UADA – Djinn lemezkritika

ELŐADÓ: Uada
ALBUM: Djinn
SZÁRMAZÁS: Amerikai Egyesült Államok
MEGJELENÉS ÉVE: 2020
STÍLUS: black metal
HONLAP: https://uada.bandcamp.com/
ÉRTÉKELÉS: 7/10

2018 számos ok miatt is emlékezetes év volt – azonban egy dolgot mindenképpen ki szeretnék emelni. A Münchenben megtartott Dark Easter Metal Meeting során volt egy furcsa, számomra akkor még ismeretlen zenekar, amelyik annyi embert vonzott a Halle terembe, hogy belépni sem lehetett. Ezt szó szerint kell érteni: csak félig behajolva láthattam valamit a színpadon működő négyfős zenekar bemutatójából. Fehér fények, nulla fénytechnika, és közben pedig valami eszméletlen jó dallamos darálás ment a színpadon – hát így kezdődött a nagy szerelem az Uada-val. Ebben az évben jött ki a Cult of the Dying Sun albumuk, és az oregoni társaság világhódító útjára indult – áttételesen is és a valóságban is. Sőt, annak a maroknyi embernek, aki időt és energiát szánt az amerikaiakra, egy egészen fantasztikus fellépésben lehetett részük a Dürer-kert 041-es termében. Ezt a fellépést adta nekünk a 2019-es év, majd ezek után jött 2020 a járvánnyal és a nagy leállással. Persze lehetett sejteni, hogy lesz itt valami mozgás, hiszen produkált kisebb-nagyobb életjeleket a zenekar, mígnem szeptember 25-én megjelent új albumuk, a Djinn.

Ha ismered és szereted az Uada-t és zenéjét, akkor ezt a bekezdést nyugodtan hagyd ki és ugorj a következőre – ha viszont nem volt még hozzájuk közelebbről szerencséd, akkor nagyjából úgy tudod elképzelni őket, mint egy dallamos black metal-t játszó Mgła-t: gyors és agresszív tételek, időnként nagyon hosszú és elgondolkodtató, fülbemászó dallamok, úgy, hogy mindez nem megy a zene gyorsaságának és erőszakosságának a rovására. Négy, csuklyáját az arcába húzó figura eltakart arccal játszik, hangsúlyozva, hogy itt nem az individuum a lényeges, hanem a megszülető alkotás. A zenekar első albuma, a Devoid of Light zeneiségében, megoldásaiban, dallamaiban már emlékeztetett a Cult of the Dying Sun-ra, a keverés pedig – és úgy összességében a hangzás minősége – nagyot fejlődött 2016 óta, tehát 2018-ban egy kétalbumos és tulajdonképpen professzionális zenét író, profi hangzású társaság lépett fel az általam emlegetett DEMM-en, és ezt az ereje teljében lévő Uada-t láttuk tavaly a Dürer-ben is.

Nos, nézzük csak az új jövevényt. Hat dal – hát, nem erőltették meg magukat a fiúk, gondolnánk elsőre. Alaposabban megnézve ez a hat dal másodpercre pontosan egy órányira zenét takar két, bőven 13 perc fölötti tétellel. Lehetne fintorogni, hogy mi a francért is kell ilyen hosszú dalokat írni – hát gondolom egyrészt így jött (Edge of Sanity: Crimson), bemutatni is simán be lehet (KZOHH: voltam olyan fellépésükön, ahol két dalt játszottak az 50 perces műsoridőben), sőt még olyan csodát is látott a világ, hogy csak részek hangzanak el egy dalból. Na de lássuk, hogy mit is sikerült összehozniuk az oregoni fiúknak.

Az első (címadó) tétel egy egészen furcsa dallamból indul, amit a gitár és a dob kezd, aztán a kíséret is fejt ki – talán nem túlzok nagyot, ha azt mondom, hogy helyből valamilyen fúziós zenével állunk szemben, és kimutathatók a keleti zene hatásai. Tulajdonképpen 0:41-ig ennek az intrónak a rágása zajlik, mígnem Jake és társai gondolnak egy nagyot, és belelendülnek egy egészen kellemes zúzós részbe. Nem árulok el nagy újdonságot, a Mgła is ugyanezt csinálja: számos esetben úgy játszanak a fiúk ismétléseket, hogy a gitár, a kíséret és a basszusgitár nem változik, ezzel ellentétben a dob viszont újít valamit – végülis így is lehet hangsúlyozni két rész eltérését. Az első versszakot követő átkötés zeneírási bravúr, 2:00-tól: az iskolapéldája annak, hogy hogyan is lehet fél tucatnál kevesebb hangból összehozni egy döbbenetesen ütős, lendületes részt, amit az ember még tucatnyi meghallgatás után is újra és újra vár. Innentől tulajdonképpen a már megismert részek következnek ilyen-olyan-amolyan sorrendben nagyjából 4:45-ig, amikor is a hallgató hajlamos fölkapni a fejét és ellenőrzi, hogy teljesen véletlenül nem egy új szám kezdődött-e el – de nem, ehelyett egy éles váltással egy teljesen más zenei gondolatnak fut neki az Uada. Ez egy klasszikus rock-nak minden gond nélkül titulálható rész, szépen lassan és nyugisan fejlődik ki, nem siet, nem rohan, nem duplázik… hogy aztán a dal utolsó másfél perce egy szép progresszív szólóval díszített részére alakuljon. Kicsit furcsa ez a hibrid megoldás, én ezt az egy dalt kettőnek érzem, de egészen biztosan jó okuk van rá a fiúknak, hogy miért tették azt, amit…

A második tétel, a The Great Mirage kezdete is nagyon a Djinn bevezetésére hajaz: gitár által elővezetett és dobbal megtámogatott dallam, amihez később csatlakoznak be az egyéb hangszerek. Így megy ez 0:38-ig, amikor is az egész társaság nekilendül, és egy gyors, kellemes átkötés következik, akárcsak az előző dal hasonló részei: semmi bonyolult, viszont gyors, hatásos és fülbemászó. Ja, és az 1:05-től induló átkötésnél már halljuk is az Uada egyik jellegzetességét, a dallam végére vagy csúcspontjára elhelyezett üveghangot. Igazából ennek a majdnem 7 perces számnak az első négy perce nagyon kellemes, de valahogy csak nem akar összeállni az egész – igazából picit olyan érzése van az embernek, hogy ez a dal most éppen sehova nem megy. Aztán jön a nagy meghökkenés 4:01-nél, amikor is szintén egy keletiesnek ható dallam csendül fel, meglehetősen kontrasztosan a dal eddig témájához képest… hogy tovább fokozódjon az értetlenség és a zűrzavar. Ez a keleties dallamvezetés egy nagyon gyors, tapping-elő szólóvá fejlődik tovább, ami – hogy stílusos legyen a hasonlat – Mohamed koporsójaként lebeg és és föld között, hogy a dal legvégén éles váltással az első 4 perc kicsit céltalan zenei gondolatait halhassuk ismét.

Indul a harmadik versenyző, a No place here, 13 percen felüli hossz, étellel-itallal-hálózsákkal készülünk. A bevezetése ígéretes: egyszerű dallamvezetésű, magával ragadó rész, ami klasszikus átkötéssel megy tovább, hogy aztán ugyanazt a pörgős dallomot és ritmust kapjuk a versszakok alá. Nagyon biztató kezdés, és az embernek – különösen az első két dal tükrében – az a gyanúja támad, hogy talán egy régebbi, az előző albumokról lemaradt zenei ötlettel állunk szemben. Nagyjából három percen keresztül hallhatjuk ezt a lendületes részt, folyamatos énekkel – vélhetően Jake-nek sok mondanivalója akadt. Igazából ez tipikusan annak az alapesete, amikor a kevesebb több lett volna és mindenki jobban járna, ha nem százhuszonnyolcszor, hanem csak tizenhatszor hallgathatjuk meg tök ugyanazt – az amúgy igen kellemes – zenei ötletet. Szeretném megjegyezni, hogy ez volt az a pont, először először éreztem eléggé határozottan, hogy csalódott vagyok. Nem a hosszú számok és nem az ismétlések miatt, hanem a zene céltalan, értelmetlen, pusztán helykitöltő jellegű ismételgetése okán. A sok-sok vatta után, a dal lassan felénél (6:13) egy lassabb átkötés színesíti az eddigieket – igazából semmi extra, de teljesen őszintén szólva öröm, hogy végre valami változatosságot hallani. Persze igazságtalan lennék a dallal, ha csak kritizálnám: például a 7:35-től hallható gyors, monumentálisan lassú dallamvezetésű és egészen furcsa akkordokkal játszó rész gyönyörű szép, még akkor is, ha majdnem másfél percig halljuk. Igen, ezeket a részeket szoktuk meg az Uada-tól, nem a vattát, nem az ismételgetést… lassacskán a tizedik perc környékén járunk, és őszintén szólva magamban már feladtam, hogy ennek a dalnak valaha is kifutása, értelme, csúcspontja lesz. Innentől már sodródok az árral, apró színfoltként egy rövid parlando átkötés következik, amelyikhez egy lassúbb, dallamosabb átkötést kapunk – maga az ötlet önmagában jó lenne, de a tizedik perc után már túl késő, és ez a zenei megoldás a második perc után már kezd az unalomba fulladni.

A megfáradt zenekritikus ezen maratoni tétel után megpihen, sört vesz magához, majd következik a negyedik dal, az In the Absence of Matter. Igazából valahova a 80-as évekbe repülünk vissza: full négynegyed, végig duplázó, minden nyolcadik tizenhatodra lépünk egyet föl-alá, így araszolgatva a skálán – nem baj ez, lehet ebből is csodaszép zenét csinálni, bár mondjuk annyit azért hozzátennék, hogy az Uada eddig ennél azért egy kicsit komplexebb volt. Ezt a lendületes bevezetőt – illetve negyed tempóra lassított változatát – kapjuk az első bő egy percben, miközben nem múló kíváncsisággal várjuk, hogy vajon mire is fog ez az egész mutatvány kifutni. Bíztató a folytatás, 1:48-tól nagyon szép kiállást hallhatunk a régi szép idők stílusában. Félreértés ne essék: én nem a kettő vagy négy évvel ezelőtti albumnak valamilyen klónját szeretném viszonthallani, hanem már annak örülnék is, ha legalább annyi zenei fantáziát sikerülne felmutatni, mint amennyi kettő vagy négy éve már megvolt – és ennél a negyedik tételnél egyelőre úgy tűnik, hogy erre van esély. Az ember elsőre azt gondolná, hogy nagyjából 3:50-ig sikerül az összes zenei ötletet többé-kevésbé elővezetni, és továbbhallgatva úgy tűnik, hogy inkább többé, mint kevésbé; nem sokkal 4:00 előtt már vissza is tértünk a nyitórészhez. Most szerencsére nem követik el újra azt a hibát, hogy a végtelenségig ismételgessék ugyanazt a zenei ötletet, sőt, 4:50-től valami teljesen más következik: egy lassabb, dallamosabb átkötés, amelyik igazából semmi extrát nem tud, viszont már magán a kíséreten is érezni, hogy szétfeszíti az energia – nem is nagy meglepetés, hogy ugyanez a rész fog folytatódni reszeléssel-duplázóval, úgy, ahogy azt az oregoni mesterektől megszoktuk. Igazából talán ez az a tétel, ami a leginkább emlékeztet arra a zenei világra, amit az amerikaiaktól megszoktunk – bár azt is gyorsan hozzá kell tegyem, hogy az ötletek és az egész dal felépítése pusztán árnyéka marad a Cult of the Dying Sun megoldásainak.

Az ötödik tétel a Forestless, és már maga a kezdés is szokatlan: akusztikus gitárok, lassan belépő cinek–dobok, végül basszusgitár. Lehet, hogy én vagyok türelmetlen, és én szeretném az alkotói folyamatot sürgetni, de igazából ez a bevezetés azért nem egy akkora zenei ötlet, hogy 1:10-ig kelljen hallgatni egy nyolcperces szám esetén. Cserébe ami következik, talán kompenzációnak is felfogható – a következő részek a többé-kevésbé akadozó háromnegyedjeikkel picit újfajta világot nyitnak, amelyik aztán nagyjából 2:00 környékére az Uada-tól megszokott és megszeretett irányba megy el… olyannyira, hogy 2:27-től éles váltás, és ismételten mintha a Cult of the Dying Sun albumról hallanánk egy tételt illetve átkötést. És igazából ezeknél a részeknél áll össze egy teljes képpé az a szórványos benyomás, ami eddig is megvolt: ennek az albumnak a jobb ötletei is tulajdonképpen csak nagy nehezen hozzák az előző anyag átlagos színvonalát – a kevésbé jó ötleteket meg diszkréten hagyjuk is. Ezen a ponton a kritikus kezd megnyugodni, hátha visszatérnek a dolgok a rendes kerékvágásba, de igazából 5:02-től újra visszakanyarodunk az album alapkoncepciójához és az ezzel kapcsolatos zene ötletekhez: ismételten erősen keleties beütésű dallam csendül fel, ami valahogy teljesen idegen a dal eddigi szerkezetétől, és teljesen inkompatibilis az eddigi ötletekkel, úgyhogy kicsit érthetetlen a megjelenése – de ezzel együtt mondjuk mint érdekes színfolt talán még elfogadható lehet. Na, ez az érdekes színfolt aztán erőre kap, és a dallamvezetés áramvonalasítása után nagyon jó kis pörgős Uada-s rész lesz belőle. Amit feltétlenül meg kell jegyezni: ezzel a pörgős résszel immáron tökéletesen sikerült házasítani egy szintén keleties beütése dallamot (nagyjából 6:00-tól), szóval jól láthatóan meg tudják oldani ezt a problémát a fiúk – csak nem mindig sikerül nekik.

Újabb nekikészülődés, újabb maratoni tétel, az utolsó erről az albumról: Between Two Worlds. Lassú, vontatott, komor, monoton, időnként talán színpadiasnak is nevezhető bevezetés… és itt a bevezetés fogalmát a dal majdnem 14 perces hosszához kell mérni, hiszen egy perc után még bőven vezetődik befelé a mű. Természetesen ne legyenek illúzióink, a közel-keleti tematika megmarad, a hosszú bevezetés után 1:07-től már hallhatjuk is. A dallam negyedik ismétlését még jól viseltem, az ötödik környékén már kezdtem volna összehúzni a szemöldökömet, teljesen fölöslegesen – szerencsére tekertek egyet az egészen fiúk. Ezt igazából csak enyhítő körülményként lehet felfogni, nem pozitívumként – számos esetben ennél a dalnál is úgy érzem, hogy valami elől-hátul talált ötlettel próbálják kiszúrni a szememet, ami önmagában is frusztráló, az eddigi teljesítmény alapján pedig határozottan idegesítő. Számos esetben azt érezni, hogy lenne egy jó ötlet, de az vagy kidolgozatlan, vagy lóg a levegőben és sehova nem vezet… és igazából ez az a pont, ahol szépen lassan át is kanyarodhatunk a végső értékelésre.

Ugye mindannyian azért hallgatunk zenét, mert szeretjük és élvezzük – hát a lemezkritika írójával is ez van, ezért általában olyan albumról írunk kritikát, amelyikről sejtjük, hogy jó lesz mindenkinek, a hallgatónak, a zenekarnak. Az Uada 2020-as albuma viszont csalódást okozott –ugye azért ezt a csalódást is mindig egy skálán kell nézni, ha például a szomszéd félhülye Pistikéje rakja össze ezt az anyagot egy szál számítógéppel minden háttér nélkül, akkor úgy azért egészen más a dolog megítélése. Azok a lendületes, a monotóniával és az ismétlésekkel remekül operáló, energiától szétrobbanó részek, amik eddig az Uada a munkásságát jellemezték, nyomaikban még megvannak, de valahogy ez az egész album nem akar összeállni – maguk a dalok nem alkotnak egy egységet, inkább egymás után dobált részek véletlenszerű és kaotikus összességének tűnnek. Csalódott vagyok, hiszen az “új” kedvenceim közül az egyik – ha nem a legfontosabb – az Uada, de ezt az albumukat nem fogom túl sűrűn levenni a polcról. Kíváncsi vagyok, hogy élő fellépésen hogy szólnak a dalok – egészen biztosan megvan a maguk hangulata, de a fentebbiek miatt, ha választanom kell, akkor inkább kerülöm ezt az anyagot és ezt sajnos a pontozásban is mutatom…

Á