel.
Már húztam is át a másik színpadhoz, ugyanis a szegedi Artur zenekar koncertjére piszkosul kíváncsi voltam. Szentesen jártak pár hónapja a Tiszapart Underground rendezvényen, akkor sajnos nagyon keveset láttam belőlük, úgyhogy itt volt az idő végre bepótolni ezt. Az Artur szabad felfogásban íródott, kellemes indie rockot játszik, mely néha átmegy finom elektronikával dúsított modern pop / rockba. Zenéjük rétegzett, több szálon fut a történet. Érződik az alternatív vonal is, picike cipőbámulás is belefért, Radiohead / Placebo hatások keveredtek az Osees féle vadsággal (bizony – bizony), illetve muzikálisan komplex módon volt felépítve. Erre szokták volt mondani brit ivócimboráim, hogy: „incredible musical craftsmanship”. (Nem tudom mit jelent!) Voltak például szekciók, amikor Török Dénes (basszeros / énekes) oldalra vonult a kis szintijéhez és átmentek ilyen dub / elektronika / rock fúzióba. De ugyanezt csinálta Czene Bálint, a dobosuk, előtte volt egy digitális ütőfelület, az adott track mindig az adott beállítást / hangmintát igényelte. Ezek a több térben mozgó sávok voltak bámulatosan szép összhangzásba egybegyúrva, amit Gődér Csabi barátomnak köszönhettünk. Aznap számomra, az Artur volt a győztes, hangzásilag és performansz szempontjából is. És hogy milyen volt az Artur valójában? Ha jobban belegondolok, rettentő nehéz körül írni. Figyelmet lanyhulni nem hagyóan izgalmas? Igen. Összetett és strukturált, olykor szabad? Igen. Telis-tele mély érzésekkel, hidegrázós csúcspontokkal, melyben hallatszódik az átgondoltság? Igen. Van kohézió a különböző stílusú zenei építőelemek között? Igen. Szépen és ügyesen és színesen énekelt a Dénes miközben a basszusgitárja tökéletes helyen szólt bekeverve a soundba? Igen. Ők adták aznap a legnagyobb flasht ezen a színpadon? Abszolút. Szóval innen is puszilom őket, remélem, még találkozunk!
A sokunk által várva-várt makói Thy Catafalque fellépésére több százan verődtek össze a Fanyűvő elé. Tavaly előtt volt szerencsém látni az itt debütáló Mezolit nevű formációt, ami valójában a Thy Catafalque nagyzenekarként színpadra vitt élő verziója. Vendégzenészekből akkor és most sem volt hiány, koncepcionálisan mindig az a „session” zenész kapcsolódott be a Kátai Tamás által megálmodott és létrehozott zenei folyamba, amiben anno részt vett a kiadványokon. A session szót nem degradálóan mondom, baráti kollektívát láttam mindig is bennük, ahol az állandó „core-members” tagok mellett rotációban fordultak meg bizonyos művészek is. A honi underground metal szcéna tehetségei, hogy őszinte legyek. Mára változott némileg e formula, a tagság is állandóbb lett. Ez alatt azt értem, hogy egy letisztultabb zenekar képe jött le, úgymond kompaktabb formába rázta Tamás az egész Thy Catafalque gépezetét. Remek dalcsokrot kaptunk, csak, hogy pár kedvencet említek: Néma vermek, Móló, Köd utánam, Szarvas, Jura, Csillagkohó (!), Fehérvasárnap.
Nem akarok a részletekbe belemenni, inkább azt írom, amit tapasztaltam: a Mezolit koncerthez képest ezt sokkal jobban élveztem, teljesen magával ragadott a flow és egészen fogva tartott a műsoruk végéig. Értelemszerűen több korszak dalai voltak terítéken (Geometria, Naiv, Vadak, Alföld lemezek) ennek megfelelően mindig változatos tudott maradni a program, a Veres Gábor-ral (Watch My Dying torok) és a Bokodi Bálint-tal előadott szekciókat imádtam, a Dudás Gábor (Reason énekes) hangját is szeretem, de ők ketten valami őrületes plusz dinamikával ruházták fel a TC „rájuk eső” számait. Valahol nagyon felemelő érzés, látni, hogy a hosszasan belefektetett munka meghozza végül a gyümölcsét. Szenti Árpi-val (dobos) évek óta ismerjük egymást, több black és thrash metal formációban is dobolt illetve dobol jelenleg is, büszke vagyok rá, hogy a Thy Catafalque betonbiztos alapjaként bemutatkozhat szélesebb körök / közönség előtt is. Dobjátéka precíz és intenzív, hozta simán a lassú meneteléseket és gyors kétlábgépes tempókat is, de a blastbeat szélvihar a kisujjában, pontosabban a vérében van. Kátai Tamás (zenekarvezető / dalszerző) itt már végig basszerozta a bulit, mellette Vigh Zoltán és Varga Krisztián hozták gitáron a jobbnál jobb riffeket. Látszódott, hogy élvezik, amit csinálnak. Az énekes hölgyek nélkül persze nem lenne teljes a TC-formula: Horváth Martina és Dudás Ivett vokáljai hab a tortán, annyi észrevételem azért van velük kapcsolatosan, hogy lehetett volna mindkét énekeshölgy hangerőben előrébb a hangzásban. Ezt leszámítva egy tökéletesen kerek produkciót kaptunk, minden elismerésem az övék.
A mexikói Hocico az industrial / EBM / electro szcéna egyik koronázatlan királya immár több mint 30 éve. A Delta színpadon kezdtek bele istentelen performanszukba, rengetegen voltak kíváncsiak rájuk is. Két tagot számlál a projekt, hátul Racso Agroyam nyomta a könyörtelen már – már ipari technoba hajló ütemeket szintetizátorok és egyéb kütyük segítségével, míg elől, Erk Aicrag bevérzett torok vokál hangon szórta az igéket. Ezt így kell kérem csinálni. Nekem egy az egyben az ikonikus Skinny Puppy ugrott be róluk, illetve egy bevadult, korai Nine Inch Nails. Sikerült olyan ördögi, dark evil disco hangulatot manifesztálniuk, hogy én aztán el is menekültem egy „szebb világ reményében” a sátramba pihenni. Durva és minőségi, amit képviselnek, de nem az én zeném.
A synthwave pápa Quixotic kezdésére értem vissza, őt is láttam már korábban, itt live verzióban lépett fel, egy szaxofonos és gitáros kíséretében. Nem volt rossz, amit láttunk / hallottunk, sőt kifejezetten bájosan hatott a szexi szaxofonos lány, de a tudatom mélyén már a tegnapi eső miatt, mára átrakott The Devil’s Trade bulijára koncentráltam. Nos, ebből sajnos semmi nem lett, mivel ha időben is elindultam volna bentről kifelé, a Kacsatónián és hidakon át a Kilátó elé épített színpadhoz, akkor sem tudtam volna odaférni. Állítólag akkora tömeg gyűlt össze a Makó Dávid-ék setjére, hogy mindkét hídon (!) álltak az emberek. Ezt odajutva én is tapasztaltam, de hiába álltam meg kintebb a sétányon, a többi, (benti) színpad miatti áthallások miatt élvezhetetlen vált az egész. Rettentően sajnálom, hogy nem tudtam testközelből ott lenni, majd máskor remélem lesz erre lehetőség vagy nagyobb teret / helyet biztosítanak a The Devil’s Trade-nek. Vagy: időben odatáborozok a helyszín elé. Emiatt maradt is bennem egy nagyobb kérdőjel, amit a Hundred Sins eklektikusan kitekert furcsasága sem tudott végérvényesen orvosolni. Aki lemarad, az kimarad – szokták mondani. Ezt leszámítva egy csodaszép és tartalmas 4 napon vagyunk túl, rossz szavam sem lehet, ugyanis Zero, az egész Zaj szervezőség és a stáb megtett mindent azért, a váratlanul fellépő anomáliák ellenére is, hogy mi Zajosok, igazán remekül érezhessük magunkat.
Jövőre találkozunk ugyanitt – ugyanígy, már kevesebb, mint 1 év van hátra, és ami igazán örömteli hír, hogy jövőre 15 éves a Fekete Zaj, ami azt jelenti, hogy 5 naposra fog duzzadni Magyarország egyik legjobb és legváltozatosabb zenei fesztiválja. Legyen zaj!
A fantasztikus fényképeket, ismételten a Bands Through The Lens fotográfusának köszönhetjük.
Írta: Molnár Zoltán
