Nightwish – Human. :||: Nature. (2020)

ELŐADÓ: Nightwish
ALBUM: Human. :||: Nature.
SZÁRMAZÁS: Finnország
MEGJELENÉS ÉVE: 2020
STÍLUS: Szimfonikus metal
HONLAP: https://nightwish.com/
ÉRTÉKELÉS: 9/10

 

Más, mint az eddigiek, egy teljes koncepcióváltás, egy zenei utazás és egy érzelmi hullámvasút, a különféle zenei megközelítések és megvalósítások teljes tárháza. Röviden így tudnám jellemezni a finn-holland-brit Nightwish legújabb albumát, az “emberi természetet”. Az albumról már rengeteget írtunk korábban, fejtegettük a címet, a borítót, a dalok elnevezését, így ebbe most nem mennék bele ismét, nézzétek meg inkább itt és itt. Annyi persze egyértelművé válik, hogy az egész lemez egy hatalmas szimbolika, amely mögött terjedelmes gondolatiság áll. Na, de milyen a zene? Az Endless Forms Most Beautiful-nál még nem tudtam elengedni, hogy a Nightwish már nem power metalt játszik, azonban a HN meghallgatása előtt eldöntöttem, hogy igenis nyitott elmével ülök neki ennek a lemeznek, és nem mint “Nightwish-anyagot”, hanem mint “egy új zenei albumot” fogom meghallgatni, és kész.

Elég érdekes előzeteseket kaptunk az albumból, kicsit lehet sokkolt a második, instrumentális albumról bemutatott nyugizós Ad Astra, az íres, Troy-központú Harvest, de talán a legelső single, a Noise nem érte túl nagy meglepetésként azokat, akik ismerik az Endless Forms Most Beautiful, az Imaginaerum, és talán a Dark Passion Play világát. Viszont emellett arról is informált minket a dal, hogy talán várhatunk a régi NW-felé történő visszakacsintásokat is, a társadalomkritikus Noise ezt nagyonis megteszi egy jó kis The Siren-es, ,szirénéneklős résszel.

Ilyen visszatekintés kvázi található a rögtön személyes kedvencemmé váló, albumot nyitó Music-ban is, az utolsó egy perc kimondottan Elvenpath-ra emlékeztet hangulatilag és hangszerelésileg (nem a gyors, pörgős, poweres részre, sajnos), bár több más dalt is említhetnék ebből az érából. Nyilván nemcsak ez a rész, hanem a teljes dal elképesztően szívembe lopta magát a csodálatos dallamával – és akkor még el sem kezdődött igazán az album. Floor bár szerintem még mindig nem mutatja teljes potenciálját ezen az albumon sem, azért már itt is imádnivaló az éneke, amikor egyszerre halljuk az összes énekest ÉS egy kórust alatta, valami csodálatos.

Még több floorgasmet kaphatunk a Shoemaker végén, ahol nemcsak Johanna Kurkelát halljuk szavalni, de Floor Jansen egy egészen elképesztően hidegrázós áriát lenyom a dal végére. Bár ennek az albumnak ezalkalommal nincsen meg a maga “Ghost Love Score“-ja, azért az ilyen részek minden bizonnyal okoznak kellemes, elszállós pillanatokat. Az Discordos Nightwish fanklubban lezajló albumhallgatási-parti alatt (ugyanis a finn Radio Rock olyan jófej volt, hogy leadta a teljes albumot, egy zenekari interjúval kísérve) valaki csak annyit kommentált az ária hallatán, hogy “Tarja who?”. Hát, valahogy így.

A vissszakacsintások közt mindenképp említésre érdemes a Pan című dal is, ami ismét egy nagyon kellemes zongora-vonós duóval indít, és a megjegyezhető zongora végig ki is tart, az ének egy résznél pedig olyan csavarokat dob be, és olyan érzelmekkel operál, hogy akár egy musicalbe is beleillene. A How’s The Heart ismét nagyon kelta beütéssel indít, de szerencsére ezt hamar felváltja egy másik irány, és bár elsőre a verze picit túl laposnak, egyszerűnek tűnhet, a refrén garantáltan magával visz, a dal legközepe pedig legalább egy sor erejéig úgy, ahogy van, a White Night Fantasy dal világát hozza vissza (emlékszik egyáltalán valaki még erre a dalra? :)). Ebben a dalban azért elviselném, ha nem lenne a sípolás-dudálás, sajnos azok közé tartozom, akik még mindig nem tudták teljes mértékben elfogadni Troy Donockley jelenlétét a bandában, számomra ez a nagy keltáskodás a Nightwish részéről utoljára a Moondance-nél volt érdekes, a Harvest című dalt eleinte egyáltalán nem tudtam hovatenni, de igazából elég hamar jórahallgattam. Az meg, hogy mostmár hárman viszik az énekeket (természetesen Floort előtérben hagyva), egy pozitívum. (És Marko Hietala is elég szerepet kap a lezáró, Endlessness-ben.)

Talán az egyik legnagyobb meglepetés az albumon a Tribal, ami az egyik legkeményebb Nightwish dal eddig, folyamatosan építkezik, aztán elér egy olyan állati (törzsi) …ugatásba, amit egyáltalán nem vártam volna, és egyféle durvulós-vadulós szaggatott ritmus végig megmarad, lehetetlen rá nem headbangelni, meg Kai Hahto dobjátékában gyönyörködni.

Azt hiszem, nem meglepő, ha azt mondom, hogy összességében nekem nagyon tetszik az album. Rengeteg zenei világon átvisz, élvezetes, nem válik unalmassá, a második CD pedig egy gyönyörű sétálós-tanulós-elmerengős-beleszeretős filmzene, túl sok magyarázatot és elemezgetést szerintem nem kell rászánni, egyszerűen gyönyörű – ennél talán a jobb már csak az lenne, ha Tuomas Holopainen a metalra és a szimfonikus zenére irányuló vágyát azért mégis csak egy szerzeményen belül élné ki. Érezhető azért a dalokon, hogy nem a személyes örömök és tragédiák kerülnek itt megírásra, hanem egyrészt társadalmi problémák, filozófia, sorozatok is inspirációul szolgálnak (Black Mirror, Stranger Things, egyrészt Game of Thrones), de hát nem lehet az ember élete végéig reménytelen hősszerelmes, igaz? 🙂

Ha minden jól megy, 2020. december 7-én elcsíphetjük a bandát a Budapest Arénában.

Írta: Vica

Köszönjük a Nuclear Blast-nek!