Nőnapi Interjúk (3. rész) – Kovács Barbara (The Tumor Called Marla), Horváth Martina (Thy Catafalque, SallyAnne)

Nőnap alkalmából úgy gondoltuk, megkeresünk néhány zenészt a szebbik nemből, és utánajárunk, hogy érzik magukat ebben a speciális zenei közegben, ahol alapvetően a férfiak vannak többen. Mindenkinek ugyanazokat a kérdéseket tettük fel. Annyi érdekes választ kaptunk, hogy inkább teljes terjedelmükben, kettesével mutatjuk be őket. A mostani részben Kovács Barbara (The Tumor Called Marla) és Horváth Martina (Thy Catafalque, SallyAnne) válaszoltak a kérdéseinkre.

Az előző két részt itt találjátok:
https://metal.hu/nonapi-interju-1-resz-kovecses-evelin-over-my-dawn-lukacs-szilvia-samas/
https://metal.hu/nonapi-interjuk-2-resz-ritzel-ani-dharma-tajti-szanto-anett-christian-epidemic/

Mik azok a dolgok a zenélésben, amikben szerinted leginkább előnyös, vagy hátrányos dolog nőként részt venni?

Barbi: – Előnyös dolog, hogy a sok zenész srác között mindenképp fel fogsz tűnni, főleg a metal szcénában, egy lány meg tudja színesíteni az összképet.

– A közbeszédben a női énekessel játszó zenekarokat egy ideje a “frontcsajos” jelzővel aposztrofálják. Zavaró ez, vagy használod magad is a kifejezést?

Martina: – Engem csak akkor zavar, ha ezt a jelzőt pejoratív felhanggal használják, mintha folyton meg lennének lepődve azon, hogy egy csaj ilyen műfajban vesz részt, ilyen zenei stílusban alkot. Így 2020-ban nem érzem már annyira különlegesnek, ha csaj a frontember  egy keményebb jellegű muzsikában, főleg, hogy vannak nők, akik simán leénekelnek faszikat, akkora hangjuk van, vagy olyat gitároznak, hogy elbujdoshat a többi arc.Egyébként szerintem sokszor csak a nem behatárolása végett használják ezt a front csajos kifejezést és mivel vagánynak gondolják, elterjedt.

Barbi: – Szerintem menő kifejezés, nekem nincs vele bajom.

– Ha a többi tag csupa férfi, mennyire alkalmazkodnak a hölgytársasághoz mondjuk utazás közben, vagy a backstage-ben? Finomítanak a viselkedésükön, vagy magukhoz fiúsítanak?

Barbi: – Finomítani? Hagyjuk már.. A legtöbb fiú abszolút nem zavartatja magát, de van pár, aki persze mindig udvarias, finom hangnemben szól a lányokhoz. Nem is várom el, hogy valaki visszafogja magát a jelenlétem miatt, sőt, de az udvariasság persze jól esik, akármennyire is megy közben a folytonos vérszívás. Akármilyen hihetetlen, én sem vagyok egy finom úri hölgy, és a srácok csak gondoskodnak az ingerküszöböm fejlesztéséről.

Martina: – Hmm, ez mókás, mert sokszor előfordult már velem, hogy én voltam a prosztóbb, nem pedig a férfi kolléga és nekem kellett csajosítanom magamon, hogy ők ne érezzék kellemetlenül magukat. Mondjuk most nem csak a metál/underground zenei közeget vettem alanyul a válaszomhoz. Nem ismerek olyan sok hölgyet ebben a stílusban. Az az 1-2 leány, akiket igen, azokkal jó barátságban vagyok, de valószínűleg azért, mert ők is idióta állatok és megvan a közös hang. Na velük karöltve inkább azt a női vonalat képviseljük, akik előtt annyira nem kell visszafogniuk magukat a férfi tagoknak. Nyilván van egy határ, de az inkább nemtől függetlenül, az emberi JÓZAN ítélőképességen alapszik. De visszatérve a kérdésre, sok férfi nem tudja, hogy viselkedjen női társaságban a sima polgári életben sem és ők valószínűleg egy turnén sem tudják, hogy viszonyuljanak hozzánk. Van, aki túlzottan udvarias és negédesen tisztelettudó, nehogy véletlenül olyat mondjon és feszültség legyen, aztán ritkán előfordul, hogy valaki nagyon paraszt és érzékeltetni szeretné a nemek közti különbségeket minden mondatával. És vannak az értelmesek, akik nem feszülnek rá semmire és normálisan, közvetlenül lehet velük együtt dolgozni.

 – Egyszer szemtanúja voltam két zenekar találkozásának, ahol az egyikben az egyik tag egy csendesebb lány volt. A nagy kézfogásokból teljesen kihagyták, majd mikor tudatosult, hogy nem az egyik férfi tag barátnőjéről van szó, zavartan integettek csak. Mennyire gyakoriak az ilyen suta helyzetek?

Martina: – Na igen, ez klasszikus szituáció. Én például rettenetesen introvertált és szorongó vagyok és nem vagyok kezdeményező típus, csak ha iszok valami bátorítót. Velem is előfordult már, hogy jöttek köszöngetni az aktuális formációm hapi tagjainak, rajtam meg keresztül néztek, mintha nem is lennék ember, csak mert ott álltam csendben és nem smúzoltam senkivel. És az is általános dolog, hogy ha megérkezünk egy koncert helyszínre, akkor nekem kell nyújtanom a kezemet a hangosítónak, hogy tudjon róla, hogy én is előadni jöttem és nem azért állok a színpadon, hogy vizet hozzak a tagoknak.

Barbi: – Itt nemcsak zenekari szituációról van szó, hanem ez alapvető illemtan. Ha a lány “csak” az egyik tag barátnője, akkor nem köszönünk neki?  Szerencsére ritkán tapasztaltam ezt, akkor is többnyire arról van szó, hogy a fiú zavarba jön és nem tudja, hogy üdvözölje a lányt.

– A férfi kollégákhoz képest mennyiben különbözik a helyzet, amikor személyes ismeretséget keresnek a zenehallgatók? A haverkodós hangnem a jellemző, vagy akad az ilyen megkeresések között zavaró udvarlás, vagy hasonló?

Barbi: – Ez teljesen vegyes. Egy korábbi zenekarommal többször is előfordult, hogy levakarhatatlan részeg csávók akadtak rám, akik gyakran túlmentek a határokon. A Marlás pályafutásom alatt szerencsére ilyen nem történt, minden elismerést vagy kritikát a lehető legkulturáltabb, legintelligensebb módon kaptam meg. Itt is találkoztam nem szomjas rajongókkal, de mindegyikükre pozitívan emlékszem vissza és mindig megmosolyogtatnak.

Martina: – Hohohó, erre a kérdésre egy jövőbeli projektemmel válaszolnék. Van egy olyan tervem, hogy összeszedem az összes ilyen szórakoztató üzenetet, amiben az illető udvarol, sután elhív randizni, megkéri a kezemet stb. , és a többi barátosnémet is megkérem, hogy szedje össze ezeket. Természetesen neveket nem fogunk mellékelni, nem kell megijedni, nem vagyunk rosszmájúak, nem akarunk megsérteni senkit, kizárólag szórakoztató célzattal akarnám ezeket megosztani, hadd sírjon más is a röhögéstől.

– Szoktatok eszmét cserélni ismerős zenész lányokkal ezekről a tapasztalatokról?

Barbi: – Én ezekről még nem beszéltem velük, úgyhogy ezt kihagynám.

Martina: – Ó, igen. Egy kedves barátnőmmel pár havonta össze szoktunk ülni iszogatni és akkor könnyesre röhögjük magunkat egymás stalkerein. Sajnálom, ilyenek vagyunk. Azt még hozzátenném, hogy nem hordjuk fenn az orrunkat, nem vagyunk elszállva magunktól, szóval titkon jól esik az önértékelésünknek a sok visszajelzés, de hát vannak olyan megfogalmazások és tartalmak, amiken nem tudunk nem röhögni fennhangon…vagy nem erre értetted a kérdést, hanem a női jelenlétre ebben a közegben? Igen, meg szoktuk osztani ezeket az élményeket is egymással.

– A zenei körökben dolgozókkal mik a tapasztalatok? Vannak, akik mindenáron segíteni akarnak, akkor is, ha indokolatlan, vagy esetleg olyanok, akik nem vesznek elég komolyan ebben a férfias közegben? (Gondolok itt a “nézzük meg a kis hölgy monitorját”-jellegű modoroskodásra akár)

Martina: – Ahogy fentebb is írtam, előfordul, hogy nem vesznek komolyan. Van egy konkrét élményem, amit sosem felejtek el. Nem mondok klub nevet és semmit, de a szituáció a következő volt: egy elég meghatározó koncertre készültem az akkori zenekarommal és rettentő ideges voltam. Beállás volt és konkrétan 20 percet kellett könyörögnöm a hangmérnöknek, hogy adjon egy mikrofont, amibe énekelhetek majd. Erre azt a választ kaptam, hogy “vagytok elegen, majd énekelsz a hörgős srác mikrofonjába”. És akkor nem hittem el, hogy ez most komoly, ez a profi és segítő hozzáállás, amit egy “szakembertől” kapok. És a koncert előtt 10 perccel kaptam egy beharapott, ütött-kopott Shure miksit, ami a koncert első 15-20 percében annyira gerjedt és búgott, hogy vállalhatatlan volt az egész. De szerencsére ez a ritkább esetek közé sorolható. Azóta nagyon sok helyen énekeltem már nagyon sok jó szakemberrel és értelmes, kedves hangosítóval dolgozhattam együtt, amit köszönök nekik. Mindig viszem a kis fülmonitoromat mindenhova és segítőkészen állnak hozzá a dologhoz, főleg külföldön. Sürögnek-forognak, hogy minden klappoljon és tudják, hogy egy jó produkció létrehozásához közös munka kell.

Barbi: -Nekem erről csak pozitív vagy semleges tapasztalataim vannak, nem éreztem eddig semmiféle megkülönböztetést.

– Ebben a stílusban fontosnak mondhatóak a külsőségek. Mennyiben teher az, hogy esetleg elvárás számba megy egyfajta színpadi megjelenés, míg a férfiaknál egy kinyúlt Slayer póló a trveság netovábbja?

Barbi: – Nekem személy szerint kihívás volt eleinte, hogy mégis, hogy kéne felöltöznöm egy metal koncertre, de még a mai napig keresem magam e téren. Zenekara válogatja a férfiak színpadi megjelenését is. Lehet, hogy egy thrash banda imidzsébe beleillik a kinyúlt Slayer póló, de például egy metalcore bandán szerintem sosem fogsz ilyennel találkozni.

Martina: – Én mindig úgy voltam ezzel, hogy abban lépek fel, amiben jól érzem magam. Szerencsére olyan ízlésem van, ami nem nagyon tudja elrontani a színpadképet, mert javarészt feketék a cuccaim. Nem szeretem a díváskodást, de a Jeanne d’Arc-féle pasiskodó végletet se. Egyébként nem tudom, hogy van-e ilyen elvárás bárki részéről. Most pont beugrott az egyik The Gathering élő koncertfelvétel, ahol Anneke valami elcseszett XXL-es fekete pólóban énekli az In Motion-t és full senkit se érdekel, hogy mi van rajta, mert a hangja a lényeg és a zene. (Mondjuk a 90′-es évekbeli öltözködésbe inkább ne menjünk bele, hehe).

– Mennyire jellemző a sztereotípia, hogy a koncerteken a lányok kimondatlanul is riválist látnak a színpadon szereplő zenész lányokban és azonnal rövidebbre veszik a pórázt a párjuknál?

Martina: – Nos, sokszor hallom vissza, hogy ez a csaj ki nem állhat, vagy az fúj rám, mert beszéltem a hapsijával két mondatot, vagy csak mert létezem, és persze szoktam látni rosszalló tekinteteket is. De az intelligensebb részük nem drámázik, nagyon aranyos és kedves lányok szoktak odajönni a koncertek után akár a párjukkal karöltve, pár szót váltani.De ez ugyanígy van a sima hétköznapokon is a nők között.

– Ha a családból valamelyik lány zenélésre adná a fejét, mit tanácsolnátok neki?

Martina: – Semmi különöset. Gyakoroljon rengeteget, járjon tanárhoz, fejlessze magát, legyen szenvedélyes, alázatos és legyen önkritikája.

Barbi: – Szerencsére többen már meg is tették, bár egyikük sem keményebb műfajban. Ők olyan lányok, akik talpraesettek és kiállnak magukért, úgyhogy nem hiszem, hogy a tanácsadásomra szorulnának. Talán annyi, hogy ne törődjenek a károgókkal, ne hagyják, hogy a sokszor indoklás nélküli lehúzó kritikák vagy beszólások demotiválják őket. Koncentráljanak az építő kritikákra és arra, amiben fejleszteni akarják magukat, amit el akarnak érni.