Az ezredforduló után két évvel járunk és bizony elég furcsa kimondani, de már ez is 20 éve történt. Sok kiváló és ötletes lemez született ebben az esztendőben és ebben az időszakban történt meg az is, hogy új erőre kapott a death metal, mint műfaj. Mint arról már volt szó, a kilencvenes évek elejétől közepéig tartó DM forradalom lecsengése után sokkal inkább a black metal került előtérbe és lettek sorra népszerűbbek a másodgenerációs csapatai a műfajnak. (gondoljunk csak a szimfonikus metal bandák áradataira). Ennek a metal szcénán belüli divathullámnak a kifutási ideje is nagyjából (most nagyon sarkosan fogalmazok) olyan 5 évet ölelt fel intenzíven. 2000 után a túltelített színtér már rengeteg mindent kifuttatott magából, rengeteg stílus ötvöződött és egyre több ágra bomlottak a műfajok. Ezen sorozatban azokat a death metal lemezeket szedtem össze, amik amellett, hogy személyes kedvenceim, szerintem mai napig megállják a helyüket és a műfajt tekintve is jó hivatkozási alapok lehetnek és talán jól definiálják, hogy mire is értettem a műfaj újraéledését.

Cattle Decapitation – The Serve Man

A Kaliforniából származó Cattle Decapitation is tipikusan azon bandák közé tartozik, akik a zenei karrierjük elején egy teljesen amatőr hozzáállású csapatként jelentek meg és sokáig nem is derült ki mennyi potenciál is rejlik a „szörnyű” bandanév mögött. Persze, ehhez erősen hozzájárult, hogy a csapat vokalistája, frontembere és egyetlen mára megmaradt alapítótagja Travis Ryan ennyire kitartóan vitte mindig a zenekart és számos tagcsere után is feltudta olyan szintre fejleszteni a zenét és karrierjüket, hogy mára nagyon komoly státuszt értek el és egy kifejezetten progresszív csapatként vannak jelen.

Az 1996-os megalakulásuk után, 1999-ben jelentették meg első Human Jerky lemezüket, mely javarészt primitív grind hatásokból merítkező anyag volt. A lemez bő 16 percében belepréselt 18 dal végig fröcsögős grind tétel gore és kezdetleges death metal elemekkel, borzalmasan rossz hangzással megspékelve. Nem volt soha nagy kedvencem, annak ellenére sem, hogy mennyire szeretem és nyitott vagyok a borzalmas zenékre. Egyszerűen unalmas egy produkció. A második 2000-ben megjelent Homovore is nagyjából hasonló produktumot rejt, túl nagy fejlődést nem mutattak, bár valamivel több teret kapott a grind mellett a death metal. Véleményem szerint szintén a hanyagolható anyagok között szerepel ma is. Nem tudtam soha igazán megszeretni.

A szóban forgó, 2002-ben gorevilágot látott harmadik nagylemezük a The Serve Man tételei pedig ugyancsak hasonló szellemben születtek mint elődeik, de már érezhetőbb volt egy nagyobb minőségi ugrás, bár ennek ellenére koránt sem lett annyira minőségi a végeredmény. Nyilván a szélesebb körű terjedést befolyásolta a Metal Blade-es szerződés megléte…

Személyes megjegyzésem, hogy én evvel a lemezzel ismertem meg anno őket és tipikusan ahhoz a korszakhoz köthető vétel volt, amikor még a lemezboltban kutakodva borító alapján választottam ki a zenéket. Ha valami ocsmány gore vagy horror téma volt látható egy nem túl jól kiolvasható, ocsmány logóval, akkor már tettem is a kosárba! Haha. A félig lenyúzott, bőrétől megvált kopasz figura látványa patentnak bizonyult, plusz a zenekar szépen csengő neve is rátett a szimpátiára egy lapáttal.

Otthon feltéve a lemezt rögtön egy elcseszett Carcass kópiának bizonyultak zeneileg, amiről ma sincs nagyon más véleményem! Haha. A lemez hangzása már jóval profibb és vastagabb, mint elődeiken. Zeneileg jóval több death metal verzét tartalmaz, de a grind/gore elemek erősen megmaradtak és lényegében ezek is határozzák meg továbbra is az összképet. Olyan hatást kelt a zene, mintha egy saját korlátai közé szorult grind banda nagyon szeretne death metal-t játszani, de még nem nagyon jön össze nekik… Travis széttorzított gurgulázós hörgése teljesen rendben van, bár a végére baromi monoton, akárcsak a zene. A gitártémákkal nem is lenne semmi gond, de a dobmunka az valami eszméletlen monoton, egysíkú és unalmas. Teljesen hazavágja az egész produkciót.

Bár van részemről a lemezt illetően egy erős nosztalgiafaktorom (ezért is ragadtam billentyűzetet miatta) és emiatt bizony szoktam azért hallgatni, akármilyen is lett a végeredmény, de ez nem torzította soha el annyira az objektív szemléletemet, hogy bizony minden alkalommal rájöjjek: ez egy „harmadgyenge” produkció mai füllel is. Ezzel együtt van egy kiforratlan egyediség benne és összességében szépen le is gyalul, de ennél tényleg nem nyújt többet.

Az ezt követő Humanure már egy jóval érettebb, kidolgozottabb és összeszedettebb anyag lett zeneileg és ha netán nem ismernéd a zenekart, innentől ajánlom a lemezeikkel való ismerkedést, a többit érdekesség képen mindenképp érdemes csekkolni, de biztos vagyok benne, hogy még a legelvetemültebb deathgrind rajongók sem fogják agyonhallgatni, mert koránt sem kiemelkedő, jóindulattal egy erős középkategória. Azért egy próbát megér a The Serve Man is, ha némi őrlésre vágysz és behatóbban szeretnéd tanulmányozni az amcsi mesterek korai életművét.

CANNIBAL

A sorozat következő részei:
Amon Amarth – Versus the World
Immolation – The Unholy Cult
Napalm Death – Order of the Leech
Decapitated – Nihility
Bloodbath – Ressurection Through Carnage
Internecine – The Book of Lambs
Nile – In their Darkened Shrines