A black metalt mint zenei stílust szokás az 1979-ben megalakult Venom együttesétől eredeztetni, viszont véleményem szerint az első igazi gonosz, demokat, lemezeket a Bathory és a Hellhammer – Celtic Frost zenekarok tették le az asztalra. A Venom talán kicsit többet adott és ad a mai napig is a pózerkedésre, színészkedésre, míg a szóban forgó együttesek korai próbálkozásai is már egy mélyebb, sötétebb megfogalmazásban tálalták a mondanivalót mind zeneileg, mind a szövegeket tekintve. 1992-re már a black metal hullám második időszakáról beszélhetünk, melynek jeles képviselői közül 10 bandának a lemezeit, demoit szeretném figyelmetekbe ajánlani. Érdekes, hogy ekkor is már nagy különbség volt a stíluson belül. A 30 éves jubileumi kiadványokat ajánlom szíves figyelmetekbe, hátha hiánypótló lehet több olvasó számára is. Egy biztos, a szóban forgó alkotások mindegyike egy igazi alapvetés a maga nemében.
Immotal – Diabolical Fullmoon Mysticism (1992)
Jelen írásom tárgyát az Immortal – Diabolical Fullmoon Mysticism címre keresztelt első nagylemeze képezi. A zenekar trióként kezdett tevékenykedni, az Old Funeral és az Amputation zenekarok egykori tagjaiból indult el a csapat. Abbath, Demonaz és Armagedda származási helyként Bergent jelöli meg, ami a zenekart illeti. Az első nagylemezüket egy demo és egy EP előzte meg, melyek közül mindkettőt stílszerűen Immortal névre kereszteltek. A dermesztő riffek, a durvább, jeges vokálok és a tél viharos robbanásszerű ütemei előtt, amelyek a ma ismert és szeretett Immortal-t alkotják, jött ez a nyers, csiszolatlan vegytiszta old-school black Metal istenkáromlás. Ha valaki szereti a régi Bathory-t, Hellhammer-t akkor ettől az anyagtól ismét elismerően fog csettinteni. A kritikám tárgyát képező lemez sokban különbözik attól, amiről az Immortal közismert, különösen zenei értelemben. Ez a lemez nagyban eltér zeneileg a banda által képviselt későbbi stílustól. Ez a lemez nyersebb, puritánabb, sötétebb (bár nem olyan „fagyos” atmoszférájú), és inkább úgy hangzik, mint egy tiszteletadás a 80-as évek klasszikus extrém metal úttörői előtt. Ez a lemez bizony csontig primitíven és nyersen hangzik, mégis van elég zeneiség benne ahhoz, hogy csodálatos atmoszférát teremtsen a hallgatók számára.
Ha jobban belegondolunk még a bombasztikus, sokat dicsért albumok, mint a Pure Holocaust és a Battles in the North is nagyban különböznek ettől a produktumtól. Miért? Az ének mélyebb, reszelősebb, morgásszerűbb mint az említett későbbi albumokon. A tempó pedig nem a fagyos jégvihar erejével hatol át a hallgató testén. Maguk a gitárok a 80-as évek black metal hangulatát hordozzák, hasonlóan a korai Darkthrone-hoz és a Mayhem-hez. Az Armagedda dobolása meglehetősen pontatlan, bár annyira minimális, hogy nehéz kimerítő véleményt is formálni róla. Összességében könnyen megállapítható, hogy az Immortal ezzel egy másik szintre emelte a korábbi zenei hatásait, mivel a Bathory első három albumának pillanatai végig jelen vannak ezen a kiadványon, kiegészítve azokat a jellegzetes Immortal stílusjegyekkel. Bár véleményem szerint egyetlen ilyen stílusú banda sem közelítheti meg a Bathory korai anyagainak zenei minőségét, hangulatát, gonoszságát, az Immortal bebizonyítja, hogy saját, egyedi stílust tudnak létrehozni a nagy elődök hatásainak felhasználásával anélkül, hogy teljes kópia íze lenne az alkotásnak.
1. Intro (Diabolical Fullmoon Mysticism) – Kevés intro játszik lényeges szerepet egy nem konceptalbumon, bár ott van az a néhány, mint ez, amelyek olyan tökéletesen megalapozzák a hangulatot anélkül, hogy komplexitást vagy hangszeres zsenialitást tennének le az asztalra. Megmagyarázhatatlan, de első hallgatásra árad belőle a nyers gonoszság. Az akusztikus gitárok, fagyos szelek és ördögi visszhangok a háttérben jó kiindulópontként hatnak egy reményteljes alkotás bevezetéseként.
2. Call of the Wintermoon – Ez a dal hóviharként árad el a hallgatóság felett a semmiből! Armagedda minimalista, thrash metal szerű dobpergése dübörög a gitárriffek perzselő hulláma alatt, amit Abbath démoni, kemény sikolyai követnek. Hamar beindul a basszus, és onnantól kezdve tombol az őrület. A dal számos ütemváltáson megy keresztül, mind a riffekben, mind a dobolásban, de ez az egész albumra jellemző alkotási forma. Határozottan az Immortal egyik legjobb dala.
3. Unholy Forces of Evil – Közepes tempóban indul a dal, majd a hallgatót eltalálja egy „Wowowowow” Abbath-tól. Igen, bizony megmosolyogtató, de szerethető ez a „gonoszkodó acsargás”! Ha Abbath tekintetében néznénk a zenekart, akkor többek között komolyan sem vehetnénk, hiszen számos alkalommal olyan volt ez a figura, mint önmaga paródiája. Zeneileg és énekstílusilag is kifogástalan számomra, viszont a koncertek előtti részegeskedése, állandó poénkodása, a borzasztóan klisésre sikeredett zenekari klipje miatt már-már hiteltelen. a kis kitérő után kanyarodjunk vissza a zeneszám elemzésére. Hamarosan a tempó ismét megváltozik, és egy fülbemászóbb riffel folytatódik a dal többi részében. Ismered azokat a rockos riffeket, amelyeket sok 80-as évek metal bandája beleolvasztott a saját agresszív zenéjébe? Nos, alapvetően ezt tette itt az Immortal is. Mindazonáltal hamarosan jönnek a robbanásszerű ütemek, amelyek talán egyben a leggonoszabbak is ezen az albumon.
4. Cryptic Winterstorms – Egy dallamos, akusztikus gitár nyitja meg ezt a számot, tökéletes miszticizmust vagy melankólikus hangulatot varázsolva a hallgatók elé. Maga a dal azonban nem olyan fergeteges, mint a dal címe sugallja. Ez egy lassabb, közepes tempójú szám, amelyet egy dallamos akusztika támogat, ezzel is segítve a nagyszerű atmoszférateremtést. Tehát a korábbi számokkal ellentétben ebben a dalban nem talál a hallgató semmiféle vadabb riffet vagy ritmust, de semmi esetre sem unalmas ez a szám. Sőt, az egyik kedvencem az albumon.
5. The Cold Winds of Funeral Dust – Ez a dal tökéletes példája annak, hogy egy zenekar, hogyan tud iskolapéldául szolgálni a közepes tempójú, málházós, harciasan menetelős black metal zenekarok számára. Az utolsó egy percre azért az óvatlan hallgató felkészülhet egy kis gyors, nyakatekert tempóra, amely a szám végéig eltart. Az albumon az intro-t kivéve ez a legrövidebb alkotás a maga 3 perc 48 mp-ével.
6. Blacker Than Darkness – Ez a dal hömpölyögve, közepes ütemben indul a két előző számhoz hasonlóan, bár pillanatok alatt egy csodálatos, pörgős ritmusra épül fel a dal, amely büszkévé tenné magát a black metal atyját is, b-t ! Ez a dal most nem olyan gyors, mint a Call of the Wintermoon, de a ritmus itt határozottan elég gyors ahhoz, hogy könnyen megjegyezhető, visszaidézhető legyen. Az előző dalhoz hasonlóan itt is néhány riff egyszerűen fantasztikus. Zeneileg sosem tudtam eldönteni, hogy zeneírás tekintetében Demonaz vagy Abbath volt-e a nagyobb fenomén.
7. A Perfect Vision of the Rising Northland – Micsoda epikus alkotás! Több mint 9 percnyi hosszúságú, ez a TÖKÉLETES módja egy ilyen album lezárásának. Ebben a dalban is sok akusztikát használnak, mint például a nyitó intro, a középső és a záró szegmens. A többi rész teljesen epikus hangzású és közepes tempójú, a billentyűk használatát a további hangulat és atmoszféra fokozása érdekében teszik. Amennyire az Immortal képes a szélvészgyors, fagyos hangulat megteremtésére, olyannyira képesek ilyen jellegű eposzokat is írni.
Sokan nem szeretik ezt a lemezt, mert nem tartják túl „Immortalosnak” , viszont véleményem szerint méltó helyen van a második generációs alapbandák lemezei között sokunk polcán. A hangulat, amiket képesek voltak megteremteni ezek a 30 éves lemezek, amelyeket hétről, hétre tárgyalunk, az valami csodálatos. Egyedi és mind más és más.
Gergő
A sorozat következő részei:
Burzum – Burzum
Marduk – Dark Endless
Samael – Blood Ritual
Dissection – The Somberlain demo
