Picivel a fellépésük után lehetőségünk volt elbeszélgetnünk a teljes Imperium Dekadenz-cel, azaz Vespasian-el és Horaz-al.

 

Egy elég hosszú, kétéves Covid-időszak van mögöttünk. Hogyan sikerült ezt átvészelnetek?

Horaz: Nem voltak koncertek, és csak nagyon kevés dolog történt velünk. Nem lehettél önmagad, nem mehettél sehova. Nem voltak többé bulik sem – másrészt viszont rengeteg időt tölthettem a természetben… Sokat túráztam, nagyszerű volt, és azt kell mondjam, hogy távolról sem ittam annyi piát, mint általában.

Vespasian: Az egészség persze egy fontos dolog volt, igen… de most már előre tekintek. Azt hiszem, ez a két év bizonyos szempontból veszteség volt – de ennek vége. És igen, a jó élmények, mint például a természetben lenni és túrázni, nagyszerűek voltak, de mindketten olyan arcok vagyunk, akiknek szükségük van arra, hogy kimozduljanak, hogy a városban legyenek, hogy kocsmákba és klubokba menjenek inni vagy bármi mást csinálni – hogy egyszerűen élvezzük az életet. Ami engem személy szerint illet, többet sportoltam, mint korábban, mert volt rá időm, és a főzőtudományomat is fejlesztettem, hogy úgy mondjam.

Ami az Imperium Dekadenz-t illeti, sok-sok dalt írtunk. Folyamatos kommunikációban voltunk egymással, megosztottunk egymással számos ötletet, és legalább 22 dalt írtunk. Ez az időszak nagyon nehéz és kihívásokkal teli volt, és ilyenkor kétféleképpen viselkedhetsz: leülhetsz a kanapéra, és biztosan depressziós leszel – ám ezzel ellentétben mi energiát gyűjtöttünk, és nagyon jó új anyagokat írtunk… és éppen most vesszük fel ezeket. Ezért nem szorongok, amikor visszatekintek – kihívásokkal teli időszak volt, de itt és most többet tudok magamról, mint korábban. Biztosan voltak negatív aspektusai is, ahogy említettük, de pozitívak is.

 

Ránéztem a Facebook-oldalatokra, és volt ott egy kép egy dobfelszerelésről, az alatta lévő szöveg pedig nagyjából az volt, hogy “valami történik”. De mi is történik pontosan?

V: Freiburg-ban voltam, Németországban, és február végén felvettem a dobokat az új albumhoz.

H: Most éppen az új albumon dolgozunk, és már megvannak a gitársávok is. Nem mindegyik persze, de mondjuk az egész folyamat közepe táján vagyunk.

 

Akkor három év után végre új albumot ad ki az Imperium Dekadenz?

H: Igen, ez lesz a hetedik… még nem világos, hogy mikor… eltart egy ideig, de jövő év elején fog megjelenni.

 

A 2020 februári, Helrunar-ral közös fellépésetek óta volt bármi koncertetek?

H: Volt egy fellépésünk akkor ősszel Svájcban, ez a Black Hole fesztivál volt, és tavaly volt még egy fellépésünk a Fimbul fesztiválon, ami Kelet-Németországban van.

V: Szóval nagyon szerencsések voltunk, mert közvetlenül a Covid kezdete előtt a Helrunar-ral voltunk úton, és még 2020-ban is adhattunk körülbelül kilenc koncertet, szóval mázlink volt. Mivel a turné január-februárra volt tervezve, így szerencsére tudtuk promózni a When We Are Forgotten albumot, ezért mondjuk úgy, hogy jó helyzetben voltunk, mert sok más zenekar, akik albumot adtak ki, egyetlen koncertet sem tudtak adni – nekünk pedig kilenc fellépésünk is volt, ez sokkal jobb, mint a semmi, azt kell mondjam.

 

A színpadon láttam, Vespasian, hogy dobolsz, és egyáltalán nem gitározol, és te, Horaz, pedig énekelsz. Miért döntöttetek úgy, hogy így álltok színpadra?

H: Minden itt kezdődött Münchenben, amikor találkoztunk egy ismerőssel. Csak ketten voltunk Vespasian-nal, volt két albumunk, az …und die Welt ward kalt und leer és a Dämmerung der Szenarien, és ez a haver azt mondta: “Hé, ismerek három srácot, ők szívesen játszanának veletek”. Mindannyian részegek voltunk, és azt mondtuk, hogy igen, király, itt az e-mail címem. Két héttel később jött egy mail, és a srácok [azaz a teljes Vargsheim – Á] átjöttek hozzánk, és azt mondták: “Hé, szívesen játszanánk nektek”, mi pedig azt mondtuk, hogy oké, gyertek.

V: Mielőtt találkoztunk a Vargheim-es fiúkkal, sokat gondolkoztunk, hogy hogyan is legyen az élő fellépés – hogy olyanok legyünk-e, mint a Darkthrone, és soha ne legyen fellépésünk, meg ilyenek. Később, 2008-ban találkoztunk velük, elutaztak a Fekete-erdőbe a próbatermünkbe – akkoriban ott voltunk. Emlékszem, bejöttek, bedugták a hangszereket, és eljátszottunk két vagy három dalt együtt, nem emlékszem pontosan… amit ki akarok emelni, az az, hogy 14 éve dolgozunk együtt, abszolút ugyanazzal a felállással. Nem csak zenészek vagyunk, akik együtt játszunk élő koncerteken – elsősorban testvérek vagyunk, nagyon-nagyon jó barátok.

H: Igen, testvérek vagyunk. Sok ez a 14 év… eddig 15 országban játszottunk. Voltak jó és rossz időszakaink együtt, mint mindig. Sokan láttak minket együtt, és azt mondták, olyan, mintha testvérek lennénk. És ez sokkal fontosabb, mint úgy játszani, mint Joe Satriani. Mi egy rock and roll banda vagyunk, úgy viselkedünk, mint egy rock and roll banda, és ez nagyon király.

 

 

Ketten találjátok ki és rakjátok össze a dalokat és végül az albumokat. Kell valamit változtatni a dalok szerkezetén ahhoz, hogy élőben bemutathatók legyenek?

V: Egyvalami világos: az Imperium Dekadenz maga a cél, ez az, ami mindkettőnket, Horaz-ot és engem is motivál. Elég szerencsések vagyunk: neki van egy kis házi stúdiója, és nekem is van egy házi stúdióm. Ő is tud dobolni, gitározni és basszusgitározni, akárcsak én. Szóval mi, mondjuk úgy, multiinstrumentalisták vagyunk, és ezért nem csak riffeket cserélgetünk, hogy “Hé, van egy fasza riffem”, hanem komplett dalokat.

H: Két szólóprojekt, amit két srác visz, egyszerre. Nekem tetszik az ő dala, és remélhetőleg neki is tetszik az enyém, és így jönnek össze a dolgok. De soha nem hagynánk, hogy valaki kívülről hozzon valamit, ez a mutatvány lényege. Ő és én csinálunk mindent, a felvételeket is, ahogy ezen a hét albumon is. Minden, amit az albumon hallhatsz, az ő és én vagyunk, és ez soha nem fog változni.

 

Érdekes, ahogy az Imperium Dekadenz “laboratóriuma” működik, mert az egész dalok cseréje teljesen új dolog számomra.

H: Mindannyiunknak van egy csomó ötlete, dalötletek is – egész dalok, minden sávval, úgy értem, a basszusgitárral, a gitárokkal, a szöveggel, mindennel. És amikor elküldöm neki a dalom, akkor egy nagyon izgalmas periódus kezdődik, mert ideges vagyok… remélem, hogy tetszeni fog neki, amit írtam. Képzeld el, várod az e-maileket, és közben reméled, hogy a másik srácnak is tetszik, amit csináltál. Aztán megkapod az e-mailt, mondjuk azzal, hogy: “Általánosságban oké, de adj hozzá még refrént”.

 

Vannak negatív visszajelzések is?

V: Na pont ez az, amire ki akartam lukadni. A zene – és különösen a black metal – egy nagyon személyes és intim dolog, és az első dolog, mielőtt a zenéről szó kerülne, a barátság és a tisztelet. Nem kritizálhatom, nem mondhatom neki, hogy “a dalod egy rakás szar”. Ennek egy adott szinten kell történnie, és ha mondjuk nem tetszik, amit írt, annak a visszajelzése nem lehet személyes. Lehet, hogy tíz percig utálni fog, és persze én is utálom, amikor azt mondja, hogy az én dalom nem olyan jó – de a legfontosabb a másik tisztelete.

 

Honnan ered a barátságotok, mert nagyon ritkán látni ilyen jó barátságot.

H: Ha nagy az egód, az mindig bajt okoz, ha művészettel foglalkozol – ezért át kell tudnod lépni a saját korlátjaidon, és szükséged van egy barátságra. Vannak helyzetek, amikor persze utálod a másikat, de mi megtanultuk, hogy ezeket a dolgokat együtt hogyan is dolgozzuk fel. Az előbb mondta Vespasian, hogy most már 22 dal van megírva, erre az albumra készültek. De a legvégén ezeknek a daloknak csak egy kis része kerül majd fel a végső anyagra, ezért küzdenünk kell a legjobb hangzással és a legjobb hangszereléssel, és ezt csak akkor tudjuk megtenni, ha megvan a tisztelet a másik iránt.

V: Azt hiszem, mindkettőnknek hatalmas egója van – de ahogy mindig is mondtuk, az Imperium Dekadenz számunkra egy vár, ahol elrejtőzhetünk ez elől a kibaszott világ elől. Ez egy nagy kincs, ezt mindenki tudja, és soha nem akarjuk tönkretenni ezt a helyzetet. Különböző karakterek vagyunk, az biztos, ez nem kérdés. Emlékszem, amikor a konstanzi tónál voltunk, és még nem volt lemezünk, de tudtuk, hogy valami történik – színpadra akarunk állni, és albumokat akarunk készíteni. A barátságunk még a siker előttről való – szerintem ez nagyon fontos, mert mindig is tudtuk, hogy honnan jövünk. Ha körülnézel a Fekete-erdő környékén, biztosan találsz metálosokat… de a black metal, és mondjuk úgy, hogy az ezzel járó szenvedély – az csak ő és én voltunk. Nem ismerek senki mást a környékünkön, ahol felnőttünk, akinek ugyanezek az érzései lettek volna. Sokszor találkoztunk koncerteken, és nem ismertük egymást. És csak négy kilométerre voltunk egymástól. Most meg? A Napalm Records-szal dolgozunk, de akkoriban még részeges kölykök voltunk, a nappaliban Motörhead-et, Dissection-t, Marduk-ot és Burzum-ot hallgattunk – de a mai napig ez a lényege annak, amit csinálunk.

 

 

Hogyan kezdtetek el a metal iránt érdeklődni, és hogyan kezdtetek el hangszeren játszani?

H: Az első projektem egy kétfős zenekar volt, Kälte néven, ami németül hideget jelent. Szóval ez egy két fős projekt volt, és egyszer csak a másik srác odajött hozzám… soha nem játszott semmilyen hangszeren, de azt mondta: “Most dobokat veszel, és te leszel a dobos”. Azt mondtam, oké, próbáljuk meg. Másnap elmentem, fogtam az összes pénzemet, és vettem egy dobfelszerelést. És elkezdtem játszani…

V: …apád nagyon örült…

H: Igen, apán baromi boldog volt. Az egész dolog elég rosszul alakult dobtechnikailag. De aztán ennek a projektnek vége lett, és később volt egy szólóprojektem, az Axt, magyarul Balta. Ezt kezdtem el, és ez volt az a pont, amikor találkoztam vele (Velspasian-ra mutat) egy fesztiválon… természetesen mindketten részegek voltunk, és akkor…

V: …azt mondta nekem, hogy megvan neki a Satyricon Mother North kazettája… egy klasszikus VHS kazetta… és az a cenzúrázatlan volt, ahol…

H: …puncit láthatsz! Aztán kiválasztottam néhány anyagot, amit felvettem, és átugrottam hozzá… a többi már történelem.

V: Az én indulásom egy kicsit másképp alakult… Elég szerencsés voltam, volt egy szomszédom, aki a metal-t hallgatott, és öt vagy hat évvel idősebb volt nálam a srác. A garázsában bulikat tartott, Motörhead-et, Iron Maiden-t és hasonló dolgokat hallgattak, mindenféle 80-as évekbeli cuccot. Mondtam anyámnak: “Figyelj anya, én rockzenész szeretnék lenni”, mire ő azt mondta: “Na, azt már nem”. Aztán elkezdtem dobolni a kanapén, és innen már látta, hogy a dolgok elkezdtek komolyra fordulni. Aztán a szüleim dobórákra járattak, és így kezdtem el dobolni. Voltak különböző zenekaraim az iskolában, iskolai zenekarok az osztálytársakkal, meg ilyenek. Aztán rájöttem, hogy ők nem igazán osztják az elképzeléseimet. Idővel elkezdtem gitározni, mert azt gondoltam: “Bassza meg, a Fekete-erdőben élek, ahol egy árva zenész sincs, itt mindent egyedül kell csináljak”. Aztán vettem néhány felvevő cuccot, és azt gondoltam: “Oké, akkor mindent egyedül csinálok, hogy megvalósítsam az elképzeléseimet”. És ő is (Horaz-ra mutat) mindent ugyanúgy csinált – aztán beszélgettünk, találkoztunk egy koncerten, később jött a Mother North videó, aztán kiderült ám, hogy a másik is zenél, és azt mondtam: “Mutass már valami felvételt”. Akkoriban volt egy másik zenekarom is, és amikor megkérdezte, hogy “Csinálunk valamit közösen?”, én meg azt mondtam, hogy “Á, nem, túl elfoglalt vagyok”. Aztán gyorsan összebarátkoztunk, fesztiválokra jártunk, mint a Summer Breeze, és egy nap reggel részegen ültünk a kocsijában, és elhatároztuk, hogy végre csinálunk valamit együtt. Mondtam neki, hogy “Gyere, ugorj át, nálam vannak a felvételhez a cuccok. Csináljunk együtt valamit…” – és a többi már történelem. Annyira vicces volt: az ágyban feküdtem… és ez olyan romantikusan hangzik… de úgy voltam vele, hogy “Köszönöm, istenem, hogy akadt végre még valaki, aki black metal-t játszik”! Ekkoriban olyan zenekarokat lehetett hallgatni, mint az Iron Maiden és a Rammstein, de black metal egyáltalán nem volt, pedig ez jön igazán a legbelső énemből.

 

Hadd tegyek fel egy kérdést az időbeosztással kapcsolatban, mert úgy gondolom, hogy az Imperium Dekadenz nem a főállásotok, ezért, ha jól sejtem, van munkátok, emellett van családotok, barátaitok, és mindennek a tetejébe ott van a zenekar. Szóval hogyan fér bele mindez napi huszonnégy órába?

V: Meg kell oldani!

H: Minden a szervezésről szól. Akarat kell hozzá. Ha megvan az akarat, akkor…

V: …adott képességekre van szükséged az életed megszervezéséhez. És ha családod van, akkor sokat segít, ha olyan családod van, amelyik mindenben támogat. Ha ők ellene vannak, vagy nem tudnak segíteni, akkor… az nem működik. És igen, ez nehéz. Képzeld el, hogy mondjuk két hétig turnézol, és mindenki tudja, hogy egy turné maga a kínzás. Két hetet töltöttél el ezzel, aztán visszajössz, és hétfőn már a munkádat kell végezned. Rendkívül nagy szükséged van egy kis nyugalomra, hogy regenerálódj és visszanyerd az energiádat, de te mit csinálsz ehelyett? Turnézol, szar kaját eszel, alig alszol, rengeteg piát megiszol, végig idegroncs vagy, fázol, izzadsz, beteg vagy, hülyeségeket beszélsz, agyhalál… és ez nem kifejezetten az, amire szükséged van ahhoz, hogy hétfőn vissza tudj menni dolgozni. Ezért kell az akarat és a képesség, hogy megszervezd mindezt.

H: Ha hétfőn visszamegyek dolgozni, és látom a kollégáimat, akkor tudom, hogy valamit jól csinálok, mert látom a világot, megélem az álmaimat… és az álom megélése mindig nagyon kemény munkával párosul. Alhatok és akkor álmodozhatok – vagy felléphetek az Imperium Dekadenz-cel. Nem tudok és nem is akarok rock and roll nélkül lenni, és ezért minden szenvedést vállalok. Vállalom az egész cirkuszt, mert… megéri a próbateremből egyenesen Münchenbe vezetni, és amikor látom a közönséget, akkor tudom, hogy megérte! Remélem, láttad a műsort…

…hogy a fenébe ne…?

…és remélem, hogy tetszett…

…természetesen!

És akkor tudod, azt mondtam magamban: „A kurva életbe, valamit jól csinálunk”.

Szóval ez tartja bennetek a lelket.

H: Abszolút…

V: …abszolút!

H: Az életünk enélkül rendkívül unalmas lenne. Ha beszélsz a kollégáiddal a munkahelyeden, kérdezd meg, hogy mit csináltak a hétvégén? Nincs mit mesélniük. Általában vannak pillanatok közvetlenül a koncert előtt, amikor ideges vagyok, és azt gondolom, hogy most talán mégis csak jobb lenne otthon ülni és inkább egy kiadósat kajálni. Én is ideges vagyok néha a koncert előtt… de a koncert után nincs semmi más az életben, ami ehhez fogható lenne.

V: Úgy gondolom, hogy jót teszünk, amikor boldoggá tesszük az embereket, és a zenén keresztül kommunikálunk velük. Számomra ez egy igazán fontos ajándék, mert csomó e-mailt kapunk… egy példa: “Mindig is szerettük a dalaitokat, aztán összejöttünk, és most lesz az esküvőnk – nem akartok eljönni?”. És akkor tudod, hogy az embereket tényleg érdekli ez a dolog, és a szívükbe fogadják a zenédet. És emellett mindig nagy öröm a srácokkal lenni – ahogy már az elején is mondtam, testvérek vagyunk, mint a Pokol Angyalai.

 

A családtagok, barátok vagy kollégák eljönnek megnézni titeket, amikor fellépésetek van?

V: Ez egy teljesen más dolog….

H: …a nővérem nem szereti a heavy metal-t. Nagyon büszkék rám, nagy rajongók, hordják a pólóimat, de a zene nekik már túl sok. Nagyon jó a kapcsolatom a családom minden tagjával, és nem szeretném látni az anyám arcát, amikor meglátna a színpadon!

V: A szüleim büszkék rám, mert látják, hogy mit csinálunk, és látják, hogy sok emberhez eljutott a zenénk, nagy fesztiválokon játszottunk, sőt még az otthoni újságban is szerepeltünk. Végigmegyünk a falun, és az emberek odajönnek és beszélgetnek velünk – mindez az újságcikk miatt… Benne voltunk a tévében is, volt egy dokumentumfilm a Fekete-erdőről, és mi is szerepeltünk benne. Ez olyasmi, amire a szülők nagyon büszkék, de a zenét nem szeretik.

H: Azt mondták, hogy “Mindig csak üvöltözöl, fiam”.

V: Nem jönnének el egy koncertre… persze a barátok is hallgatnak metált, és láttak is minket párszor, szóval nem szükséges pont ezen a fesztiválon megjelenniük.

 

Mit jelent számotokra a metál és a zene?

V: Ez egy lehetőség arra, hogy kifejezésre juttasd a legbelsőbb énedet, mondjuk úgy, hogy megfogható formába öntöd. És ez egy biztonságos része a világnak, ahová visszavonulhatsz; ahogy már mondtam, az Imperium Dekadenz a mi személyes várunk, ahol a saját világunkat építjük, korlátozások nélkül, a mainstream szarságok nélkül – olyan ez, mintha egy másik világot teremtenénk. Számomra ez a legnagyobb ajándék, amit valaha is kaphatok.

H: Abszolút. Amikor zenét hallgatsz, önmagad lehetsz, kifejezheted magad. Azt mondanám, hogy ez a legfontosabb dolog, amit valaha is kaphatsz az életben. Nincs is ennél nagyobb élmény… és nem számít, hogy milyen zenét hallgatsz. De fontos, hogy valami tartalmas zenét hallgass, mert sokan vannak, akik csak úgy hallgatnak valamit… Szerintem sok olyan zene van, aminek igazából nincs mondandója. Csak próbálj meg valahogy ebben a különleges világban élni, és erre költsd a pénzed, erre áldozd fel az időd és az energiád.

V: De a zenén túl ez az egész amúgy is nagyszerű időtöltés: ha van egy koncertünk, az nem csak arról szól, hogy zenéltünk, hanem arról is, hogy találkozom a legjobb barátaimmal. Szóval ez a legjobb barátaimmal való találkozásról is szól. Főállásban dolgozunk, olyan dolgokat csinálunk, amiknek semmi közük az Imperium Dekadenz-hez. És fantasztikus érzés, amikor meglátogatom őt a Fekete-erdőben, vagy amikor ő jön át hozzám. Ahogy már mondtam, ez a barátságról szól, és arról a lehetőségről, hogy kifejezd magad a zene nyelvén. Hogy valami komolyat alkossunk, hogy valami olyat alkossunk, amit érdemes, amitől az egész világ is egy kicsit talán jobb lesz. Nem akarok hétvégén grillezni… pedig nagyon szeretem a barbecue-t, ne értsen félre. De azt hiszem, ha egy rock’n’roll zenekar vagy és turnézol, akkor talán átfogóbb képet kapsz az emberiségről és a világról… remélhetőleg.

H: Az életben minden jó dolog a zenével kezdődik.

 

Köszönöm az időtöket és a türelmeteket!

 

Írta: Á