A hazai Necroratory zenekar immáron 12 éves múltra tekint vissza és a szóban forgó Ars Nepharia pedig a negyedik teljes hosszúságú sorlemeze a csapatnak. Nem diktálnak eszeveszett tempót, a saját maguk komfortos módján, de megbízhatóan szállítják a fekete fém műhelyében kovácsolt szentségtöréseiket. Bizonyára már sokan is ismerik őket vagy legalább egyszer már biztosan összefutott minden hazai metálfej a nevükkel, hiszen aktívan koncerteznek hazai klubokban. Bár volt a bandán belül pár tagcsere az évek alatt, a zenekar egyetlen mára megmaradt alapítótagja, Maday Attila gitáros kitartóan viszi a csapatot tovább aktuális zenésztársaival.
A csapat ezt megelőző 3 nagylemezét mind hallgattam a megjelenések időszakában és bevallom nekem tetszett mindig a hangulatos zenei világuk. Továbbá érezhető egy lassú, de folyamatos fejlődési ív és úgy gondolom az Ars Nepharia-ra sem húzta vissza annak görbéjét, sikerült még feljebb tenniük a mércét önmagukkal és rajongókkal szemben is.
Nem változtattak sokat az eddigi recepten és ha visszaemlékszem, a III lemezük megjelenése óta nem is igazán vettem elő a anyagaikat, maximum csak koncerten hallottam őket ebben az időszakban, úgyhogy elég ‘Necro-szűz” füllel hallgattam bele a friss műbe. Egy rövidebb, pár perces, instrumentális felvezetővel nyitják az anyagot. Ami első hallásra feltűnő, hogy a hangzást eltalálták és szépen kihallani minden hangszert, még a basszusgitárt is, bár úgy gondolom a gitárcentrikusság továbbra is mérföldes előnyt képez. Majd az első dallal rögtön kezdetét is veszi a sátáni kárhozat zúdítása. Általában első hallgatás közben automatikusan társítani akarja az agyam más nagyobb zenekarokkal a zenei produktumot és ami számomra egyértelmű és érezhető hatásként van jelen az a Nargaroth/Gorgoroth kettős. Most nem fogok egyesével dalokat kiemelni, megpróbálom az összképet leírni: mint azt mondtam jellemző a gitárcentrikusság, a dallamvilágra és hangulatra nagy hangsúlyt fektetnek, ami mindenképp az ‘atmoszférikus’ jelzőt aggatja akarva-akaratlanul zenéjükre, szóval nem egy érzéketlen raw black metallal van dolgunk, annál elmélyültebb és nagyobb komolysággal bíró zenei élményt nyújtanak. A hangulat tekintetében jelen van egy folyamatos melankolikusság, de egyben epikus és szépségérzet is társul hozzá. A Nargaroth-os párhuzamot én mindenképp innen vonnám. Néhol, amikor már túl van fűtve a gitártéma az érzelmekkel, akkor szinte már-már sárkányölő Summoningos magasságok is felsejlenek, de attól a magasztos fantasy zenei világától és mondanivalótól azért távol esik a Necroratory.
A zenészek hallani, hogy magabiztosan kezelik a hangszereiket és van mögöttük sok órányi gyakorlás és rutin. Pőcz Balázs (Vomit) dobosnak innen is egy hatalmas pacsi! Ismét remek munkát végzett a háttérben.
A vokálért felelős Odivm károgása nagyjából a műfajban alkalmazott gonosz és sztenderd károgás és a magyar nyelvű szövegeket igyekszik jól kivehetően előadni, aminek erénye, hogy hallgatás közben a magyar ajkú hallgatók könnyebben tudnak azonosulni a mondanivalóval és megkönnyíti az átszellemülést. Nekem anno ez tetszett nagyon például a szintén hazai Christian Epiemic-nél is.
A színes borítót egy bizonyos Eka Saputra nevű művész alkotta (Pzychopart), aki nagyon jó testet öltött a zenekar által hordozott mondanivalóhoz. A klasszikus baphomet póz egyik új megtestesülését láthatjuk villásnyelvű és kecskeszarvú lény alakjában, de ami grafikailag nagyot dob rajta, az a kozmikus háttér és a kör alak, ami ad egyfajta asztrológia vonatkozást is, szóval átitatja egyfajta spirituális jelleggel.
Összességében milyen lett a Necroratory legújabb lemeze? Hangulatos, dallamos, de nem csöpögősen, hanem a szerzemények komoly tartással is bírnak, szövegileg és mondanivalót illetően a velejéig romlott alkotás. Ha érdekel a hazai black metal színtérről egy minőségibb letétel, akkor ajánlom figyelmedbe az Ördög eme munkálkodását.
Hail unholy kvlt!
CANNIBAL
