Újrakezdés – Kill With Hate, Nest of Plagues, Symmetry of the Void, Stabbed, Long Live The Martyr koncertbeszámoló

Rendhagyó koncertbeszámoló következik most – legalábbis én meglehetősen furcsán éreztem magam a Nagy Leállás utáni első koncerten. El voltunk kényeztetve annak idején, amikor minden héten volt valami izgalmas fellépés… sőt, emlékezzünk csak például a Slayer-búcsúkoncert környékére, amikor tulajdonképpen egy hétre négy csemege is jutott. Konkrétan nekem az Obscura tavaszi fellépése óta teljes koncertzárlat van, és annak ellenére, hogy alapjáraton black metal-t hallgatok, az utóbbi hetekben már a Fear Factory is nagyon izgalmasnak opciónak tűnt (amúgy szeretem őket). Az est apropóját az adta, hogy a Kill With Hate élő fellépésein sajnos nem volt lehetőségem annyiszor jelen lenni, amennyiszer szerettem volna, tehát ideje volt korrigálni. Úgy voltam vele, hogy ha már őket meghallgatom, akkor természetesen az előtte lévő versenyzőket is – tehát logikusan adta magát, hogy pénteken este hatkor feltűnjek a Dürer-kertben. A létszám miatt egy kicsit aggódtam, nem tudtam, hogy mi lesz – simán előfordulhat az, hogy a nagy leállás tiszteletére a kutya sem jön el erre a fellépésre, ugyanakkor az is sanszos, hogy hozzám hasonlóan már mindenki kaparja a falat és 18:01-re elfogynak a jegyek (sold out is lett a buli).

Az első fellépő, a Long Live The Martyr koncertje során meglehetősen szűkös létszámú hallgatóság képviseltette magát: szerintem ha háromtucatnyian voltunk, akkor fölé lőttem, de ez természetesen a legkevésbé sem zavarta meg az előadás menetét. Ez a társaság jól láthatóan ugyanolyan lelkesedéssel játszott volna egy egyfős hallgatóságnak, mint egy teltházas sportcsarnoknak. Maga a műfaj a legkevésbé sem tartozik a kedvenceim közé, de egyrészt nagy örömmel töltött el, hogy végre rendes, normális élőzenét hallok, és azonnal a szívem bezártam a minden lelkesedéssel áthatott előadói módot is. Kicsit későn estem be, úgyhogy csak az utolsó három számukon lehettem jelen, de az előadás és az egész fellépés lendülete nagyon kellemes volt – sok ilyet, kevés mást (Become insane, Until the End, Hurt, We are the Life, The End, Suite-Pee, Bitch).

A Stabbed fellépése során a fentebb emlegetett Fear Factory ismét eszeme jutott: az első dalnál a viszonylag élesen szóló széttorzított gitárok tömörített hangja a lábdobbal és a torzítatlan énekhanggal valahogy rájuk emlékeztetett. Meglehetősen nagy bajban lennék, hogyha konkrétan kellene kategorizálnom azt a műfajt, amit a Stabbed játszott. A legelső, ami eszembe jutott (a Factory után) az Iron Maiden volt, de aztán gyorsan el is vetettem a hasonlítgatást. Volt itt minden, amit el tudsz képzelni: klasszikus és torzított ének, mindegyik megfelelően elhelyezve, gyors és pörgős riffek, disszonáns kiállások meglehetősen sűrű váltakozó stílusjegyekkel – ugyanannyira volt heavy metal mint hardcore, és ha az ember nagyon belemászott, akkor tetszőleges bármelyik másik műfajt is simán felismerhette. Ez az előadás is meglehetősen lendületes volt, bár kevés híján, de nem érte utol a nyitó társaság pörgését. A Stabbed nem a teljes ismeretlenségből jött, és ezt fontos hangsúlyozni: az már szerintem egy állapot, egy fázis egy zenekar léte során, amikor már a rajongók ismerik a dalszövegeket, sőt, élő fellépésen üzembiztosan bele is tudják ordítani az eléjük dugott mikrofonba. A fellépés végére annyi érdemi változás történt, hogy megnőtt a létszám: a kezdeti háromtucat helyett most már akár négy-öt tucatnyi ember ácsorgott a kisteremben, egymást taszító ponttöltések módjára: tudatosan vagy tudattalanul is, de sikerült egyenletesen kitölteni a helységet (Nyctalopia, Exit Wound, Never Here, Cyclonus, Breaking Dawn, Mute, Tolaris, Carceri).

Az idő mindenre gyógyír, jól láthatóan a koronavírusra is: a Symmetry of the Void fellépése előtt valami történt, ugyanis a helység negyed óra alatt gyakorlatilag tele lett. Teljesen őszinte leszek: a Symmetry of the Void fellépését most volt szerencsém először látni, és igazából ha nem ismerem a zenéjüket, hanem csak egy fotó alapján kellett volna hogy ítéljek, biztosan más lenne a véleményem. Adott először is egy gitáros – ez Szokán Tibor, nagyjából egy klasszika-filológia szakos bölcsész és Jézus Krisztus kereszteződése –, aki egy Suicidal Tendencies-feliratú sapkában mozdulatlanul, érzelemmentesen, időnket tekintetét a plafonra szegezve egészen hihetetlenül gyorsan játszik, tapping-gel, reszel, és nagyjából három fürge és elég penge gitáros munkáját látja el. Ja, aznap egyedüli gitárosként. Aztán a színpad túloldalán egy hatalmas nagy darab basszusgitárost látunk (Harsányi Zsolt), aki olyan fürgén játszik a hangszeren, hogy az ember csak kapkodja a fejét. Adott továbbá egy kölcsöndobos, aki az utolsó pillanatban a potenciális fel-nem-lépést alakított fellépésé, és ezentúl adott még egy alacsony, kopasz, már-már betegesen átszellemült arcú énekesünk (Lédeczi Zsolt), aki kinézetében és működésében is egészen kísértetiesen hasonlított a naglfar-os Kristoffer Olivius-ra. Amikor ez a társaság nekilendült, nagyon kevesen tudtak mozdulatlanok maradni – tulajdonképpen már a második dalnál egy egész jó kis mosh pit körvonalazódott. Zenéjüket tekintve – hivatalosan – valahol a melodeath környéken vannak, bár szerintem ez inkább volt death, mint melo. Még egy dolgot jegyeznék meg fellépéssel kapcsolatban – és ez talán az egész estével kapcsolatban is elmondható. Jól láthatóan nem kell semmilyen hihetetlenül bonyolult és szipiszupi cucc ahhoz, hogy egy zenekar normálisan szóljon, így ennek a társaságnak (is) mintaértékű volt a hangzása. Azzal együtt is, hogy a két gitár helyett mindösszesen egy darab gitáros játszott, elhangzottak a klasszikus dalok is, amiket videó formájában lehet szerencsénk megtekinteni. Hihetetlenül nagy bulit csináltak, úgyhogy örömmel jelentem: a Symmetry of the Void ma estétől eggyel több rajongója van (The Valeyard, Into the Encircling Chaos, Embrace the Ignorance, Degrade, Divine Serenity, Scry from the Wounds, Unworthy, Forsaken, Blinded, Through Dimensions).

A Nest of Plagues koncertje alatt legnagyobb meglepetésemre a létszám nem nőtt tovább, sőt drasztikus csökkenésnek indult. Én azt hittem, hogy mindenki csak sörözni ment ki, de igazából a Nest of Plagues nagyjából a hallgatóság felének játszott – a jelen levők másik fele hirtelen kámforrá vált. Talán ez volt az a fellépés, ahol a hangzással kapcsolatban panasszal szeretnék élni: a basszusgitárból és a dobból másfelet-másfelet hallottam, pontosan ugyanúgy, mint ahogy a két gitárból összesen: a baloldalon könnyű kézzel szólózó kolléga hangszere még csak-csak hallatszott, a túloldalon álló Éva gitárjából viszont az égadta világon semmit nem lehetett hallani. A basszeros-énekes Ivanics Dani szorgalmasan próbálta buzdítani a közönséget, de igazából a zenében annyi ritmus- és tempóváltás volt, hogy nem igazán vált lehetővé, hogy huzamosabb mozgás kezdődhessen meg a dalokra. Természetesen a kemény mag tette a dolgát és buzdították a fellépőket, de valahogy úgy éreztem, hogy az este lendülete ezen a ponton picit megtört.

Ahol Kovács Attila feltűnik, ott garantált a szórakozás, és nem csak a fellépés miatt: ez az ő személyiségének egyfajta velejárója. Alapjáraton – Pál Zoli mellett – ő a Sear Bliss-ben a másik mókamester, és a Kill With Hate beállása alatt sem kellett biztatni a folyamatos hülyeségre. Erre az egészre a megjelenésével még rátett egy lapáttal: felületes szemlélő számára egy átlagos betyár és Petőfi Sándor keverékének tűnhetett. Ma minden szempontból elemükben voltak a fiúk, csak egy példa: a beállás során a stúdiós a lábdobot szerette volna állítani. Ekkor elkövette azt a „hibát”, hogy csak ennyi mondott a mikrofonba: „láb” – erre a színpadon készülődő öt emberből három azonnal vizelő kutya módjára emelte fel a lábát (ja, és a dobos is elkezdett duplázni). Igazából kiábrándítóan vérszegénynek tűnt a buli a kezdetek kezdetén: félház volt, és az a félház is csak állt és nézelődött, úgyhogy meglehetősen ingerszegény Kill With Hate-koncertnek néztünk elébe. A setlist alapján tizenegy dalra készülhettünk, de megcsúsztak a fiúk, úgyhogy látszott: ebből biztosan húzni kell (Submersion, Rebellion, Epistle of Fire, Anal Angel, By The Seventh, Inner Demons, Fuck Humans, The Beast Within, Cold World, Deformity, ráadás: Elegy). A dalok egyharmada az készülő új anyagról volt, a többi pedig jól ismert régi klasszikus, így a hallgatóság a második-harmadik szám környékén lassacskán elkezte felvenni a fordulatszámot. Addigra a két gitáros is belelendült, Olt Ákos hihetetlen tempójú, nagyon feszes riff-jeit, kétkezes szólóit és villámsebes arpeggio-it Attila nagyon laza, de ijesztő sebességű gitározása kísérte. Távolról sem volt ő itt másodhegedűs, nagyon szép, a Kill With Hate death metal-jához és Olt Ákos játékához passzoló szólókat hallhattunk tőle. Aztán végre a a negyedik-ötödik szám környékére a hallgatóság is teljesen belendült, nagyon lelkesen ordítozták Krisztiánnal a dalszövegeket, és meglehetősen nagy mozgás támadt a színpad előtt is. Krisztiánék daráltak, ahogy tudtak, de látszott, hogy nem lesz idejük a teljes szettet végigjátszani. Az egész mutatvány végére még kaptunk a Kill With Hate klasszikusok – mint például Anal Angel – mellé egy Extreme Deformity-feldolgozást… negyedszázadnyi kihagyás után újra élőben csendültek fel a korszakalkotó Internal hangjai. Nagy taps, gyors visszatapsolás – és még cipőkanállal belefért egy ráadás, hogy utána a boldog és csatakos zenészek elbúcsúzhassanak boldog és csatakos közönségüktől.

Ennyi ideig soha nem kellett, hogy nélkülöznöm kelljen az elő fellépések élményét, és azt kell mondjam: fantasztikus újrakezés volt.

Á