Nem terveztem és nem is fogok klasszikus koncertbeszámolót írni, azonban 2023. április 12-e óta annyi érzés kavarog bennem, hogy muszáj magamból kiírnom.
Eljött egy közepesen underground francia szimfonikus melodeath csapat életében először Magyarországon zenélni (lehetett volna a második alkalom is, ha a covid nem kaszálja el a Rockmaratont…), és lezenélték a Dürer kert tetejét.
Már a Kisterembe lépés előtt furcsa, vagy hát figyelemfelkeltő volt az, hogy a (zenekar énekese és basszusgitárosa által üzemeltetett) merchpult előtt kígyózó sorokban állnak az emberek, akik szeretnének pólót és cédét vásárolni. El vagyok már attól szokva, hogy az emberek hajlandóak pláne kisebb zenekarok merchére pénzt áldozni, az meg pláne meglepő volt, hogy hosszabb sor áll oda, mint mondjuk állt az Amorphis mörcséért (mondjuk azt aranyáron is adták, ezt meg nem…).
Akkor még nem tudtam, mi vár rám aznap este… Azzal persze tisztában voltam, hogy elég nagy figyelem övezte ezt a koncertet, hiszen a bulira elővételben minden jegy elkelt, és azt is tudtam, hogy az Aephanemer egy zseniális zenekar – nem véletlen vagyok vagy 8 éve rajongójuk.
A koncert előtt is határozottan lehetett érezni a zsongást és az izgalmat sokakban, és szerencsére a helyi előzenekar Leecher is meleg fogadtatásban részesült. Aztán amikor végre lekapcsolódtak a fények és az Aephanemerre került a sor, a tömeg úgy ordított fel egy emberként, mintha legalábbis a magyar válogatott gólt rúgott volna Brazíliának.
A kezdeti lelkesedés pedig 1 óra 20 percen át megmaradt. Nem tudom, hogy a kisterem és kisszínpad intimitása, vagy a sok év várakozás, vagy épp a buli sold out mivoltának a pszichológiai hatása volt a tettes, de az emberek úgy buliztak aznap este, mintha nem lenne holnap – pedig volt holnap, és valószínűleg a legtöbbünknek ráadásul munkanap is.
Tinikorom óta vágyakozom arra, hogy egyszer megtapasztalhassak egy igazi, vérbeli latin amerikai metal koncertet, mondjuk valami dél-amerikai országban, és mindig is sóvárogva néztem az ott készült koncertfelvételeket, ahol minden ember torka szakadtából énekel, kiabál, és mindent elsöprő lelkesedéssel, teljes szívéből bulizik. Ahol annyira hangos a közönség, hogy egy percre sem hajlandó abbahagyni a zenekarnév kántálását, gyakorlatilag az adott zenekart percekig szabályosan nem engedi szóhoz jutni, és együtt énekel még a gitárriffekkel is. Hát, konkrétan ezt éltem át egy random kis francia zenekar budapesti koncertjén szerda este. Egy zenekar, aki a legelső magyarországi látogatása során elővételben eladott 250 jegyet, megtöltötte a termet, és kihozta a turnéját nyereségesre. 4 közepesen átlagos, egyáltalán nem tipikus rocksztár francia feljött a színpadra, és olyan transzba ejtett többszáz embert, amivel talán egyszer-kétszer ha találkoztam – pedig sokszáz koncertet megjártam már.
Két faktor játszik itt szerintem fő szerepet: az egyik természetesen az, hogy a zene zseniális – elsősorban nyilván kell ahhoz egy ultrajó produktum, hogy az emberek az első benyomás után többet akarjanak hallani. Ha a zene nem jó, cikkezhet róluk a Rolling Stone is, a rajongókat nem fogja ilyen szinten érdekelni.
A másik faktor azonban szerintem az a jellegű aprólékos tervezés és előregondolkodás, amit az Aephanemer csinál. A jó marketing kulcsfontosságú, a karriertervezés elengedhetetlen. Sajnos a jó zene önmagában nem tud csodát tenni, ha az az emberekhez nem jut el, és szerintem sok más, kisebb zenekar elsősorban ezen csúszik el. Egy zenekart menedzselni egy full-time-job, csak sajnos a kisebb bandáknak nem adott az a luxus, hogy mások menedzseljék őket, így kénytelenek maguk csinálni. És ha valaki kellőképpen alapos benne, és mellé még a zenéje is jó – övé a világ, mint ahogy azt szerdán láthattuk.
A koncert teljes hossza alatt a zenekar és közönség együtt lélegzett, folyamatosan, gyakorlatilag minden egyes dal után ment a banda nevének kántálása, amit az énekesnő, amikor megköszönt és megdicsért, őszinte meghatottság ült ki az arcára. Tudjátok, minden zenekar elmondja a koncertjén, hogy „ez a kedvenc országunk, és ti vagytok a legjobb közönség”, de Marion Bascoul-nak ezt el is hittem.
Fogunk még az Aephanemerről hallani, ebben biztos lehetek. Bebizonyították, hogy ha találkozik a jó zene az ambícióval, de ugyanakkor a szerénységgel is, lehet még manapság önerőből híressé válni, 250 embert a koncertedre becsábítani, kígyózó sorokat a merch elé felállítani. Akivel csak beszéltem, mindenki gyakorlatilag egyöntetűen az ékes magyar „ez kurvajó volt!” szavakkal méltatta a látottakat és hallottakat. Lefogadom, hogy ez a 250-es szám a következő alkalomra duplázódni, ha nem triplázódni fog.
Köszönöm Aephanemer, és köszönöm, magyar közönség, életem egyik legjobb koncertélménye volt ez az este – egy szelet Latin-Amerika; vagy nevezzük inkább magyar virtusnak, ami végre előbújt?
Írta: Vica
