fbpx

Obscura, God Dethroned, Thulcandra és Fractal Universe – koncertbeszámoló

A világnak mindig vannak olyan arcai, amik alapjáraton rejtve vannak előlünk. A Dürer-kertet is koncerthelységként ismeri legtöbbünk – sötét van, szól a zene, mindenki valami sört tartogat a kezében –, és így ingázunk a koncert színhelye, a sörkivételi pont és a vécé között. Amikor délután háromkor mentem Steffen Kummerer-t interjúzni, akkor a nagyteremben és a 041-esben – sőt a folyosón is – éppen vasárnapi ruhavásárt tartottak. Persze el lehetett navigálni, de a Dürer ezen arca számomra teljesen ismeretlen volt.

Nagy örömmel vártam február 23-át, ugyanis ismét fantasztikus zenekarok érkeztek hozzánk: először is headliner-ként köszönthettük Steffen Kummerer fő zenekarát, az Obscura-t – és ha már amúgy is itt járt, magával hozta a másik, inkább black metal-ban utazó projektjét, a Thulcandra-t. Tavaly volt szerencsénk beugróként ünnepelni a God Dethroned-ot, akik – mivel a járatukat törölték – a reptéren vagy hotelben unatkozás helyett inkább felléptek a Dürerben, és vendégként pedig a negyedik zenekar, a francia Fractal Universe érkezett velük. Délután háromkor még javában ment a ruhabörze, a kipakolásnak sem volt túl sok nyoma, és este fél hat környékén is alapvetően a Fractal Universe szerelt össze és állt be – miközben az Obscura dobját rakták össze vehemensen a színpadon. A vájtabb fülű metal rajongók az utóbbi években többször is találkozhattak az Obscura-val; az idei volt a negyedik fellépésük Magyarországon, a Thulcandra pedig lassan egy évtizede tette nálunk utoljára tiszteletét. Őszintén szólva nem tudom megmondani hogy, a God Dethroned pontosan hányszor járt Magyarországon – a legelső fellépésük, amire emlékszem, huszonegy évvel ezelőtt, 1999-ben volt a néhai Fekete Yukban – ekkor egy Immortal nevű norvég horda előtt léptek fel.

Igazából ha az első zenekar fellépése után máris véget ért volna buli, már akkor is boldogan mehettünk volna haza. A francia Fractal Universe hihetetlenül dallamos, nagyon húzós, gyors és technikás death metal-al melegített be; természetesen mindenki héthúros gitáron, és helyből nagyon jó hangulatot csináltak. Mondjuk a kezdet se volt rossz: kapásból nem két tucat emberről nyitottak, hanem már a legelején nagyjából fél ház volt, és a hallgatóság az első daltól fogva teljesen ráhangolódott a Fractal Universe-re. A gitáros-énekes Vincent Wilquin nemcsak gyors és pontos ritmusokkal, hanem a szólók egy jó részével is hozzájárult az aznap esti csemegékhez, és a szólógitáros, Hugo Florimond is kitett magáért. Általában a death metal egyik kritikája, hogy túl sok a gyors és buta riff, és kevés az élvezhető dallam vagy szóló – hát itt ilyen probléma nem merülhetett föl. Volt nem is egy olyan pillanat, amikor mind a két gitár folyamatosan szólót játszott – akár Vincent énekével együtt is. Frenetikusan kezdődött a produkció, amelyik viszont sajnálatos módon az utolsó két dal környékére kicsit ellaposodott. Hogyha ugyanolyan dalokkal zártak volna, mint amilyen a kezdet volt, akkor Thulcandra ide, Obscura oda, már mehetünk is volna haza – úgyhogy a Fractal Universe nevét tessék följegyezni, és javasolt szorgalmasan hallgatni őket.

A Fractal Universe-t gyorsan leszerelték, majd Steffen Kummerer a saját előzenekaraként kezdett működni: színpadra lépett a Thulcandra. Kellemes panasszal kell hogy éljek, ugyanis a gitárok picit hangosabbak voltak a kelleténél, így kristálytisztán lehetett mindent hallani, viszont sajnos az énekből nem jött túl sokat át, sőt… A Thulcandra-hoz nincs túl sűrűn szerencsénk, úgyhogy nagy taps és üdvrivalgás fogadta őket – ekkorra a létszám nagyjából 70% környéken járhatott. Fantasztikus időutazásban vehettünk részt ebben a 30 percben, ami a Thulcandra-ra jutott: a legelső daltól nemcsak hogy a legutolsó albumig, hanem a jövőre vagy talán jövő utána megjelenő soron következő anyagig tekintettük át a zenekar munkásságát. Igazából a Thulcandra zenére nem egy homogén valami, nagyon jól hallhatóan folyamatosan változott a stílus a kezdeti daraboktól egészen a legújabb, még föl sem vett dalig – és ez különösen akkor volt nagyon tisztán megfogható, amikor öt percen belül hallhattuk a zenekar legelső és legutolsó dalát. Maga a zene igazából a lelke mélyén egy viszonylag egyszerű és kiszámítható black metal, amelyik teljesen változatos helyeken is módokon ízesül döntően death metal-os részekkel – gondolok itt a viszonylag pörgős death metal stílusú átkötésekre vagy akár akusztikus részekre. Ez a két stílus teljesen homogénen kapcsolódott egymáshoz, ám a súlypont jól hallhatóan eltolódott az évek során: a kezdeti darabok még inkább a tizenkettő-egy tucat black metal vonalon mozogtak, az újabb szerzemények viszont ezt a fentebb említett kettősséget viszik végig – méghozzá meglehetősen kellemesen és precízen megvalósítva. A fellépés íve pont a fordíthatja volt annak, mint a Fractal Universe esetén – a végére hagyott csemegékkel jól felpörgették a közönséget, akik nagy nagy tapssal búcsúztatták a németeket. Szerencsére fellépés után sikerült a Thulcandra szólógitárosát, M.D-t elkapnom egy pár percre – gyorsan megkérdezgettem arról, hogy mikorra is várható a következő album. Nos, ezügyben tényleg nem túl jók a hírek, ugyanis jelenleg egyetlen egy dal van kész – amit most a fellépésen játszottak –, és ezt a turné előtti napon próbálták össze. Ha ez az “összecsapott” dal, akkor én viszont izgatottan várom a folytatást – jövőre, de lehet, hogy még az idén meglesz az új jövevény (Black Flags of Hate, The Second Fall, Deliverance in Sin and Death, Everlasting Fire, Frozen Kingdom, Spirit of the Night).

Ezek után következett a God Dethroned, és tökéletesen kivitelezett szakmunkát halhattunk háromnegyed órán keresztül. A sok-sok gyors, precíz szólóval és jól felépített részekkel teljesen lenyűgözték a hallgatóságot. Öreg motorosok ők is, isten tudja, mióta nyomják, de igazából headliner-ként még soha nem láttuk őket. Pontosan ezt beszélgettük pár cimborával a fellépés előtt: valahogy a God Dethroned-ot mindig előzenekarként kaptuk egy adott fellépéshez, de olyan nem igazán volt még, hogy emiatt a társaság miatt jöttünk volna össze. Kicsit érthetetlen a dolog, mert amit játszanak, az nagyon jól szól: a dobipari szakmunkás (Michiel van der Plicht) szépen akkurátusan végigsimította a hangszereket, és a megfelelő időpontban a megfelelő módon halálos precizitással csapott oda pontosan úgy és pontosan akkor, amikor kell. A szólóipari szakmunkás (Dave Meester) szép, gyors, kellemes – meg persze lenyűgöző és baromi bonyolult – szólókat játszott nekünk… már amennyiben hallani lehetett belőlük valamit. Sajnálatos módon a keverés messze volt a tökéletestől, és a dob nagyon alaposan elnyomta az összes maradék hangszert. Amikor az ember közvetlenül a Dave monitora előtt állt, akkor lehetett őt is hallani, de sajnos az ütősök domináltak alapvetően. Az énekipari szakmunkás-másodgitáros szakmunkás (Henri Sattler) tökéletes munkát végzett: nagyon jó riffekkel alapozott, halálos precizitással és brutális tempóval. A közönség odáig volt, mindenki nagyon lelkesen hallgatta-ugrálta végig a fellépést – különösen az új album, az Illuminati-ról való dalokat –, de egy kérdés azért csak nem hagyott nyugodni. Nekem igazából a fő problémám az volt, hogy nem tudtam meghatározni azt a karaktert, azt a bélyeget, azokat a vonásokat, amik miatt a God Dethroned egy külön entitást alkotna, azt, ami miatt ők jellegzetesek és elválaszthatóak más extrém metal zenekaroktól. Attól félek, hogy ameddig ezt a jellegzetességet nem sikerül meghatározni, addig a God Dethroned zenéje egy fantasztikus, tökéletes, precíz, lenyűgöző szakmunka lesz – és nem több (Illuminati, Book of Lies, The World Ablaze, Villa Vampiria, No Man’s Land, Spirit of Beelzebub, Gabriel, Escape Across the Ice, Nihilism).

Igazából kezdek arra hajlani, hogy szép lassan nekiülhetek és megírhatom az év koncertjéről szóló cikket – már így februárban. Az utolsó fellépő, az Obscura következett, akik nemcsak hogy erre az estére, de vélhetően erre az évre is föltették a koronát. Hihetetlen profizmussal előadott örömzenét volt szerencsénk hallani – gyors, agresszív, de mégis technikás dalokat Rafael Trujillo egészen hihetetlen szólóival. Ez az alacsony srác teljes magabiztossággal mozgott a héthúros gitár huszonnégy bundján keresztül-kasul. Nem ez az első alkalom, hogy valakit kisebb megszakításokkal szinte folyamatosan kétkezes szólót játszani látok, de amit ez a srác művelt, az minden képzeletet felülmúl. Nagyon kevés olyan gitárost látni, aki azért kell hogy a szájába vegye a pengetőt zenélés közben, mert valóban nem maradt szabad ujja. Rafael egy csomószor szólózásnál 6-7-8 ujját is használta, és igazából csak az anatómia szabott neki határt – ha lett volna még további ujj készleten, bizisten, használta volna. A basszusgitáros Linus, Steffen nagy haverja, folyamatos vigyorral az arcán játszott, de ez jól láthatóan nem műmájerkedés volt, hanem tényleg minden határon túl élvezte azt, amit csinált, és ő is remekül bulizott – annyi különbséggel, hogy a partihoz a zenét is ő szolgáltatta. Szerencsére nagyon jó volt a keverés, így Rafael-ből és Linus-ból mindent kristálytisztán lehetett hallani, úgyhogy én már a negyedik daltól fogva (Emergent Evolution) teljes extázisban töltöttem az estét. Az ember az gondolná, hogy a ritmusgitáros-énekes posztja a futottak még rovat, ahol igazából csak valami alibi zenét kell játszani – énekelni mindenki tud, aztán hadd szóljon. Azt most hagyjuk is, hogy milyen intenzitású és milyen dallamos zenét játszott Steffen alapjáraton, de emellett még jópár virtuóz szólóval meg is fűszerezte az aznapi produkciót. Ne feledjük, neki ez volt a második fellépése aznap; én azt gondoltam, hogy kábé lélegeztetőn fogják letolni a színpadról, de nem, frissen-fitten játszott még az utolsó dal utolsó pillanataiban is. Ez a srác is hihetetlen módon élvezte, amit csinál – számára is örömzene volt ez, egy buli, ahol marha jól érezte magát. A nagyképűség legkisebb nyomát sem lehetett felfedezni a fellépőkön; el lehet képzelni, hogy mennyire fáradtak voltak, de még a fellépés után a backstage bejáratánál is nagyon kedvesen fogadták az aláírásra-fotóra várók hosszú sorát. Megköszönték azt a vendégszeretetet, amit nem először tapasztaltak Magyarországon, és amennyire látszott, ők is nagyon jól érezték magukat (The Anticosmic Overload, The Seventh Aeon, Ode to the Sun, Emergent Evolution, Diluvium, Mortification of the Vulgar Sun, Septuagint, Vortex Omnivium, Alone, Universe Momentum, Akróasis, An Epilogue to Infinity, Ten Sepiroth, A Last Farewell).

Szóval, ha ma december 31-e lenne, akkor azt mondanám: igen, ez az év is fantasztikusan telt.

Írta: Á