Powerdrive – A hangfal másik oldalán 1.rész

A zenei élmény befogadásával kapcsolatban elsősorban az előadókra gondolunk, de minden esetben van egy másik fontos szereplő is a képletben. A hangmérnökről nem igazán pontos kép él a hallgatók többségében, pedig szürke eminenciásként ezek a szakemberek tesznek teret, erőt, és energiát a kedvenc dalainkhoz. Az ő tiszteletükre interjúsorozatot indítunk Powerdrive címmel. Mindenkinek ugyanazokat a kérdéseket tettük fel, hogy a válaszok különbözősége megmutathassa ennek a mesterségnek a fantasztikus összetettségét.
A első rész Cserfalvi Zoltán, a Denevér Stúdió főnöke, aki emellett az Iron Maidnem gitárosa, és idén jelenik meg The Number Of The Years: 50 című szólóalbuma is.

Zenészként hogyan jött a motiváció, hogy a keverő túloldalán is kipróbáld magad?

1990-ben, 20 éves koromban jártam először stúdióban, méghozzá Nagy Ferónál, a Fekete Lyukban és már ekkor is nagyon érdekelt a stúdiótechnika. Korábban a szakközépiskolában is sokat foglalkoztam elektrotechnikával, ekkor pedig épp villamos üzemmérnöknek tanultam a Kandó Kálmán főiskolán. Az öreg csöves erősítőimet is én javítgattam magamnak abban az időben, de már gyerekként is állandóan berheltem valamit, szóval a műszaki érdeklődés mindig is megvolt. Az első felvételeink alatt is főleg a kábeleket lestem, hogy mi, hová van bekötve és próbáltam rájönni, hogy hogyan működik egy komplett keverő rendszer a sok külső egységgel és a szalagos magnóval együtt, de ekkor még meg sem fordult a fejemben, hogy egyszer majd hangmérnökként fogok dolgozni.

Az akkori fizetésekhez képest iszonyat sok pénzbe került egy-egy stúdió felvétel, amit önerőből nehezen tudtunk kigazdálkodni. Ezért amikor később a Lady Macbeth gitárosa voltam és demó felvételre lett volna szükségünk, akkor megpróbálkoztunk házilag összehozni valamit. Ez 1995-ben történt. Először egy ócska ukrán keverőpultot sikerült szereznünk és egy négysávos kis kazettás magnóval készítettünk felvételeket. Ekkor kezdtem el alaposabban tanulmányozni, hogy mitől is szólnak jól a nyugati felvételek, amiket akkoriban még nem igazán sikerült itthon megközelíteni, a komolyabb stúdiókban sem.

Egyszerűen tudni akartam, hogy a magyar felvételek zöme miért nem szól jól és ez egy fontos motivációs tényező volt a szűkös anyagi lehetőségeink mellett. Azóta persze már itthon is van lehetőség nagyon jó felvételeket készíteni, de akkoriban még magunknak kellett rájönni ezer apró trükkre. Meg kellett ezt tanulni a zenészeknek és a hangmérnököknek egyaránt, de nem volt még internet, amin pillantok alatt meg lehetett volna találni a megfejtést egy-egy problémára és megkérdezni sem nagyon volt kitől. Így aztán maradt a fülünk, az ötleteink és a sok-sok kísérletezés. Évekkel később aztán vicces és egyben megnyugtató is volt olvasni, hogy amiket nagy nehezen kitaláltam, felfedeztem, kikísérleteztem magamnak, azt nyugaton már évtizedek óta úgy csinálják.

Amikor ezeken a próbatermi felvételeken dolgoztunk, akkor éreztem először, hogy ehhez talán van érzékem és valahogy megtaláltam magamat ebben a munkában. Hamarosan elkezdtek megkeresni a szolnoki zenekarok, hogy nekik is csináljak felvételt. A többi pedig már történelem.

Hozzávetőlegesen hány albumon dolgoztál?
Idén van 25 éve, hogy hangmérnökként dolgozom. Ez idő alatt legalább 6-700 lemez elkészítésében vettem részt, de pontos számot nem tudok mondani. Ez kb. 8-10 ezer dalt jelent, ami elég komoly mennyiség, így belegondolva. Ugyanakkor azt is tudni kell azért hozzá, hogy a kezdeti években nem dolgoztunk 1-2 hónapig egy lemezen, hanem max 8-10 nap alatt készen volt, keveréssel együtt. Sőt, néha akár 1-2 nap alatt is. Egyrészt költségvetési okokból is sietni kellett sokszor, másrészt meg a szalagos magnók idejében nem volt editálási lehetőség sem. A csapat eljátszotta, ahogy tudta, aztán összetoltuk az analóg pulton és kész is volt.

A munkamódszerek és az igények azóta jelentősen megváltoztak és manapság sokkal több időt fordítunk egy-egy anyagra. Annak idején egy évben akár 40-50 lemez is leszaladt nálunk. A rekordom 24 óra leforgása alatt 3 teljes lemezfelvétel volt, keveréssel együtt. Az egyik valami vendéglátós cucc volt, egy szál szinti és ének. A másik egy magyar nótás felvétel, élő zenekarral. A harmadik pedig egy death metal banda, szintén élőben, együtt játszva. Máskor is előfordultak ilyen hosszabb, akár 30-40 órás menetek is egyben, de ilyen nem, hogy kimegy három kész anyag reggel 8-tól, másnap reggel 8-ig.

Volt olyan nagynevű zenekar, akikkel sosem gondoltad volna, hogy együtt dolgozhatsz majd?
Tulajdonképpen az összes. Amikor ebbe belekezdtem, meg sem fordult a fejemben, hogy élvonalbeli csapatokkal is lesz lehetőségem dolgozni. Egy kisebb, szolnoki stúdió esetében ez valahogy fel sem merült, hiszen mindig is Budapest volt a legfőbb zenei központ az országban. Én már attól boldog voltam, hogy a hobbimból meg tudok élni. Az igazán nagyszerű dolog ebben nem csak az, hogy ismert csapatokkal is dolgozhatok, hanem az, hogy a legtöbb gyerekkori kedvencemmel volt már lehetőségem közös munkára, ami óriási élmény. Például Nagyferó és a Beatrice, Vikidál Gyula, Mobilmánia, Zártosztály a régi EDDA tagokkal, Hobo, Gidó, Pokolgép, Omen. Csupa olyan zenész, akiket gyerekként koncerten is megcsodálhattam még a ’80-as évek közepén. Sokuk évek óta rendszeresen hozzánk jár, ami nagy megtiszteltetés számunkra.

Sok fiatal zenész óriási házi hangmérnöknek érzi magát, amíg szembe nem találkozik egy nagyobb fizikai keverőpulttal, vagy egy köteg mikrofonnal és kábellel, amit tudni kellene összerakni. Szerinted mik egy igazi hangmérnök/producer ideális tulajdonságai, mit ad hozzá ez egy produkcióhoz?

Ez egy meglehetősen összetett feladatkör. Egy komolyabb cucc összerakása is elég bonyolult tud lenni, de szerintem még mindig az a legkönnyebb része az egésznek. Sokkal nehezebb, hogy a munka során ne csináljon az ember alapvető marhaságokat.És még csak nem is kell nagy dolgokra gondolni. Elég, ha a számítógépen az egyik pipa nincs berakva a beállításoknál, és kuka az egész felvétel. Sok ilyennel találkozom a keverésre hozzánk küldött anyagok esetében.

Én nagyon nagy segítségnek érzem, hogy már fiatalon elektrotechnikát tanultam. Ma már persze nemigen tudnék megtervezni egy erősítőt, vagy bármilyen áramkört, de lényegét tekintve tudom, hogy melyik berendezés hogyan működik, mit is csinál valójában, milyen alkatrészekből épül fel, hogyan kell használni, stb. Ez mindenképpen egy jó alap. A mérnöki diploma is segít abban, hogy megértsem a különböző műszaki leírásokat, szakcikkeket. Felkészült zenésznek is kell lenni, ahhoz, hogy segíteni tudjunk a felvételek során. Művészi érzék is kell ehhez, ízlés, jó hallás, rengeteg türelem, kitartás, nagy koncentrációs készség, stb. Mint mindenben, természetesen itt is vannak kivételek. Ismerünk olyan híres producereket is, akik semmilyen hangszeren nem játszanak, mégis nagyon jó dolgokat tettek le asztalra. Ők vélhetően művészi érzékben, zenei ízlésben tudnak többet és simán elvannak zenei tudás nélkül is.

A egyik legfontosabb pedig a jó kapcsolatteremtő készség. Ebben a szakmában különösen jól kell tudni bánni az emberekkel. Nyugodt légkört kell teremteni az alkotómunkához, ki kell találni, hogy pontosan mit szeretne hallani a zenész és segíteni kell ennek az elérésében. Ez néha nem könnyű feladat. A zenekarok általában nem a stúdióhoz és a felszerelésekhez ragaszkodnak, hanem az emberekhez, akikkel dolgoznak. Van, aki nagyon markáns elképzelésekkel érkezik és nem tűr beleszólást semmibe sem, van, aki pedig kifejezetten igényli részünkről az alkotómunkát, az ötleteket. Ezt fel kell tudni ismerni, hogy kivel hogyan lehet és hogyan célszerű együtt dolgozni. Régi zenésztársammal, Boros Bélával már régóta ketten visszük a stúdiót, úgyhogy a jelek szerint ez egy jól bevált felállás, mert sokan visszajárnak hozzánk. Néhány esetben sokat hozzá tudunk tenni mi is a produkcióhoz, de amikor egy zenekarnak van egy jól bevált hangzása és stílusa, ami kialakult az évek során, akkor ott csak kisebb dolgokban van erre szükség.

Mi volt a legkotványabb cucc, amit valaha bemikrofonoztál egy felvételhez?
Ilyenekre nem igazán emlékszem, mert azt mindig is nagyon komolyan vettük, hogy vacak cuccokkal nem érdemes nekiállni dolgozni, úgyhogy, ha valamivel gond volt, akkor gyorsan kölcsönkértünk valamit és megoldottuk a problémát. Annyi rémlik, hogy egyszer valakinek sehogy nem akartak megfelelni a drága gitárerősítőink és mindenáron ragaszkodott a saját, lepukkant Vermona cuccához, amiből értelmes gitárhangot még ember nem hallott soha. Ilyenkor általában nem szoktam feladni és keményen megküzdök, de ebben az egy esetben végül alulmaradtam és kénytelen voltam bemikrofonozni a cuccot. Végül aztán valamit összekínlódtunk belőle és elégedett volt az ügyfél.

Volt olyan munkád, amihez előzetesen nem fűztél nagy reményeket, aztán a felvétel kezdetekor kiderült, hogy meglepően jó lesz?
Ennyi év után általában tudjuk, hogy mire számíthatunk egy-egy csapattól, vagy zenésztől, de fordítva már megesett párszor, hogy minden előzetes elképzelést sikerült alulmúlni. Volt már itt olyan versenyző, aki simán hozta a „Bikicsunáj” szintet. Szóval tudnánk mesélni, de ezek persze nem publikus dolgok.

Amire te gondolsz, az leginkább csak tudatos munka eredményeként fordul elő, tehát nem arról van szó, hogy váratlanul magától jó lesz valami, ami hallhatóan kihívásokkal küszködik. Ilyenkor kőkemény editálási munkák következnek és így szinte mindent fel lehet hozni elfogadható szintre. Boros Béla kollégám sokat tudna erről mesélni.

És fordítva esetleg? Volt olyan felvétel, ami nem készült el, vagy nem adtad hozzá a neved a végén?
Saját felvételeknél soha, de amikor házi felvételeket küldenek ide keverésre, az néha necces tud lenni. A felvétel minősége eleve determinálja, hogy mit lehet belőle összerakni és ha nagyon rossz a nyersanyag, akkor mindig megpróbálom lebeszélni róla az ügyfelet, hogy feleslegesen pénz költsön rá. Volt már, hogy ez nem sikerült, mert nem volt lehetőségük újravenni, így előfordult, hogy megkértem, ne írjanak ki minket a borítóra, mert az nagyon félrevezető lenne. Ilyen esetben sem titok persze, hogy én segítettem összerakni az anyagot, de egy lemezborítón nem lehet elmagyarázni az egész műszaki hátteret, ezért kértem, hogy ne tüntessenek fel.

Amellett, hogy rengeteget foglalkozol zenével, szabadidődben tudsz még kikapcsolódásképp mást hallgatni, vagy ez olyasmi, mint amikor a cukrász inkább egy steaket enne este?
Én krónikus csendhiányban szenvedek, mivel éjjel-nappal zenével foglalkozom, így a szabadidős zenehallgatás sajnos szinte teljesen megszűnt. Főleg az újabb dolgokhoz nincs türelmem, hogy jobban belemerüljek, pedig sok jó zene van, ami érdekelne. A gyerekkori kedvenceimet viszont elő szoktam néha venni. Azokat mindig jól esik hallgatni. Ha egyszer elindítok egy-egy ilyen lemezt, akkor ki sem tudom kapcsolni. Amiket gyerekként megszerettem, azok még most is magukkal ragadnak és beszippantanak bármikor, de gyanítom, hogy ezzel más is így van.

Minden hangmérnöknek legendás sztorijai vannak a teljesen felkészületlenül érkezett, vagy túlságosan rálazult zenészekről. Nálad volt már ilyen emlékezetes eset?
Akad itt is pár érdekes történet. Nem szoktuk kibeszélni az ügyfeleket, de azért van pár, amit név nélkül elmesélhetek. Egyszer bejött egy hölgy, hogy szeretne felénekelni pár ABBA dalt, de tragikusan rossz volt. Sem a hangokat, sem a ritmust nem sikerült neki eltalálni egyetlen egy esetben sem. Tehát minden szótag hamis volt és időben is szinte mind rossz helyen szólalt meg. Eleinte kandi kamerára gyanakodtunk, de aztán rájöttünk, hogy ez komoly. Pár óra kínlódás után mondtam, hogy inkább hagyjuk, mert ez teljességgel esélytelen. Inkább menjen haza és még gyakoroljon, mert ez még a mai, fejlett editálási lehetőségek mellett is menthetetlenül rossz. Hihetetlen, de nem igazán értette, hogy mi a baj, szóval neki tetszett ezek szerint. Mondtam, hogy ne haragudjon, de ezt én így nem veszem fel és pénzt sem vagyok hajlandó elfogadni az eddigiekért. Nekem úgy ne fizessen, hogy nem tud elvinni semmi használható anyagot.

A másik vicces eset egy dobossal esett meg, még valamikor a kezdetekkor. Dobmikrofonozás közben, amikor a pergőhöz értem, mondta, hogy azt hagyjuk, mert nem kell rá mikrofon. Mondom, mi van? Az egész dobolásnak a láb-pergő az alapja, mi az, hogy nem kell? Nem kell, mert ő nem használja a pergőt. Nem hittem el. Bemikrofonoztam, csináltam rendes pergő soundot. Közben a srác elkezdett zsizsegni a cineken, meg a dobtesteken, de úgy tök össze-vissza, mintha életében először ülne dob mögött és nem tudná, mi az. Beülök a keverő mögé és mondom, hogy na, akkor most beállunk, dobolj egy kicsit! Mire ő: De hát dobolok!

Hű-ha, mondom akkor bajban leszünk, ha ezt ő dobolásnak gondolja. És így is lett. Elindult a felvétel és a dalokban pontosan ugyanazt a véletlenszerű zsizsgést csinálta és a pergőre valóban nem ütött rá sosem. Nem viccelek, tényleg! A kb. 30 perces anyagban nem volt egyetlen egy pergő ütés sem! Valamilyen gyors, death metalos, kapkodós zene volt és egy idő után rájöttem a magyarázatra. Valószínűleg korabeli, nagyon rossz minőségű zenéket hallgatott, ami tiszta csim-bum cirkusz volt és nem hallotta, hogy ott a pergőt is püfölik a teperés közben nagyon gyorsan. Ő meg leutánozta azt a zsizsgést, amit kihallott abból a maszatból.

Mondok még egyet, egy másik csapatról. Kész a zene, jönne az ének felvétel, ketten ülnek mögöttem a keverőben. Mondom, akkor mehet az ének. Egymásra néznek, néma csend. Az egyik nagy nehezen odaszól a másiknak:
– Menjél már!

-Én ? Miért pont én? Menjél te!

-De hát te vagy az énekes, nem?

-Haggyá’ már, én nem tudok énekelni, menjél te!

-De én sem tudok!

Megpróbáltuk, tényleg nem tudtak, úgyhogy abban maradtunk, hogy majd visszajönnek, ha lesz énekes. Amúgy tök jó fej srácok voltak, jót nevettünk velük együtt ezen és később vissza is jöttek egy énekessel.

Kikkel volt a legjobb együtt dolgozni és miért?
Szerencsére ez egy olyan munka, ami nagyon változatos és így mindig érdekes is. Minden lemez egy-egy újabb kihívás és mindegyikből lehet tanulni is valamit. Épp ezért nehéz kiemelni bármit is, de amikor gyerekkori kedvencekkel dolgozhatok, az mindig különleges élmény. A koncert DVD-k főleg azok, mert ilyenkor többek között azokat a dalokat keverem, amikre gyerekként az első sorban tomboltam. A Zártosztály, Mobilmánia, Pokolgép, Beatrice DVD-kre gondolok például.

Az utóbbi 10 évben ráadásul már koncerten is volt lehetőségem dolgozni a legtöbb hozzánk járó csapattal, ami egy teljesen más szelete a szakmának. Volt szerencsém például Beatrice turnén keverni egy évig. Velük még a Sziget Nagyszínpadra is eljutottam. 50-60 ezer embernek keverni már legalább akkora élmény volt, mint a színpadon lenni! Pár alkalommal Mobilmánia koncertet is kevertem tavaly, de voltam a Pokolgéppel is az Arénában. A fiatalabb csapatok közül pedig a Dalriada ez egyik kedvencem. Velük a Wacken fesztiválon jártam és a cseh Masters Of Rock-on is.Ezek mind komoly dolgok és nagy kihívás szakmailag. Már eleve óriási lehetőség az is, hogy néha egészen nagy koncerteken is dolgozhatok frontkeverősként. Ha pedig éppen valamelyik gyerekkori kedvencem van a színpadon, miközben én kint matatok a pulton, akkor az főleg nagy királyság.

http://www.deneverstudio.hu/
https://www.facebook.com/zoltan.cserfalvi.3

Ha valakit érdekel még pár sztori, itt talál sokat:
http://www.ironmaidnem.hu/tofi50.html

-Vikomt