Ettél már életed során olyan ételt, amelyik egyetlenegy komponensből készült, és megjegyezted magadnak az ízét? Nem, a sör egyelőre még italnak minősül, és minimum négy komponense van. Illetve egy másik kérdés: ettél-e már olyan ételt, amelyik többféle összetevőből készült, de igazából teljesen mindegy volt, hogy ezeket milyen arányban használjuk, a végeredmény így is- úgy is ki kimagaslóan finom volt? Hát nem hiszem.

Ezt a gondolatmenetet, amit most a gasztronómiával játszottunk el, a zenével is teljesen simán megtehetjük. Nem én mondom, sok, a műfajban aktívan alkotó zenész mondja: az extrém metal vagy black metal tulajdonképpen bizonyos szempontból a legkevésbé konzervatív része a rock és metal szubkultúrának. Lényege – már amennyire ezt egy mondatra lebutítva meg lehet fogalmazni –, hogy egy tartalmat, mondanivalót, erőt és energiát közvetítsen elsősorban zenei eszközökkel, másodsorban a szövegével. Nagyon tág itt a repertoár, hiszem pontosan a műfaj nyitottsága miatt sokfajta fűszerből, számtalan ízesítésből válogathatunk, és a történet ezen a ponton nem véget ér, hanem elkezdődik – ugyanis nagyon fontos, hogy szakácsunk mit milyen eszközökkel és hogyan kotyvaszt össze. Hogy továbbra is a kajálós példánál maradjunk: van olyan, aki a saját maga által választott korlátok között fog alkotni, és ebben zseniális; picit olyan, mintha valaki csak pörköltet tudna főzni, azt viszont ezerféleképpen, és jó példa erre a zene világából mondjuk a Deicide vagy a Dark Funeral.

Aztán vannak olyan szakácsok is, akik nyitottak mindenre, sőt a fúziós konyhát is nagy örömmel gyakorolják, és minden szükséges zenei eszközből a megfelelő helyen és módon egy-egy csipetnyit használnak föl azért, hogy valami egyedit, valami magával ragadót alkossanak. Ilyen szakács, ilyen ösztönös zseni Kátai Tamás is – és szerintem ő a tipikus példája annak, hogy ez a műfaj hogyan működik, illetve számos esetben hogyan kellene működnie. Tulajdonképpen az elmúlt évtizedekben a Thy Catafalque Tamás egyfajta notesze volt, vagy – ha a hajánál fogva előrángatott főzős példát még nem unjátok nagyon –, akár receptgyűjteménynek is nevezhetjük. Amikor Tamásnak valami zenei ötlete támadt, gyorsan leírta-összerakta-megvalósította; a végeredmény hol jól szólt, hol kevésbé, de ez nem a zenei ötlet minősége okán váltakozik, hanem a rendelkezésére álló eszközök és lehetőségek miatt, ugyanis nem mindegy, hogy egy profi cuccal felvett sávot teszel be a Cubase-projektbe, vagy pedig egy mobiltelefonnal fölvett zongorafutamot. Tamás alkotott szorgalmasan, jöttek a lemezek szépen sorban, és egyre látványosabban kezdett kiderülni, hogy – alkotójuk akármennyire is utálja a reklámot és az ezzel kapcsolatos összes hajcihőt – ez a zene jó, tartalmas, van mondanivalója, van egy lendülete, egyedi – tehát érdemes hallgatni. Én úgy látom, hogy nagyjából a Naiv környékén indult be a gépezet; egyrészt az utóbbi három-négy évben Tamás is nagyon termékeny periódusban volt, másrészt jelentősen bővült a befogadó tábor – és nem meglepő módon megjelent az igény is, hogy ezek a dalok ne csak konzervről szóljanak, hanem élőben, a színpadról.

Emlékszem, hogy amikor a legelső interjúm volt Tamással, akkor természetesen én is rákérdeztem erre – és nagyjából annyiban maradtunk, hogy persze kizárni nem lehet, de igazából neki nincs túl nagy affinitása hozzá. Aztán apránként teltek-múltak az évek, jöttek az újabb és újabb fantasztikus anyagok, és a nemleges válasz már egyre kevésbé volt határozott. Sajtósként időnként beleshetek a kulisszák mögé – természetesen azzal a kikötéssel, hogy azonnal felejtsem is el, amit ott látok –, és hát így derült ki még jóval a tavaly augusztusi Fekete Zaj-koncert előtt (https://metal.hu/feledhetetlen-elmeny-a-mezolit-mesek-a-thy-catafalque-rol-koncert-a-fekete-zajon/), hogy bizony, itt lesz egy élő fellépés.

Felejthetetlen volt a Nagy Áttörés. Igazából nem tudom megmondani, hogy hány fellépésen voltam már életemben – megkockáztatom, hogy van az már lassan egy négyjegyű szám is –, de a Mezolit-koncert valahol a szívem csücske fog maradni mindig is. Ezután persze jött a kérdés, hogy mennyire egyedi ez az esemény: egyszer volt ilyen, és soha többet, vagy pedig reménykedhetünk még további élő fellépésekben? Még decemberben beszélgettem Tamással, és akkor mesélte, hogy megpróbálkoznak egy pesti fellépéssel, ahol nem huszonhatan, hanem jóval kevesebben lesznek. Akkor az volt a mondás, hogy próbálnak, és a próbák után kiderül majd, hogy érdemes-e ennek nekifutni – avagy sem. Erre a kérdésre sokfajta módon lehet választ adni – például az, hogy az 1280 fős Akvárium-ba 36 óra alatt elfogyott az összes jegy, talán egyfajta jelzés lehet.

Más volt ez a fellépés, mint a Fekete Zaj-os, ez nem egy hihetetlen meglepetés. A 26 fő koordinálása egy egyszeri és megismételhetetlen mutatvány; azt lehetett tudni, hogy itt már jóval kevesebb fellépővel számolhatunk. Többször gondoltam, hogy megkérdezem Tamástól, hogy mit is terveznek játszani, de úgy voltam vele, hogy még saját magam számára sem akarom lelőni a poént – maradjon ez meglepetés, de igazából a lelkem mélyén úgy gondoltam, hogy a Mezolit fellépésen elhangzott dalok lesznek… talán egy-kettő, amelyik nem annyira koncertbarát, lekerül a listáról, de mint mindig, most sem sikerült pontosan jósoljak.

Amennyire megértettem, a Fekete Zaj-os fellépésből megőrződött mindaz, ami erény volt. Nagyjából hasonló volt a logika, csak itt nem három számonként cserélődött a teljes fellépőgárda, hanem ilyen-olyan szekciókra oszlott a fellépés – például a női énekes tételek nagyjából egy blokkban mentek le. Már a kezdés is kísértetiesen emlékeztett a Mezolit kezdésére (Esőlámpás), de igazából annyira lekötött az egész esemény, hogy nagyjából a Kel keleti szél első hangjainál kapcsoltam, hogy pontosan hol is vagyok, és mi is történik velem. A Fekete mezőknél… csúnya szó lenne azt mondani, hogy csalódottságot éreztem… de ekkor már teljesen biztos voltam benne, hogy egy az egyben az augusztusi setlist-et halljuk. Ezzel másodszorra is csúnyán alábecsültem a résztvevők kreativitását, ugyanis helyből két új dal (Minden test fű, Szélvész) hangzott el, amit még nem halhattunk élőben – és azt kell hogy mondjam, hogy az utóbbi tétel szerintem kiemelkedő volt, ha szabadna javasolnom, én biztosan vinném magammal a Brutal Assault-ra (https://brutalassault.cz/en/band/thy-catafalque). Igen, oda.

A Mezolit és az utána jövő Szamojéd freskó szerepelt az augusztusi setlist-en, de utána megint új tételt halhattunk. Nehéz személyes kedvencet mondani a Thy Catafalque-tól, talán számomra Töltés a leginkább szívbemarkoló, és meglett családapaként majdnem elbőgtem magam, amikor rájöttem, hogy ez itt most tényleg az. A Napút biztosan lement utána, hiszen itt látom a setlist-en, de nem emlékszem rá, az előtte lévő tétel élménye teljesen felülírta. Kíváncsi voltam, hogy ezt még hova lehet fokozni, de sikerült. A Sirály már „régi” ismerős, hiszen akár másodjára is hallottam, ám az előtte megszólaló Köszöntsd a hajnalt szintén egy most debütáló tétel volt – és akárcsak a Szélvész, szerintem nagyon jól szólt élőben. Majd pörgősebb dalok következtek – a Trilobita, a Kék ingem lobogó és a Jura is szerepeltek az augusztusi fellépésen –, úgyhogy volt hely a nosztalgiázásnak és a tombolásnak is, amire a Csillagkohó még rá is tett egy lapáttal.

Jelentős fogadásom lett volna arra, hogy az utolsó két tétel a Szarvas és a Fehérvasárnap lesz – kár, hogy nem járok lóversenyre, mert ez kivételesen makulátlanul bejött… és utána vége lett. Nem néztem, hogy mennyi ideig tartott a fellépés; én úgy két órásra saccoltam, mindenesetre nehezen felejthető, amit aznap este kaptunk: Ixión Düün (részlet), Esőlámpás, Kel keleti szél, Köd utánam, Fekete mezők, Minden test fű, Kék madár (részlet), Szélvész, Mezolit, Szamojéd freskó, Töltés, Napút, Sirály, Köszöntsd a hajnalt, Trilobita, Kék ingem lobogó, Jura, Csillagkohó (részlet), Szarvas, Fehérvasárnap.

Tamásnál direkt nem érdeklődtem meg a fellépők névsorát sem, kíváncsi voltam, hogy mennyire tudok jól tippelni, de ebben az esetben is elég csapnivaló lett a prognózisom. A női éneket – Horváth Martina és Dudás Ivett – eltaláltam, a basszusgitáros személyén nem nagyon volt mit matekozni, de az összes maradék fellépőnél csúnyán mellémentem. Teljesen biztos voltam benne, hogy a Gire-ból Zolcsi ott lesz a színpadon, ám gitáron a (leginkábbis a) Sear Bliss-ből ismert Vígh Zoli és a Niburta-ban és Tales of Evening-ben ténykedő Varga Krisztián adta kíséretet. Az énekesek közül Bokodi Bálintot eltaláltam, és teljesen biztos voltam benne, hogy az Ørdøg-ből Vörös Andrást is látni fogjuk – látni láttam is a karzaton, a színpadon viszont Bálint most Dudás Gáborral énekelt. A dobot illetően nem nagyon tudtam tippelni, persze Szenti Árpád ott szerepelt az esélyesek között, de erre a posztra nem volt külön jelöltem.

Nagy élmény volt ez az este, és máshogy volt torokszorító, mint az augusztusi Fekete Zaj-os fellépés: felejthetetlen pillanat volt mind a kettő, amit szerintem egy havi rendszerességgel megtartott fellépés erodálna – viszont ha csemegeként évente lenne egy-két ilyen esemény, akkor szerintem bővülne a naptárban lévő pirosbetűs ünnepek listája. Én mindenesetre nem várok, ugyanis augusztusban a Brutal Assault-on a fesztivál első napján ugyanezzel a felállással lesz hallható a Thy Catafalque – ott a helyem!

Agoston