„Igen, nos… látod, ők azok a zenekarok, akik alapvetően hatással voltak rám és a zenémre” – mutogatta Paul a bal vállán lévő tetoválásokat, elsőként is Metallica-ra, a Motörhead-re és a Celtic Frost-ra bökve. Kicsit meglepő volt, hogy az est fő fellépőinek alapító tagjával és frontemberével a merch-pult mögött lehet kvaterkázni, dehát ez egy ilyen este volt.
A Dürer-t megközelítve először a hátsó kijáratnál beszélgetők felé vettem az irányt; itt tulajdonképpen a Cryptic Remains (majdnem egyenlő Exodikon) legénysége éppen egészen rettenetes szóviccekkel fárasztotta egymást, amit e sorok írója nem sokáig bírt – így inkább bevonultam kicsit körülnézni. De nem volt rá sok időm: hét után kicsivel már kezdett is a magyar előzenekar. Ismerem a demo-anyagukat, de sajnos lemaradtam az Insane Hellride Fest-es első fellépésről, így alapvetően a hiánypótlás vágya és a kíváncsiság vezérelt: látni szerettem volna, hogy a régi konzervhez képest hogyan szól a Cryptic Remains. Azzal együtt, hogy nem vagyok én akkora barátja a death metal-nak, csak pislogtam: az old school és az újabb sulis metal stílusából vett riff-ek valami egészen fantasztikusan szóltak; helyükön voltak a dalok, a dalokon belül a hangsúlyok, úgyhogy én csak kapaszkodtam. Pedig a kezdet nem volt túl egyszerű: Gabinak először a húrlábat kellett szétszednie, majd a második pengetésnél elszakadt az E-húr, és innentől arra a cseregitárra kellett váltani, amelyik fejnehéz, azaz a szólóknál tartani kell a nyakat. A zenekar technikai tudása vastagon az átlagos mezőny fölött van és szerintem nemzetközi szinten is megállná a maga helyét – legyen ez igaz mind a szólók technikájára, mind pedig a kíséretre. Nem tudom, hogy mennyire derült ki az elmúlt hónapokban, de a demo után Gáborék még összeraktak jópár számot, amiket halál precízen meg is tanultak, így tulajdonképpen mostanra két albumnyi összecsiszolt-kigyakorolt anyaguk áll rendelkezésre. Teljesen őszinte leszek: a fellépés után csak lestem – ütős koncertet vártam minőségi anyaggal, de bármilyen elvárásomat vastagon felülmúlták.
A kombinált old school és az újsulis zene után visszatértünk a 90-es évek világába – és az este során már nem is nagyon távolodtunk el innen. Az Ascended Dead mind stílusában, mind zenéjében nagyjából az 1985-95 közötti periódust hozta, amikor még vidáman összefolyt, hogy valakit death vagy black metal-t játszik. Ha a lelkesedésért díjat osztogatnának egy ilyen esemény után, valószínűleg az Ascended Dead az összes létezőt vinné: jól fel is pörgették a közönséget, akik nagy tapssal fogadták a csapat dalait. Én nem igazán tudtam mit kezdeni ezzel a fellépéssel – ha valaki azt mondja, hogy az este során csak egy darab ötven perces számot játszottak, nekem az is jó. Nem éreztem úgy, hogy dalok egyediek lennének; nem hallatszottak ki a súlypontok, bár ez lehet, hogy csak a keverés és az én hiányos ismereteim miatt van így. Amit feltétlenül le kell szögezni, hogy az Ascended Dead egy lelkesedéstől átfűtött, mozgalmas koncertet adott nekünk a Dürer immáron légkondicionált kistermében.
Paul – a Deteriorot énekes-gitáros alapító tagja – nem egy ideges típus. Este hatra érkeztek meg, és ott a helyszínen szembesült vele, hogy itt bizony forintban számolnak, nem euróban, így a merch-pult mögött állva éppen a bankjegyekkel ismerkedett, mikor beszédbe elegyedtem vele. Jól láthatóan számára a fellépés és a turnézás egy életstílus volt, nagyjából olyan napi gyakorlat, minthogy reggel munkába megyünk, esténként meg kocsmába (vagy fordítva); még a koncertkezdés előtt tíz perccel is a merch-pult környékén sertepertélt. Ez az attitűdje a fellépés során is látszott: rövid felkonferálással elnyomtak tíz számot, és a buliban az sem okozott megakadást, amikor például az egyik hallgató kívánt hozzászólni a fellépéshez: ő is megkapta a mikrofont. Számomra szöges volt a kontraszt az Ascended Dead zenéjéhez képest: igaz, hogy több mint 30 éves intervallumot öleltek át az elhangzott dalok, de akkor is minden tételnél egyedi jegyeket és karaktereket lehetett felismerni. Mind a két gitáros szólózott – bár Paul energiájának nagy részét az éneklés kötötte le –, és mindent összevetve szerintem egy fergeteges bulit csináltak a Dürer kistermében. Egy átlagos fellépés után a zenészek eltűnnek – van, aki csak azt szeretné, hogy békén hagyják, és gondolom lesz olyan is, aki éppen a nap túléléséhez gyűjt energiát – hát Paul barátunk nem ilyen volt. Szépen visszasétált a merch-pult, beszélgetett a hallgatósággal, és ami egyszerre volt meglepő is hihetetlenül szimpatikus: ő, a lassan 35 éve zenélő, tulajdonképpen nagyon sok dologról lemondó, a fél világot végigutazó zenész köszönte meg nekünk, hogy képesek voltunk a seggünket fél kilométerrel odébbtolva meghallgatni az esti produkciójukat. Szerettem volna a buli után meginvitálni egy pálinkára, de ekkor derült ki a váratlan dolog: barátunk tulajdonképpen nem nagyon iszik alkoholt.
Egy szó mint száz: három felejthetetlen zenekarhoz volt szerencsénk az este során. A Cryptic Remains a húzós, fantáziadús, változatos zenéjével elég magasra tette a lécet – saját maga számára is –, az Ascended Dead izzadságtól csöpögve fűtötte fel a hangulatot a pici helységben, a Deteriorot pedig tulajdonképpen mintha a régi haveroknak játszott volna egy tucatnyi dalt egy fél emberöltőnyi életműből. Hát, sok ilyet, kevés mást.
Írta: Á
