Az Atomic első, 1994-ben megjelent albumának újrakiadása kapcsán beszélgettünk a zenekar két tagjával, Denivel és Szabival a Slashing Victory elkészülésének időszakáról, körülményeiről, érdekességeiről
A Slashing Victory megjelenése egy újabb perspektívát mutatott a hazai mezőnyön belül, zenei irányzatot tekintve is, és általánosan is, nemzetközi színvonalat felmutatva. Amikor elkezdtétek akár a dalírást, akár a zenekart, vagy ha már a lemez készülőben volt, megfogalmazódott akkor bennetek valamilyen szinten, hogy egy teljesen új dolgot csináltok, ami itthon eddig nem volt?
Atomic Szabi: Nem hinném, hogy így foglalkoztunk volna azzal, hogy valami olyat akarunk, ez inkább egy fejlődés része volt. Ha az Atomic-ot nézed, akkor az ős-Atomic elkezdődött magyar nyelven, azokban az éppen akkoriban megjelent új stílusokban, pl. black metal, thrash metal, és ez szépen haladt tovább. Végülis az egész előszele a Who Hasn’t Been Back demo volt, ahol a thrash melletti elkötelezettség már érezhető volt. Akkor lett kijelölve ez az út, még ha szerintem nem is tudatosan.
Atomic Deni: Amikor mi bekerültünk az Atomic-ba ’91-ben– mivel a Szabival nem vagyunk alapító tagok – a Who Hasn’t Been Back készítési idején, akkor ezek a dalok már megvoltak. Viszont a Slashing Victory dalírásában már részt vettünk. Amikor bekerültünk a zenekarba, Tamásnak is teljesen egyértelmű víziója volt – mint nekünk is, hogy ezt mi világszinten akarjuk csinálni. Tehát nem a hazai piacnak, és ezért is lett angol nyelvű a szövegünk, hogy ha bárhova elmegyünk, akkor ezt le tudjuk játszani, nem csak Magyarországon. Tehát korlátlan a piac, és ennek a piacnak lehetőségei is vannak, de elvárásai is, amiknek meg kell felelni. Akkor az volt, hogy mi csak olyat adhatunk ki a kezünkből, ami bármelyik másik nagy bandával, akár Destruction-nel, vagy Kreator-rel színvonalban összehasonlítható. Így persze tudatosan néztünk kifelé. Hogy újat akartunk-e csinálni, persze, mindenki valami olyat akar, ami újdonság, érdekes. De nem láttam még olyan zenészt, akinek a szerzeményeiben valamilyen szinten ne lenne ott az, ahonnan indult, amit hallgatott. És ha ezt valaki jól csinálja, akkor ki tudja alakítani a saját stílusát, úgy hogy közben megőrzi ezeket a korai hatásokat. Úgy érzem, hogy a Slashing Victory-nál már kialakult az a stílus, ami mindig változik ugyan, de amire már azt lehet mondani, hogy ez Atomic.
Mondhatjuk, hogy a demo elkészültével lettetek ambíciózusabbak?
A.D.: Nem okvetlenül, szerintem már az Almighty-ban is így indultunk. De a Tamás is így indult.
A.Sz.: Alapvetően tapasztalatból lehetett tudni, hogyha a külföldi piacra akarsz nyitni, akkor döntened kell, hogy angol nyelven tolod, de ezzel be is szűkíted valamennyire a magyarországi lehetőségeidet. Elhatároztuk, hogy igen, mi ezt akarjuk, még akkor is, ha így nehezebb elérni a hazai rajongói- vagy hallgatósági kört. Akkor még nem volt jellemző, hogy magyar zenekarok angol nyelvő saját dalokat játsszanak.
A.D.: Ez egy nagyon érdekes dolog, mert a magyar szakma meg a magyar rajongók mindenkitől – a németektől, a svédektől stb – elfogadják az angol szövegeket, a magyaroktól viszont nem. Ezt sosem értettem.
A.Sz.: Miközben a külföldi zenekarokat ugye angolul hallgatják. Tehát van ilyen hatása, de ezt a döntést tényleg meg kellett hozni, és emögött az állt, hogy bíztunk abban, hogy ez a produkció külföldön is megállja a helyét. Hogy friss, korhű, kellően modern.
A.D.: Végülis szerintem bejött a számításunk, mert egy svájci független kiadó kiadta. Az egy hihetetlen érzés volt, amikor megjelent a lemez, és amikor bementünk egy lemezboltba kint Svájcban, és lehetett kapni az Atomic lemezt. Ez olyan volt, mint egy megvalósult álom. És azért lássuk be, hogy ez pont az az időszak, amikor a CD még elég újnak számított. Nem tudom, hogy mi voltunk-e az elsők, de az egyik első magyar zenekar voltunk, akiknek CD-je jelent meg. Ez nagyon nagy dolognak számított akkor. És ne feledjük el, hogy akkor már ’94-et írunk, amikor a metal egy nagyon nagy hullámvölgybe került. Érdemes ezeket összefüggéseiben nézni, hogy a metal elindult lefelé, oszlanak fel sorban a zenekarok, mi meg toljuk a thrash-t.
Azért is érdekes ez a nemzetközi szinten elsők között téma, mert egy kezemen meg tudom számolni, hogy akkor hány ilyen zenekar volt, és az egyikkel pont szerepeltetek egy demón. Gondolok itt a Tormentor-ra.
A.D.: Így van, ez még az ős-Atomic-os verzió. Tudnék mesélni arról az időszakról, amikor én még nem voltam az Atomic tagja, Tamásékkal már nagy haverság volt, az ő próbatermükben próbáltunk. Az Atomic egy olyan színvonal volt már akkor is, és ezt külső szemszögből is tudtam nézni. Miskolcon olyat reputációja volt a zenekarnak, hogyha felléptek valahol, akkor szétszedték a házat. Játszottak Budapesten is, és ment a szekér. Csak aztán behívtak mindenkit katonának és széthullott a zenekar. Tamás el tudta intézni, hogy őt nem, aztán fogta és újraépítette az egészet. Mi így kerültünk be. Az Atomic-on szerintem mindenki látta, hogy a Tamás egy nagyon elszánt, elvetemült arc, aki megy, járja a saját útját és hozzá szerintem még tehetséges is. Jó, hát közben harcolt az egész világgal, aminek sok oka volt, és szövegeibe meg dalírásba az összes gondját, baját dühét beleteszi. Szokták mondani, hogy akkor kreatív az ember, amikor rohadtul nem boldog.
A lemezborítóról tudnátok mesélni?
A.D.: A lemezkiadó srác, aki intézte egészet kint, nagy Giger fan volt. Hát ő egyben nagyon tehetséges festő volt, kellőképpen füvező, elszállt, mániákus arc volt. Kimentünk hozzá, Zürichben, egy szuterén lakásban lakott, fekete volt nála minden, szörnyek a falon, eszméletlen volt durva hely volt, és ott mutatta, hogy megfestette a borítót, kérdezte, hogy tetszik-e. Ez az a borító, ami most az újrakiadáson látható. Mondtuk, hogy ez nagyon állat, ez tök jó. Meg is egyeztünk, a kiadó is elfogadta. Hálistennek le is lett fényképezve, és amikor megjelent a lemez, akkor látjuk, hogy rohadtul nem az a borító van rajta. amit megbeszéltünk. Erről senki nem tudott. A grafikus srác úgy döntött – talán be volt rúgva, füvezve – hogy ez szar, neki nem tetszik, és konkrétan megsemmisítette a képet. Csinált egy másik borítót, és azt gyártatta le. Ez azért nekünk egy nagy pofon volt, baromira ki voltunk akadva.
És ezt csak egy dián sikerült rekonstruálni, ha jól tudom?
A.Sz.: Pontosan, akkor még digitális fényképezés nem is nagyon volt. Tamásnál előkerült, kiderült, hogy megvan neki színes dián.
A.D.: Vinylen már így jött ki, a CD újrakiadáson is természetesen ez jött ki. Akkoriban persze azért örültünk, hogy CD meg első lemez kijön, és azt mondtuk, hogy jó, ez van, ezzel most nem tudunk mit csinálni.
A.Sz.: Hát tudod ha láttál már CD-t mert volt már, hogy kis könyvecske, lapozgatod, ez volt az emberben. Ez olyan, mint amikor azt mondják, hogy palacsinta lesz ebédre, hazamész, és rakott karfiol van. Aztán ki volt találva, hogy ez ilyen poszter-szerű legyen, de ebbe nem voltunk bevonva. Fel se lett vetve, hogy akkor más lesz. Kimentél, na itt van! És nézed, hogy hát ez nem az. Ezen akkor annyira én nem akadtam fenn, mert ugye elvakított, hogy CD-n megjelenik a zenénk.
A nem hétköznapi album elkészüléséhez kapcsolódik-e nem hétköznapi sztori?
A.D.: Hát eleve az, hogy mi ezt itthon akartuk megcsinálni. Budapesten volt egy stúdió – már nem emlékszem a nevére – az Edda is ott dolgozott, és az a hazai digitális stúdiók egyike volt, egy pesti bérház első emeletén. És tényleg minőségi felvételeket csináltak, de thrash metal-lal ők soha nem foglalkoztak. Elkezdtünk játszani, mankó gitár, elektromos dob volt, Attila beült dobolni, és szólt, hogy ő így nem tud dobolni, hogy nem dobot hall. Mondta a hangmérnök srác, hogy ő ezzel most nem fog foglalkozni, triggerelve van a cucc, és még nem lettek kiosztva, hogy mi hogy szóljon, majd a keverésnél.
A.Sz.: Triggerelve volt és azok ugye csak digitális jelet adnak, és azokra azt raknak be amit akarnak, pl. „pohárzörgés”. És ezt hallotta vissza ahogy dobolt, tehát nem volt megszerkesztve, hogy a lábdob lábdobként szóljon, pergő pergőként, a függők függőként.
A.D.: És csak ott görcsöltünk úgy, hogy egy nap már elment, és Attilának ugye voltak azok az irgalmatlan gyors két lábdobos tempói, és a lábgépről szépen átment a rezgés a házba, és ott megőrült mindenki. És egy idő után jött a stúdiós srác, hogy figyeljetek srácok, oké, elmúlt egy nap, váljunk el békében, mi se kérünk semmit, ti se, és elcuccoltunk. Hazamentünk és szépen ott Miskolcon beköltöztünk a stúdióba és ott felvettük az egész lemezanyagot. Ez is olyan volt, hogy próbálkoztunk, de egész egyszerűen ott Pesten ebben a csilli-villi stúdióban – ami úgy nézett ki, mint egy űrhajó, mint amiről álmodsz, pihenőszobával, meg minden – ezzel a thrash bandával nem tudnak mihez kezdeni.
A.Sz.: Visszacsöppentünk a hátsó udvarba Miskolcra.
A.D.: Elmentünk Perecesre, Anderwald Gyuriék családi házában hátul volt berendezve nekik a stúdió, analóg stúdiómagnóval, ahol szépen ment minden a maga módján.
Ott is az volt az érdekes, hogy az első számot elkezdtük felvenni, és azt úgy szoktuk csinálni, hogy a dobos felvétel közben a mankó gitárt hallja. Első próbálkozásra Attila fogta és feltolta hibátlanul. Nagyon király. Tamás kérdezi, hogy „Attila, mankó gitárt hallod rendesen? Sok-kevés?” Attila mondja, hogy „Miért, van mankó gitár?” Hát van persze, nem lett feltolva a potméter, ő fejből tudta az egészet és első próbálkozásra ledobolta. Attilának is minden a kisujjában volt, eszméletlen sokat próbáltunk.
A.Sz.: Egy héten négyszer-ötször próbáltunk.
A.D.: Amikor elkészült az anyag, utána úgy egy évig házaltunk vele itthon. Nagy Feró próbált segíteni, de senki nem állt velünk szóba. Mindenki azt mondta, hogy az első lemezt nem adjuk ki, csináljátok meg az első lemezt, és hogyha befut, akkor majd a másodikat. Tehát kapard ki a gesztenyédet, és majd melléd állunk, mikor a munka nagy részét már elvégezted. Ezt tudom, hogy más zenekarokkal is megcsinálták, és nem akárkikkel.
Majd jött a svájci lehetőség, és amikor kijött a lemez, egyikünknek sem jutott eszébe, hogy ott kint maradjunk, mert jól elvoltunk mi itthon. De múltkor pont beszélgettünk, hogy egy rohadt nagy hiba volt, hogy onnan hazajöttünk.
Ez érdekes analógiát mutat a korai dél-amerikai bandák helyzetével, akik ha egy stúdióban megjelentek, ugyanezzel a problémával szembesültek, hogy nem tudtak velük mihez kezdeni és a zenekarnak kellett kreatívnak lennie.
A.Sz.: Ugyanezt csináltuk mi is. Aki az első, annak nincs háttér, nem volt felkészülve erre senki. Többször is kérdezték, hogy ezt így gondoltuk? Ezt tényleg így? Hát igen, ez volt a műfaj sajátossága. Lényegében magunknak kellett kitapasztalni mindent a stúdióban, nem volt kitől tanulni. Például amit Deni is mondott a pesti stúdióval kapcsolatban. Edda … hát nem lekicsinylően, de nem az a stílus, más hangzást igényel, más dinamikát, más beállításokat, más koncepciót, nyersebb gitárt, stb. A stúdiósok sem voltak felkészülve még akkor erre. Nem találkoztak még ilyennel, nem is ismerték talán ezt a műfajt, hogy hogy kéne megszólalnia.
A.D.: Csak annyi, hogy tegyél egymás mellé mondjuk egy ’86-os Pokolgép lemezt meg egy Helloween-t. Ég és föld hangzásban a kettő.
A.Sz.: Értsd: itthoni technika meg a kinti technika.
Kiadó téren is lehetett ebben párhuzam, ami később sem változhatott sokat.
A.D.: Igen, meg azért lássuk be, hogy a magyarországi kiadók, még ha olyan nagyoknak is voltak a leányvállalatai, mint a Warner, BMG, Sony, Universal stb. magyar emberek dolgoztak náluk, és a magyar piacban gondolkodtak, és tudták, hogy az kicsi. „Ráadásul angol nyelven thrash metal, Magyarországon, hülyék vagytok?” De ami visszajelzések külföldről jöttek, azok jók voltak, csak nem volt mögötte pénz, nem volt mögötte promóció.
A.Sz: Még mindig kapjuk a visszajelzéseket. Idén Szerencsen játszottunk az ExtremeNoiseFest-en és egy chilei zenekar (Suppression) is meg volt hívva, és elkezdtünk velük beszélgetni. Ismerték az Atomic-ot, és mondták, hogy az Atomic ott mindenkinek megvan kint másolt kazettán, írott CD-ken aki a thrash metal-t szereti. Az nekik alap. És el volt ájulva, hogy találkozott velünk Szerencsen.
A.D.: Lenyomtuk a bulit, és az egyik chilei srác gratulált, és mesélte, hogy amikor 15 éves volt, az Atomic nagyon tetszett neki és náluk etalon volt. Mindenkinek megvan, nem eredeti CD-n, mert nem lehetett hozzájutni, max írottan. Hát ugye ez magyarországi történet, mellette meg Youtube-n látjuk, hogy 2023-as chilei fesztiválon 20 év körüli srácok (Parkcrest) a Slashing Dreams című számot felkonferálják mint feldolgozást, és mint az állat, úgy elnyomják. Ez hihetetlen! Mikor azt érzed, hogy a földgolyó másik felén valaki észrevette, hogy te valami olyasmit csinálsz ami jó, valahol különleges, újszerű, és 2023-ban úgy érzik, hogy ezt játszani kell, na hát az zseniális!
Dél-Amerikában azért kicsit komolyabban veszik a témát.
A.D.: Hát igen, ez nem is kérdés! És azért ott van választék, de valahol érdekes, hogy a chileiek, dél-amerikaiak nagyon nyitottak a kelet-európai extrém metal bandákra, konkrétan keresik és nagyon nagy kultuszuk van.
Nekem azért nagy katarzis az ilyen – ezen nagyon sokat gondolkodtam – mert ezt az egész metálos történetet lényegében az elejétől végig tudtam csinálni, mármint rajongóként. A ’80-as évek elejétől kezdve mi ebben benne voltunk és meg voltunk őrülve teljesen. És ha én semmit nem érek el a zenekarral, akkor is már hogy ennek az egész metal őrületnek a részese voltam és megélhettem, az egy nagyon nagy – ha hinnék Istenben, azt mondanám – isteni kegy. Ez egy baromi jó dolog.
A Slashing Victory beszerezhető a Metal Ör Die Records-tól az alábbi linken:
