Nőnapi interjúk (1. rész) – Kövecses Evelin (Over My Dawn), Lukács Szilvia (Samas)

Nőnap alkalmából úgy gondoltuk, megkeresünk néhány zenészt a szebbik nemből, és utánajárunk, hogy érzik magukat ebben a speciális zenei közegben, ahol alapvetően a férfiak vannak többen. Mindenkinek ugyanazokat a kérdéseket tettük fel. Annyi érdekes választ kaptunk, hogy inkább teljes terjedelmükben, kettesével mutatjuk be őket. Elsőként Kövecses Evelin, az Over My Dawn gitárosa, valamint Lukács Szilvia, a Samas dobosa kerül sorra.

Mik azok a dolgok a zenélésben, amikben szerintetek leginkább előnyös, vagy hátrányos dolog nőként részt venni?

– Evelin: Hú, nehéz kérdés… én szétszedném magát a zenekarozást négy részre, dalszerzésre, koncertezésre, szervezésre és promóra. Dalszerzésben nyilván teljesen mindegy, hogy milyen nemű az illető, az egy bensőséges, sokszor magányos dolog, amit csak a zenekarral osztasz meg, ők meg miért néznének rád másképp? Koncertezésnél egyszerre előnyös és hátrányos, egyrészt sokkal nagyobb elvárást érzek a közönség részéről, hogy na most meg kell mutatnom, hogy amúgy tényleg tudok gitározni és nem csak dísznek vagyok a zenekarban. 😀 Másrészt viszont lehet kicsit nagyobb az érdeklődés mint alap esetben, ezért nagyobb figyelmet kap a banda, ha lány van benne, plusz azért legtöbbször tetszik az embereknek, amit csinálok, szóval ilyen szempontból inkább előnyösnek mondanám. Szervezésnél már feltételezhetnénk, hogy kevésbé vesznek komolyan, de kb. nulla negatív tapasztalatom van, inkább azt veszem észre, hogy nyitottabban reagálnak a megkeresésekre, ha a saját nevemben szervezek, nem a zenekaréban. A dolognak a promó részét pedig ügyesen kell intézni, mert könnyen bele lehet futni abba, hogy online nagyobb az érdeklődés, mint élőben. Szóval attól, hogy egy-egy gitáros képemet rommá lájkolják, még tudom, hogy ez nem a zenémnek szól.

– Szilvi: Nem éreztem, hogy hátrányt jelentene és nem is próbáltam soha hasznot kovácsolni belőle. Nyilván feltűnőbb egy női dobos, de ha nem csinálod jól, akkor a nőiség nem fogja pótolni a tudást.

A közbeszédben a női énekessel játszó zenekarokat egy ideje a “frontcsajos” jelzővel aposztrofálják. Zavaró ez, vagy használjátok magatok is a kifejezést?

– Szilvi: Én dobos vagyok nem front dobos.

– Evelin: Használni nem szoktam, de szerintem nem zavaró, végülis valahogy meg kell fogalmazni egyszerűen, hogy lány énekel a bandában. Inkább az ilyen #femalefronted hashtagek a gázak szerintem.

Ha a többi tag csupa férfi, mennyire alkalmazkodnak a hölgytársasághoz mondjuk utazás közben, vagy a backstage-ben? Finomítanak a viselkedésükön, vagy magukhoz fiúsítanak?

– Szilvi: Nem az az ereszd el a hajam, lökd ide a sört zenekar vagyunk és családi kötelékekből adódóan is nem kell attól tartanom, hogy ne lennének tekintettel rám a fiúk.

– Evelin: Nem gondolnám, hogy bárki változtatna a viselkedésén a kedvemért és én ezt abszolút nem is szeretném. Alapból nagyon könnyen megtalálom a közös hangot bárkivel és imádom, amikor egy társaságban mindenki teljesen el tudja engedni magát és feszengés nélkül tudunk dumálni meg mulatni. Amúgy is szerintem én vagyok a legrosszabb köztük, úgyhogy nem panaszkodom. 😀

Egyszer szemtanúja voltam két zenekar találkozásának, ahol az egyikben az egyik tag egy csendesebb lány volt. A nagy kézfogásokból teljesen kihagyták, majd mikor tudatosult, hogy nem az egyik férfi tag barátnőjéről van szó, zavartan integettek csak. Mennyire gyakoriak az ilyen suta helyzetek?

– Evelin: Túl gyakoriak. 😀 Néha vicces, hogy a srácok mennyire zavarba tudnak jönni, ha nem tudnak mit kezdeni egy helyzettel, ezért általában én szoktam kezdeményezni. De volt például nemrég egy szitu, hogy a srác puszit akart adni, én meg későn kapcsoltam és az utolsó pillanatban nyújtottam a kezem kézfogásra, na az elég vicces helyzet volt, azóta röhögnek rajta a többiek.

– Szilvi: Ez változó,de tény, hogy sokszor nem tudják, hogy hogyan is köszönjenek. Kezet fogni furcsa lenne, puszival meg azért elsőre rögtön nem köszön az ember, úgyhogy marad az odaintünk megoldás.

 A férfi kollégákhoz képest mennyiben különbözik a helyzet, amikor személyes ismeretséget keresnek a zenehallgatók? A haverkodós hangnem a jellemző, vagy akad az ilyen megkeresések között zavaró udvarlás, vagy hasonló?

– Evelin: Úgy fele-fele arányban fordul elő mindkettő. Haverkodni, dumálni szeretek, de ha valaki ilyen kellemetlenül teper, azt elég gyorsan rövidre zárom. A kedvencem, amikor koncert után pakolás közben odajön a helyi részeg arc azzal a szöveggel, hogy nagyon jól énekeltem (amúgy csak gitározom). Vagy hogy „lány létemre” nagyon ügyesen gitározom, na ezzel ki lehet kergetni a világból. 😀

– Szilvi: Általában azzal indítanak, hogy de jó hogy csaj dobost látnak és a zenével kapcsolatos dolgokról kérdeznek. Nem titkoljuk hogy Janival az énekesünkkel házasok vagyunk, és ezt tiszteletben tartják. Meg én azért nem is szeretek kihívóan öltözködni. Még is csak egy kétgyerekes családanya vagyok .

Szoktatok eszmét cserélni ismerős zenész lányokkal ezekről a tapasztalatokról?

– Evelin: Szoktunk sztorizgatni, persze. J

– Szilvi: Nem.

A zenei körökben dolgozókkal mik a tapasztalatok? Vannak akik mindenáron segíteni akarnak, akkor is, ha indokolatlan, vagy esetleg olyanok, akik nem vesznek elég komolyan ebben a férfias közegben? (Gondolok itt a “nézzük meg a kis hölgy monitorját”-jellegű modoroskodásra akár)

– Szilvi: A hangtechnikusok sokszor előítéletesek, de eddig még a koncert végére mindig pozitívra változott a véleményük.

– Evelin: Nekem nagyrészt jó tapasztalataim vannak, persze nyilván mosolygósabbak velem, mint a srácokkal, de ezen kívül semmilyen megkülönböztetést nem vettem észre. Ami gyakran előfordul és nem értem, hogy az OMD-ben a bulikat én szervezem, én intézek mindent az elejétől a végéig, és sokszor mégsem hozzám jönnek oda a végén az anyagiakat intézni, hanem egy random taghoz. Valaki mondja meg, hogy ez miért van! 😀

 Ebben a stílusban fontosnak mondhatóak a külsőségek. Mennyiben teher az, hogy esetleg elvárásszámba megy egyfajta színpadi megjelenés, míg a férfiaknál egy kinyúlt Slayer póló a trveság netovábbja?

– Szilvi: Nőként nyilván szeretek jól kinézni. A sminkemre, hajamra, ruhámra igényes vagyok. Nem csak fellépéseknél hanem a hétköznapokban is.

– Evelin: Szerintem az a legszexibb, ha valaki nem erőlködik. Nekem is voltak olyan bulik, ahol próbáltam kurvajól kinézni, de sokkal jobban működik egy szakadt nadrág egy zenekaros pólóval, ha abban érzed jól magad. Fotókon is sokszor azt látom, hogy sokkal menőbb vagyok egy sima farmer-póló-tornacipő kombóban, szóval mostanában ezt tolom. Aztán lehet, hogy később meg majd másban fogom jól érezni magam.

Mennyire jellemző a sztereotípia, hogy a koncerteken a lányok kimondatlanul is riválist látnak a színpadon szereplő zenész lányokban és azonnal rövidebbre veszik a pórázt a párjuknál?

– Evelin: Erre csak azt tudom mondani, hogy NE! 😀 Én ha nézőként vagyok jelen egy koncerten és látok egy zenész csajt egy bandában, általában én vagyok az, aki odamegy ismerkedni, mert imádok hasonló emberekkel barátkozni, itt meg ugye adott a közös érdeklődés. Szerintem ha te jófej vagy a másikkal, akkor ő is jófej veled és onnantól megszűnik a rivalizálás, mert rájössz, hogy nincs miért. Szóval inkább gyertek oda sörözni meg dumálni!

– Szilvi: Tőlem aztán nem kell félteni a fiúikat.

Ha a családból valamelyik lány zenélésre adná a fejét, mit tanácsolnátok neki?

– Evelin: Mármint ha lányom lenne? Azt, hogy mindig adja önmagát, ne változtasson magán más kedvéért és csak azt csinálja, amit tényleg szeretne. Ja meg engedje el a megfelelési kényszert, mert baromság.

– Szilvi: Ahogy zenekarunk a Samas jelmondata szól: “Mindig előre, sohasem hátra!”

 A következő részben Ritzel Ani, a Dharma énekese, és Tajti-Szántó Anett, a Christian Epidemic billentyűse fog válaszolni.