Glenn Danzig a rock, blues és a country igazi úttörőinek munkásságából merítette inspirációit. Az első motivációs lökést Elvis Presley adta neki, amikor gyerekként a Jailhouse Rock-ot nézte a suliból lógás alatt. Erről tett tanúbizonyságot 2020 áprilisában megjelent Danzig Sings Elvis című albuma is. Danzig karrierje során Johnny Cash-nek és Roy Orbison-nak is írt számokat, ebből is látszik elkötelezettsége az amerikai zene gyökerei iránt.
Az 1992-es Danzig-albumon, a Danzig III: How the Gods Kill-en szereplő Heart of the Devil című számot az énekes duettként írta meg saját és Willie Dixon, a blues-legenda számára, aki azonban sajnos elhunyt, mielőtt megvalósíthatták volna a kollaborációt. Az alábbi interjúban Danzig elmesélte, miképp inspirálta őt ez a zenei műfaj, és hogy milyen izgalmakat okozott számára az együttműködés kedvelt idoljaival.
https://www.youtube.com/watch?v=Kk7H8G3R_jo
Elvis Presley sokat jelent számodra.
Danzig: Igen, persze. Az ok, amiért énekes lettem, hogy mindig lógtam a suliból, és folyamatosan régi filmeket néztem. Épp a Jailhouse Rock volt soron, amikor azt mondtam, én is ezt akarom csinálni, ez menő.
Volt lehetőséged látni Elvis-t élőben halála előtt?
Danzig: Amikor először és utoljára játszott Manhattan-ben, nem volt pénzem, mert egy csóró gyerek voltam. Egyből teltházasak lettek a bulijai. Akkoriban 5 és 10 dollár között volt egy koncertjegy, Elvis-re pedig úgy 25$ volt. Egy barátom mondta, hogy valaki adott neki két jegyet, és kérdezte, hogy meg akarom-e venni az egyiket. Mondtam neki, hogy ne adja el. Majdnem összekapartam rá a pénzt, de végül nem sikerült. Ennyi volt. Csak akkor játszott a The Garden-ben.
Vannak még más úttörők, akiket láttál és különleges jelentéssel bírtak számodra?
Danzig: Nagyon szeretem Willie Dixon-t, ezért írtam meg a Heart of the Devil-t, hogy ketten énekeljük. Elmentem Glendale-be [California] találkozni vele egy kis stúdióban. Nagyon jó fej volt. Lejátszottam neki a Heart of the Devil-t. Imádta. Sok szövegelememet régi blues-számokból merítettem, különösképpen tőle. Sok ember nem értékeli őt annyira, mint amennyire megérdemelné. Ő volt a Chess Records egyik kulcsfigurája. Ha épp nem lemez produceri munkálatait végezte, akkor dalt írt. Ha nem dalt írt, akkor a basszust játszotta rajta.
Milyen érdekes, hogy lehetőséged nyílt dalt írni Elvis két kortársa, Cash és Orbison számára is.
Danzig: Igen, őrület.
Roy Orbison teljesen másfajta énekes volt, de ő is fontos volt neked.
Danzig: Mindig kedveltem Roy dolgait. Rick egyszer felhívott éjjeli 1-kor, hogy „Hallottál már Roy Orbison-ról?”, mondom, „persze, nagy hatással volt sok punk bandára”. De gyerekkorom óta szerettem, amit csinált. Rick folytatta: „Nos, azon gondolkoztam, hogy dolgozni kéne vele. Írnál neki egy dalt?”. Én pedig azt válaszoltam, „Igen, írok neki egy dalt!”.
A „Life Fades Away”-t írtad neki, ami nagyon illett hozzá.
Danzig: Igen, az nem Danzig-szám lett. Roy Orbison-számot írtam neki, mert Roy Orbison számára írtam. Néhányszor kimentem hozzá a kunyhójába Malibura, megtanítottam neki a számot, majd stúdióba mentem vele, Rick-kel és George Drakoulias-szal [producerasszisztens]. Nagyon szuper élmény volt.
Évekkel később, amikor Rick az első lemezen dolgozott Cash-sel, Cash vagy a gyerekei hallották a számot, amit Roy-nak írtam, és azt mondták, „meg kéne kérnünk ezt az embert, hogy írjon neked egy dalt”. Felhívtak, és feltették nekem a világ legidiótább kérdését: „Tudod, ki Johnny Cash?”. Persze, hogy tudom, ki Johnny Cash. Kérdezték, hogy „Akarsz neki számot írni?”, mondom, „A fenébe is, írok neki számot!”, majd meg is voltam vele 15-20 perc alatt. A Thirteen az én elképzelésem volt Johnny-ról rosszfiúként.
Nyilvánvalóan tudott vele rezonálni, különben nem vette volna fel.
Danzig: Lementem hozzá és megtanítottam neki. Imádta a dalt. Rick-nek van egy felvétele, ahogy együtt dolgozunk a számon a nappalijában – mivel sokat vett fel abból a lemezből a nappalijában. Cash nagyon jó arc volt, mert amikor a városban volt, mindig kiderítette, hogy a stúdióban vagyok-e, és lejött hozzám: „Hello, Glenn, mi újság?”. Megkértek, hogy írjak neki több számot, úgyhogy megírtam neki a Come to Silver-t – amit végül sose adtam neki, mert otthagytam az American [Recordings]-t. De lejátszottam neki, és azt mondta, imádja. Emlékszem, hogy hívtak a stúdióban: „Glenn, Johnny Cash van a vonalban” – mondom, mi van? Ő pedig így: „Glenn, úton vagyunk és van itt pár barátom, aki beszélni szeretne veled”. Kris Kristofferson jött a telefonhoz, és mondta, hogy imádja a dalt, és írnék-e neki is egyet? Majd Waylon Jennings vette át a kagylót, és eldobtam az agyam.
Amitől én eldobom az agyam, az az, hogy bárki is megkérdezi tőled, hogy hallottál-e Johnny Cash-ről vagy Roy Orbison-ról.
Danzig: Az Rick volt! Szerintem azért, mert sok ilyesmi új volt neki akkor. Persze nekem nem volt új. Édesapám nagy country-rajongó volt, de nem minden country-t hallgatott. Csak bizonyos előadókat szeretett, mint Johnny Cash, Jim Reeves és Marty Robbins.
Gondoltál már arra, hogy együttműködhetnél Jerry Lee Lewis-szel?
Danzig: Nem, sosem voltam nagy Jerry Lee-fan. Mármint nem utálom. De nincs rám akkora hatással, mint Elvis volt vagy Cash vagy akár Orbison. Ez tradicionálisabb rock & roll volt. Szívesebben hallgatom Bo Diddley-t, mint Chuck Berry-t. Szeretem Bo Diddley-t. Az az ember sorsfordító volt.
Szeretsz találkozni a hőseiddel?
Danzig: Sok esetben nem szeretek emberekkel találkozni. Gyakrabban okoz csalódást, mint hogy nem okoz. De én amúgy szerencsés vagyok. Johnny Cash vagy Roy Orbison még sokkal jobb fej volt, mit amire számítottam. De sok emberrel találkoztam az évek során, akiről azt gondoltam, hogy micsoda seggfej. Én sosem bánok így az emberekkel. Rendszerint igyekszem kedves lenni. Ha valaki seggfej velem, azt kapja vissza. Igyekszem ignorálni az ilyeneket, de ha ez nem opció, akkor azt kapja, amit megérdemel.
Forrás: Revolver
