Az VHK által megalkotott ”mágikus népzene” kifejezés rendkívül találó, hiszen aki ismeri a zenéjüket, és azt át is tudja érezni, az aligha száll vitába azzal, hogy ez a muzsika valami földöntúlit is megszólít, és azt egyenest a lelkünknek közvetíti. A zenészek nem csak a hangszereik húrjait pendítik meg, hanem az emberi lélekét is.
Talán most nem hallhattunk annyi közjátékot, konferálást, mint amennyit szoktunk, ám a Useme zenéje beszélt az összes tag helyett. A legnagyobb szabású Useme bulin lehetünk túl, a zenekar sikerességét pedig mi sem tükrözné jobban, mint az, hogy a közönség tagjai között a legfiatalabbaktól a legidősebbekig, a haragos punk/HC/metal arcoktól kezdve a konszolidált újgazdagokig mindenki megtalálható volt.
Örömteli, hogy a különféle környező nemzetek folk metal formációi egyre többet látogathatnak el hazánkba.
Látszik, hogy a Necronomicon még ereje teljében van, és rendesen teszik a dolgukat, koncerteznek, lemezt készítenek. Bár a hiányérzet megvolt bennem a buli végén, úgy érzem, ennek ellenére is korrekt, erőteljes műsort kaptunk tőlük, az pedig, hogy az új lemezek már nem váltak a kedvencemmé, tudjuk be a saját hibámnak.
A este maradandó élményt nyújtott. Nagyszerű felállás, hatalmas buli, mindent felülmúló közönség – nézzük akár annak akár számát, akár hangját, akár lelkesedését –, és maximális profizmussal színpadra álló zenekarok.
Valami van ebben a trióban, ami kifejezetten kiemeli őket a hazai zenei közegből és ez minden egyes színpadra lépésüknél nagyon hamar nyilvánvalóvá válik. Egyfajta profizmusnak is mondhatnánk, de nem kizárólag csak a zenei felkészültségről, gyakorlottságról van itt szó, hiszen abból nagyon sok magyar banda szintén nem szenved hiányt. Talán a köztük működő kémia és Apey őserővel teli hangja repíti az egészet egy magasabb szintre.
A Tales Of The Morbid Butchers release party az azonos nevű fanzine megjelenésének apropójából került megrendezésre Dudás Attila jóvoltából a budapesti Blue Hellben. Öt underground zenekar és rengeteg csemege a földalatti zenék világából.
A vártnak megfelelően hatalmas közösségi és zenei élmény volt, ahogy ekkora beleéléssel énekelte mindenki a refrént, lendültek a karok a magasba, és egy kis időre együvé váltunk ezzel a fennkölt zenével
Mindezeken túl Henrik legalább még két percig fentmaradt a színpadon és talán némiképp elérzékenyülve hajlongott és tapsolt meg minket. Majd az outro végéhez közeledve ő is a színpad hátulja felé, a többiek után indult. Az outro végeztével el is tűnt a színpadról, mellyel lezárta ezt a felemelően kerek, egész és minőségi muzsikával teletömött estét.
Amellett, hogy egy nagyszerű koncerten vagyunk túl, valahogy az egészet körbevette egy nehezen megfogható zsigeri rutin-szerűség, ennek ellenére tudott robbanni a dolog, de talán nem akkorát, mint az egy ekkora volumenű Ossian koncerttől elvárt lehetett volna. Minden esetre emlékezetes este volt, mely után legalább egy évet kell várnunk a következő budapesti megmozdulásra.
Bár ez volt az első teljes értékű előadásuk így együtt, ennek ellenére egy összeszokottnak tűnő baráti társaságot láthattunk, akik nem más érdekektől vezérelve, hanem azért álltak össze, mert szeretik a SOW számait, no és persze azért, mert imádnak együtt zenélni és örömből teszik azt.
Sok jó zenei és közösségi élménnyel zárjuk hát a IV. Rock On! fesztivált.
A bennünk rejlő szellem, nemzetiségek ide vagy oda, összeköt minket!
Utolsónak, megszokottként, ám mégis őrületes zárásként a Nem akarok elszakadnit tolták le, szó szerint koronát nyomva az augusztus 19.-i este kobakjára. Ez a különösen profi este egy felfrissült hozzáállású Depressziót mutatatott, reméljük ez a hozzáállás majd a közelgő nagylemezen is meg fog nyilvánulni. Már nagyon várjuk!
A hazai koncertszervezők metal tekintetében egy igencsak zsúfolt hetet hoztak össze nekünk, egyik buli éri a másikat, sőt adott esetben még ütik is egymást. Egy ilyen remek hetet pedig mivel is lehetne jobban elkezdeni, mint egy olyan line up-pal, ami után az embernek még a vér is folyik a füléből.
Augusztus 7-én egy kimondottan remek buli került megrendezésre a Dürer Kertben. A Cudi Purci Booking nevű koncertszervező ügynökség után találóan Purci Dance Partynak keresztelt eseményen pedig összesen hét zenekar képviseltette magát, köztük a thrash/death metal legenda, a Possessed és az orosz crossover brigád, a Siberian Meat Grinder is.
A csodálatos hangulatú Bard's song mellett felcsendült a mégvarázslatosabb Nightfall, igazi fantasys hangulatot keltve, majd lezárásnak eljátszották a zenekar mindenkori legnagyobb slágerét, az igazi speed-power himnuszt, a Mirror Mirror-t, amire a tízfős moshpit húszfősre duzzadt, és ünnepelte a power metal létezésének tényét.
Bár ezen kellemes szerda délután az esti időjárás előrejelzés a koncertekkel azonos súlyosságú képet festett, szerencsére nem mosta el az egész produkciót a zivatarlánc. Feltételezni lehetett, hogy néhányakat ez vissza is tart majd a megjelenéstől, de igazán kíváncsi lennék, hogy eső ellenére hány olyan underground banda van, aki képes ennyi embert összehozni mindenféle kompromisszum vállalása nélkül.
Igazi best of programot kapott a nagyérdemű, a 15 elhangzott dal szerencsére tartalmazott számokat régebbi és újabb albumaikról is, a régi rajongóknak mindig nagy öröm, ha egy zenekar a teljes diszkográfiájából válogat számokat, a Katatonia pedig, ha jól számolom, hat albumról is csipegetett, ami már a korongok fele. Magadban borongós, picit bólogatós, dallamokat és hangulatot élvezős koncert - és igen, működött élőben is.
Itt nem igazán volt az, mint ami a Xandriánál, ezeknek a nagyszakállas, gonoszarcú férfiaknak tényleg elhittem, amit csinálnak, abszolút hihető volt a produkció, de mindemellett emberközeli is – rengeteget kommunikáltak a maguk módján, az egyik gitáros csaknem a közönségből gitározott
Ettől a pontól kezdve a koncert végéig, az új és a régi Sepultura legnagyobb klasszikusait válogatták össze a legnagyobb örömünkre. Refuse/Resist, Arise, Ratamahatta, majd a Roots Bloody Roots zárta a sort. Igencsak hatásos befejező szett, össze is kellett szednünk magunkat, hogy bírjuk szusszal. Személy szerint először láttam a bandát élőben és egyáltalán nem csalódtam. Bármikor elmennék újra szívesen. Méltó lezárása volt a 2017-es Rockmaraton nagyszínpados programjainak.
Szerencsére már készül az új album, de addig is még egy kicsit turnéztatják az előzőt, de lehet, hogy már ők is egy kicsit unják, ezért egyre több régi dalt és ősdalt szednek elő a koncerteken. Lehet, hogy ez volt az egyik oka annak, hogy az idei ’Maratonos bulijuk annyira nem jött át? Természetesen szívesen néztük őket, de mintha valami hiányzott volna… Rövid is volt a buli, és valahogy hiányérzetet hagyott bennünk.
Tomi Joutsenre ezt mondta: „Hihetetlen, hogy ez az ember mindenhogyan tud énekelni; nem Finnország, de Európa legjobb torka az övé!”, míg az egész zenekarról a következő gondolatokat mondta: „Ezek aztán megdolgoznak a pénzükért! Ők Igazi (!) zenészek!” És mindez szerintem jellemzi az egész koncertet, tökéletes, minőségi finn metal muzsika, Amorphisosan. És nem is kell többet mondani.
Bár akadt egy-két apró probléma is, a dunaújvárosi zenekaroknak szánt 0. nap összességében jó ötletnek bizonyult, méltó bemelegítést adott a ’maratonnak és jó hangolódás volt a fesztivál 1. napjára, mely elsősorban a folk metal és a punk jegyében fog telni.
Egyszerűen az első dalok alatt (na jó, végig) teljességgel hihetetlen volt, hogy én most őket látom, és mindezek az egzotikus hangszerek ott vannak és szólnak a színpadon. Körülöttem is mindenki arcán hasonló érzéseket láttam kiülni.
A domoszlói srácok elindultak anno világot látni, de meg is kaparintották azt azzal, hogy 19-re mindig lapot húztak és a 21 mindig kijött. Ilyen este volt ez is, kívánjuk, hogy ameddig tudnak, bandukoljanak fölfelé azon a létrán, ahogy kell.
Egy hétköznapi, nem hétköznapi koncerten jártunk május utolsó napján a Dürer Kert 041-es termében. A bandák és a fellépő zenészek neve egyaránt impozáns, elvárásokkal teli, de a koncert végére ez szinte lényegtelenné vált, teljesen eggyé váltunk a produkciók jó kétharmadával. Vendégszerkesztőnkkel, polgári nevén Bütch-el indultunk neki a Dürer Kertnek szerda este, még amolyan rendes kispolgárként...
Az első pillanattól kezdve adott volt a jó hangulat és a felhőtlen szórakozás, ami a koncert végéig sem veszített a lendületéből. Jó volt látni, hogy a pécsi alakulat mennyire kinőtte magát
Összességében egy nagyon jó este volt, szimpatikus az új Niburta, és nagyon örülök, hogy megismerhettem az E-an-nát. A Niburtával nyáron még biztosan találkozunk, de remélem, nem ez volt az utolsó alkalmam a többi zenekarral való bulizásra sem.
A hangzást leszámítva csak azt lehet negatívumnak mondani, hogy nem volt hosszabb az előadás, bár így is rettenetesen köszönjük! Aki nem volt ott, az reméljük ott lesz legközelebb, de ezt most bánhatja, hiszen a magyar rock/metal közösség jövőbeli nagyágyúit láthatta volna ezen az estén egy színpadon.
Bármennyire is stílszerű lett volna, sajnos nem tűnt valami jó ötletnek szörfös rövidgatyában elindulni az idei Barba Negra Track-es Parkway bulira. Értelemszerűen nem vártunk kánikulát, de egy szabadtéri bulihoz azért még igencsak hideg volt. Szerencsére az eső nem eredt el, így kicsit jobban felöltözve, esetleg a tömegben ugrálva már lehetett élvezni a bulit. Egy nyári fesztivál legmelegebb napjára valahogy jobban illik az ausztrál banda, de így is igazán profi estében volt részünk.
Az utolsó dal után a zenekar el is tűnt, Attila maradt csak pár elismerő pillantás erejéig, de még Hellhammer is megmutatta magát és mosolyát. Aki ott volt, az láthatta, hogyan lehel életet a Mayhem a De Mysteriis Dom Sathanas lemezbe. Különleges élmény volt ez, hiszen Mayhem koncert viszonylag gyakran van Magyarországon, (de) De Mysteriis Dom Sathanas turné viszont annál kevésbé.
Anton Kabenen kipenderítése óta most láttuk először a bandát. Akárhogy is, hiába ő volt anno a fő dalszerző, a lassan két hónapja megjelent Bringer of Pain dalai is hatalmasat ütöttek. Továbbá az is kimondható, hogy az új gitáros, Joona Björkroth is tökéletesen beilleszkedett a csapatba.
Minden egyes tételük egy külön kaland érzetét keltette, és feltűnésmentesen, nagyon ügyes átvezetőkkel biztosították a folyamatos hatást.
Hogy tökéletes estén lennénk túl azt nem mondanám, de ahol emberek vannak, ott mindig lesznek hibák is. Ugyanakkor a szó legnemesebb értelmében emlékezetes volt az este és örömtelien elraktároztuk a következő Ill Niño koncertig.
A metal bizony mindenkié, legyél fiú vagy lány, gazdag vagy szegény, fehér, fekete, kék, zöld, vagy sárga, sőt, milyen jó lenne, ha lenne egy metal vallás, ami arról szólna, hogy érezzük magunkat jól – ha világvallás lenne, béke lenne a Földön.
...becsülettel kiszolgálta ő is és társai is a közönségüket. Csodálatos este volt, alig várjuk, hogy újra láthassuk a Leander Kills-t, ez Budapesten a nyár kellős közepén, július 21.-én esedékes. Így tovább, csak felfelé!
Már magában az is szemet és fület kápráztató volt, hogy a zenészek mennyire odaadással és beleéléssel játszanak. Igaz, a közönség felé kevés volt a kommunikáció, ami azért nem túl meglepő, hiszen a dalok nem szorulnak különösebb magyarázatra.
Vannak még Magyarországon tehetséges muzsikusok, és a legjobb, amikor azok egymásra is találnak. Több magyar zenekar rögös úton, sok munkával, de mégis tartja magát annyira, hogy újra és újra koncertképesek legyenek, és egy kis undeground bulit adjanak potom pénzért azoknak, akik fogékonyak a hazai tehetségek produktumára.
A zenekar és közönsége együtt adta ki magából az összes feszültségét és energiáját. Sok minden van még bennük és sok minden áll még előttük, mégis én úgy gondolom, hogy a sok-sok hazai zenekar közül az AWS biztosan ott lesz majd, amikor az előbb-utóbb leköszönő híres nagyok helyét kell majd átvenni. És meg is fogják azt érdemelni.