Nőnapi Interjúk (2. rész) – Ritzel Ani (Dharma), Tajti-Szántó Anett (Christian Epidemic)

Nőnap alkalmából úgy gondoltuk, megkeresünk néhány zenészt a szebbik nemből, és utánajárunk, hogy érzik magukat ebben a speciális zenei közegben, ahol alapvetően a férfiak vannak többen. Mindenkinek ugyanazokat a kérdéseket tettük fel. Annyi érdekes választ kaptunk, hogy inkább teljes terjedelmükben, kettesével mutatjuk be őket. A mostani részben Ritzel Ani énekes (Dharma) és Tajti-Szántó Anett billentyűs (Christian Epidemic) válaszoltak a kérdéseinkre. Hogy mennyire összetett a téma, az egymástól néha erősen különböző válaszok is mutatják.

Az előző részt ITT találjátok, a következőben pedig Kovács Barbara (The Tumor Called Marla) és Horváth Martina (Thy Catafalque, SallyAnne) fognak válaszolni ugyanezekre a kérdésekre.

Mik azok a dolgok a zenélésben, amikben szerinted leginkább előnyös, vagy hátrányos dolog nőként részt venni?

– Anett: Megosztjuk egymás között a terheket, ha koncertezni megyünk, ugyanúgy kiveszem a részem a vezetésben és a pakolásban. Nőként leginkább akkor vagyok előnyben, amikor a nehezebb dolgokat kell hozni-vinni, mert ezt a zenésztársaim végzik.

A közbeszédben a női énekessel játszó zenekarokat egy ideje a “frontcsajos” jelzővel aposztrofálják. Zavaró ez, vagy használod magad is a kifejezést?

– Ani: Hát a “frontcsajos” vagy “csajos” zenekar – ha valamelyik másik, vagy netán az összes tag nőnemű – nos gondolom ez általában nem rossz indulatból hangzik el, de tény, hogy nem igazán szeretem a kifejezést és valamiért úgy fest a “kolléganőim” se nagyon kultiválják. De az is
tagadhatatlan, hogy főleg a rock és metál színtéren persze a legtöbb résztvevő férfi, így statisztikailag nyilván az a kivétel amikor nem. Hogy ennek mi az oka az már más kérdés lehetne. De pl. a popzenében még nem találkoztam ilyesmivel, ott viszonylag kiegyenlített a nemek aránya és nem hallottam még olyat a rádióban, hogy csajos zene következik csak azért mert az előadó nőnemű… Illetve hogy egyesek alapból kategorizálni próbálják a produkciót úgy, hogy az egyetlen ismert tény vele kapcsolatban az hogy az énekes vagy valamelyik tag nőnemű… Fura dolog ez. De ha stílusilag nem képesek körülhatárolni szavakkal, akkor sajna ez maradt. Attól még nem mond kb. semmiről semmit.

– Anett: Igaz, hogy az énekesnőre nézve ez egy privilégium, és engem konkrétan nem zavar, hogy a közbeszédben használják ezt a kifejezést, de ennek ellenére én személy szerint nem így hívom.

Ha a többi tag csupa férfi, mennyire alkalmazkodnak a hölgytársasághoz mondjuk utazás közben, vagy a backstage-ben? Finomítanak a viselkedésükön, vagy magukhoz fiúsítanak?

– Anett: A zenésztársaim természetükből fakadóan előzékenyek, kedvesek és udvariasak, tisztelik  bennem a nőt, szóval nem kellett finomítaniuk a viselkedésükön.

– Ani: Á dehogy finomítanak! Az első pár hétben-hónapban talán, de egy összeszokott csapatnál már aligha. De szerintem ezzel nincs is baj, és azért a legtöbb embernek van/volt otthon is apja vagy bátyja, szóval nagy meglepetések talán senkit nem érnek. Karakterfüggő, hogy ki fiúsodik hozzájuk, én mondjuk a barátnőimmel sem körömlakkokról szoktam beszélgetni, szóval az sem igaz, hogy a lányok alapvetően ne iszogatnának vagy mesélnének disznó vicceket. Szerintem, aki ilyesmire adja a fejét az alapból jól érzi magát az adott társaságban, vagy ha nem akkor tuti nem bírja sokáig és nem is való oda. Láttam már (bocs) konzis lányokat elkerekedett szemekkel csodálkozni… de hát mit lehet tenni, ilyen ez a popszakma.

Egyszer szemtanúja voltam két zenekar találkozásának, ahol az egyikben az egyik tag egy csendesebb lány volt. A nagy kézfogásokból teljesen kihagyták, majd mikor tudatosult, hogy nem az egyik férfi tag barátnőjéről van szó, zavartan integettek csak. Mennyire gyakoriak az ilyen suta helyzetek?

– Ani: Igazából ez szerintem alapból inkább az adott ember kisugárzásán / fellépésén is múlik. Persze előfordul. Én nem csinálok belőle gondot, főleg első találkozásnál/bemutatkozásnál simán nyújtom a kezem bárkinek és elmondom ki vagyok, mi vagyok. Ha “csak” barátnő vagyok akkor is illik bemutatkozni, illetve a srácoknak meg illene nekem is bemutatkozni feltéve, hogy épp nem harmincan állunk ott, nem? Persze mindig van, aki nem tudja hova tenni a dolgokat vagy zavarban van, de nagyrészt ez nem bunkóság, csak szokatlan a szitu. Át kell lendülni ezen aztán legközelebb már biztos mindenki ügyesebben kezeli a hasonló majd.

– Anett: Velem szerencsére ilyesmi még nem fordult elő. Mindig egyenrangú félként kezeltek, soha nem maradtam ki a kollektív üdvözlésekből.

A férfi kollégákhoz képest mennyiben különbözik a helyzet, amikor személyes ismeretséget keresnek a zenehallgatók? A haverkodós hangnem a jellemző, vagy akad az ilyen megkeresések között zavaró udvarlás, vagy hasonló?

– Ani: Hát őszintén, néha nehéz megállapítani, hogy pontosan melyikről is van szó. De ahogy az életben általában, szerintem sokan úgy vannak, hogy alapból haverkodnak, aztán ha 3 percnél tovább tart a beszélgetés és úgy ítélik meg akkor lehet, hogy bepróbálkoznak. Vannak kedves bókok, azzal semmi gond szerintem, sőt jól is esik, legyen az külsőség vagy zenei jellegű dolog. Udvarlásnál, mint az élet bármely területén is, 99,9%-ban az van, hogy az ember lánya igyekszik nyilvánvalóvá tenni, hogy épp nem kíván élni a lehetőséggel, aztán a többség ezt megérti. Mindenkivel előfordult már hogy visszautasították, nincs ebben semmi. Aki ezen megsértődik, az szerintem gyerekes. De hát előbb utóbb csak kinövi…

– Anett: A haverkodós hangnem a jellemző. Még nem történt ilyen, hogy valaki ismerkedni vagy udvarolni próbált volna a rajongók közül.

Szoktatok eszmét cserélni ismerős zenész lányokkal ezekről a tapasztalatokról?

– Anett: Igen.

– Ani: Néha van egy pár vicces sztori, de akadnak érdekesebb témák általában. Ami úgy látom visszatérő dolog mindenkinél, az a Facebookos ismerkedési próbálkozások. Ez viszont nagyrészt tényleg nem szakmai jellegű “szia jó volt a koncert” vagy “tetszik a lemezetek”, hanem egyéb instant nyomulás, csak elfelejtik, hogy a Facebook nem egy társkereső és én nem azért vagyok ott, hogy ilyenekre reagáljak, hanem hogy a családommal és a meglévő barátaimmal tartsam a kapcsolatot. De ez annak is probléma, aki nem is zenél, csak kinéz valahogy. Vagy lehet elég, ha van feje… Főleg ha oda van írva, hogy ismeretlenül ne jelölgessen senki, max ha előtte konkrét mondanivalója van (és nem az hogy randizunk-e)… Valószínűleg mindegyik azt érzi, hogy ő lesz a nagy kivétel, akire a szabály nem vonatkozik.

A zenei körökben dolgozókkal mik a tapasztalatok? Vannak akik mindenáron segíteni akarnak, akkor is, ha indokolatlan, vagy esetleg olyanok, akik nem vesznek elég komolyan ebben a férfias közegben? (Gondolok itt a “nézzük meg a kis hölgy monitorját” jellegű modoroskodásra akár)

– Anett: Nagyon pozitív tapasztalataim vannak. Nem tesznek különbséget, hogy most nő vagy férfi áll a  szintetizátor mögött. Ugyanaz a bánásmód jellemző, mint ahogy a zenésztársaimmal is.

– Ani: Soha nem volt még rossz tapasztalatom. Ha kell segítenek, ha viszont ládákat van kedvem cipelni akkor nem veszik ki a kezemből. A hangosítók is általában tündérek. Aki paraszt, az mindenki mással is paraszt. Alapvetően azt kell mondjam most így végiggondolva, hogy a magyar férfiak többsége elég jól nevelt. Max az alkoholfogyasztás tud ezen faragni némiképp, de azért zenei körökben nem a legnagyobb suttyók dolgoznak általában.

Ebben a stílusban fontosnak mondhatóak a külsőségek. Mennyiben teher az, hogy esetleg elvárás számba megy egyfajta színpadi megjelenés, míg a férfiaknál egy kinyúlt Slayer póló a “trveság” netovábbja?

– Ani: Valamilyen szinten persze elvárás. Ha valaki jól néz ki a színpadon és ez valakiknek bejön, tök jó. Azt viszont egyáltalán nem kedvelem amikor egy előadót leszólnak csak azért, mert nem ő Miss Hungary, de eközben azt még tényleg egyszer sem hallottam, hogy a sörhasú zsíros hajú igénytelen csávó ugyan mit keres már a színpadon? Pedig ennyi erővel nőként én is megemlíthetném egy csomószor, hogy menjen már el gyúrni, ha ott akarja billegetni magát, ahol én a haverokkal sörözgetek… de egyesekkel ellentétben én nem gondolom, hogy a színpadon állónak akár
külsőségekben vagy zeneileg nekem kéne megfelelnie. Aki zenei élmény és érdeklődés helyett jó csajokat akar nézegetni, megteheti ezt más jellegű helyeken, némileg több pénzért, vagy otthon a laptopon.

– Anett: A zenekarban nálunk nincs semmilyen elvárás a színpadi megjelenést illetően, van, amikor zenekaros pólóban és nadrágban játszom, de olyan is, hogy fűzőben és szoknyában, ez teljesen rám van bízva. Ha lenne is ilyen elvárás, akkor sem lenne számomra teher, mert a megjelenés számomra ugyanolyan fontos a színpadon is, mint a hétköznapokban, és ezeket a ruhadarabokat olyankor is szívesen viselem.

– Mennyire jellemző a sztereotípia, hogy a koncerteken a lányok kimondatlanul is riválist látnak a színpadon szereplő zenész lányokban és azonnal rövidebbre veszik a pórázt a párjuknál?

– Ani: Ez nem sztereotípia, hanem tény. A világ, de főleg a szórakozóhelyek világa úgy működik, hogy ahova a csajok akarnak menni bulizni, oda mennek a srácok is. Végtelenül egyszerű dolog. Márpedig a lányok kevés kivételtől eltekintve nem akarnak más lányok koncertjeire menni, különösképpen, ha azok a lányok mondjuk épp nem is néznek ki olyan rosszul és a színpadon állnak – ahol mindenki sokkal menőbbnek tűnik, mint akkor, ha csak úgy melletted ácsorogna a táncparketten. Gondolom ez önértékelési problémákból fakad, de nem vagyok én Csernus, hogy ezt fejtegessem. Szívesen nézek meg más szép és tehetséges lányokat, mindegy kinek a társaságában. A tény viszont az, hogy több ízben tapasztaltam, hogy ez valakiknek gond, a póráz ilyenkor általában olyan rövid, hogy a hely küszöbéig sem ér el… emlékszem pl. egy Valentin napi bulira, ahol a nézőtéren tátongó űr fogadott minket annak köszönhetően, hogy a barátnők az adott város összes másik lehetséges helyére vitték a srácokat bulizni aznap este, csak épp oda nem, ahol csajok is felléptek.

– Anett: Az a személyes tapasztalatom, hogy ez egyáltalán nem jellemző.

Ha a családból valamelyik lány zenélésre adná a fejét, mit tanácsolnátok neki?

– Anett: Mindenképpen bíztatni tudnám ezt a törekvését, mert a zene, a zenélés jó hatással van az ember személyiségére, lelkére.

– Ani: Mindig legyen nála gumi! Nem, amúgy azt, hogy zongora és egyéb klasszikus hangszerek helyett nyugodtan kezdjen el gitározni vagy amihez kedve van. Személyes tapasztalatomból kiindulva tök izgalmas új baráti körre tehet szert, de remek módja annak is, hogy néha kiírja vagy kiadja magából a feszkót, pl. ha összetörik a szívét azok a gonosz férfiak