A svéd Enforcer új lemezének kapcsán azzal a felütéssel kezdődött a vezető rocksajtó legutóbbi számában leközölt ismertető, hogy a banda első 2 lemezét anno a nagyhírű Earache Records gondozta, de csak a 2013-as, harmadik „Death by fire”, Nuclear Blast általi megjelenése kapcsán vetődött rájuk nagyobb reflektorfény. Nos, az állítás első részével vitába kell szállnom, ugyanis a debütalbumot az amerikai Heavy Artillery Records gondozta, amely a 2000-es évek első évtizedének végéhez közeledve temérdek feltörekvő speed/thrash bandát (csak néhányat megemlítve: Merciless Death, Avenger Of Blood, Exmortus) vett védőszárnyai alá, ezek egyike volt az Enforcer. Mi több, 2010-es, második albumuk amerikai megjelentetését is ők végezték, de anyakiadójuknak ekkor már az Earache számított, ennek is volt köszönhető, hogy 2012-ben kiadták újra a debütalbumot jobb terjesztéssel és promócióval. Nos, ennyit mások tévedéséről, előfordulhat mindenkivel, csak nem egy magát vezetőként aposztrofáló, országos terjesztésű szaklapban.
Jómagam a bandát a 2007-es megjelenésű, Iron Pegasus által gondozott kislemez („Evil attacker”) óta követem (2011-ben még a Hells Pleasure fesztiválon is elcsíptem őket), így nem mondható rám, hogy ne lennék képben a történetükkel, nem titkolom, hogy eddig minden kiadványuk azonnali hatást gyakorolt rám, enyhe túlzással azt is mondhatom, hogy eddig csupa olyan korongot tettek le az asztalra, melyeket csakis a tökéletes jelzővel tudok illetni. Még az előző, „Zenith” lemezen helyet kapott zongorás ballada, a „Regrets” is nagyon tetszik, de a pár hónapja megjelent, találóan „Nostalgia” címmel illetett album csak a sokadik hallgatás után látszik beérni, első meghallgatás után kissé értetlenül csóváltam a fejem, de aztán megadtam magam, mert kétségtelen a fejlődés (főleg az énektémák kidolgozottsága kapcsán), viszont hiányolom a korábbi korongokat többségében jellemző, pattogós tempójú, sodró lendülettel felvértezett nóták felsorakoztatását, ezen a lemezen ebből valahogy kevesebb szerepel.
Viszont van 13 új szerzemény melyek közül feltétlenül említésre méltó a ’80-as évekbeli glam-korszak jellemzőit magán viselő „Heartbeats” című andalgás, a hasonszőrű erényekkel rendelkező „Kiss of death”, amibe csipetnyi NWOBHM fűszerezés is vegyül s egyidejűleg a korong csúcspontja is – szerintem. Ezek mellett feltétlenül meg kell említeni az alábbi tételeket: „Keep the flame alive”, „Coming alive”, „No tomorrow”, ilyen jellegű tempós, headbangelésre késztető speed/power kompozíciók minden eddigi lemezükön szépszámmal voltak. Remek még a „White lights in the USA” basszustémája, viszont nem tudom hová tenni a spanyol nyelven előadott „Metal supremacia” létezését. Rejtély, hogy miért pont spanyolul éneklik meg a metal fennhatóságát, mert ha jók az információim, különösen a Távol-Keleten népszerű a banda, így egy japánul előadott dalnak nagyobb létjogosultsága lenne, viszont nagyobb vitákat is eredményezett volna a rajongók táborában.
A hangzás szerves, organikus, bár a dob lehetne néhol kevésbé puffogó, de ez már csak szőrszálhasogatás részemről. A borítón látható, vörösköpenyes, foszladozó ábrázatú Halál, kezében az idő múlását megjeleníteni hivatott homokórával ábrázolva telitalálat.
Igen, ez egy nosztalgikus album, születhetett volna a ’80-a évek közepén is, de ízig-vérig mai, nem poros, nem avítt, ellenben hitelesen idézi fel egy letűnt kor szellemét. Még sok ilyet, ha lehet, bizalmam töretlen!
Írta: lez_stygian





