Az album felépítésében valódi változást jelent: ez az első alkalom, hogy a THY CATAFALQUE programozott ritmus helyett élő dobost alkalmazott, és bár a felállás hatalmas – harmincnégy zenész és egy húszfős férfi kórus –, a népzenei és klasszikus textúrákat, amelyek egykor a dalok minden zugát elárasztották (zongora, vonósok, rézfúvósok, nádfúvósok, szitár, kamancheh, citer), itt valódi fegyelemmel használják, és csak akkor vonják be őket, amikor egy-egy szám megköveteli. Az eredmény közelebb áll a lényeghez, mint az előző lemez maximalizmusa, inkább a visszafogottságban, mint a hangerőben erőteljesebb, és mégis helyet talál egy kitalált népdalnak, amelyet a Volga mentén eltűnt nép számára írtak, egy hamvasztási metaforának, amely az album legkeményebb számává vált, valamint egy olyan nyitódalnak, amely búcsúlevélként olvasható.