NIGHT CROWNED: Impius Viam lemezkritika

ELŐADÓ: Night Crowned
ALBUM: Impius Viam
SZÁRMAZÁS: Svédország
MEGJELENÉS ÉVE: 2020
STÍLUS: black/death metal
HONLAP: https://www.facebook.com/nightcrowned/
ÉRTÉKELÉS: 10/10

Figyelem, maratoni hosszúságú lemezkritika következik – nem így akartam, de maga zene nem tette lehetővé, hogy nyúlfarknyi vagy összecsapott kritikával készüljek. Ha van időd és végig szeretnéd olvasni, hogy miért beszélek szuperlatívuszokban a Night Crowned első és egyetlen albumáról, úgy ugorj a következő bekezdésre, és olvasd végig a lemezkritikát.

Ha nincs időd, akkor csak annyit kérek: hallgasd meg az Impius Viam albumot, mert egy lehengerlő, fantasztikus, ötletes zenét fogsz hallgatni – amelyikben ugyan semmilyen csodát nem fogsz hallani, viszont a huszadik hallgatásra is fog tudni újat mondani… ja és úgy, hogy egy majdnem pályakezdő zenekar első albumáról beszélünk.

Elszoktam én már ettől… mármint attól, hogy megjelenik a majdnem semmiből egy skandináv zenekar (a legjelentősebb zenei múlttal talán Janne Jaloma rendelkezik, aki a Dark Funeral session-dobosa harmadik éve), és egy olyan bemutatkozó albumot tesz le az asztalra, hogy az embernek a füle kettéáll, és csak pislog, mint hal a szatyorban. Igazából nem is emlékszem, hogy hol futottam össze a Night Crowned zenekar nevével. A logo tipográfiájától egyáltalán nem volt voltam hanyattesve, de úgy álltam hozzá, hogy azért mindenképpen érdemes lenne meghallgatni az első anyagukat, lehet, hogy nem teljesen katasztrofális. Még fele ennyi idős sem voltam, amikor (az őskorban) alapvetően sokszor átmásolt, egészen rettenetes hangzású szalagokon terjedtek különböző zenekarok ilyen-olyan – részint demo – albumai, és sajnos a mai napig az az általános képem egy első albumos zenekar hangzásáról, hogy zúg, zajos, és azt sem hallani, hogy most az ének vagy a lábdob szól. Kásás az egész, minden el van csúszva mindenhez képest – ám miután meghallottam a Night Crowned aktuális anyagát, le kellett hogy ellenőrizzem, hogy ez tévedésből esetleg nem egy svéd szuperformáció – azaz más zenekarok veteránjaiból álló átmeneti alakulat bemutatkozó albuma –, de nem. Veszélyes mutatvány ez bizonyos szempontból, ugyanis már sikerült a kezdetek kezdetén meglehetősen magasra tenni a lécet. Úgyhogy fel a fülessel, és kezdjük!

Kezdjük helyből egy rossz ponttal: az első dal, az album címadó tétele (Impius Viam) tulajdonképpen egy bő fél perces instrumentális intró – nem is igazán érteni, hogy miért van külön létjogosultsága ezen az anyagon, és miért nem a következő (Reborn) részeként érkezik… és hogy miért is ez lett a címadó tétel, az meg már önmagában is egy külön kérdés. Ne értsétek félre, maga az instrumentális intro nagyon szép és kellemes, számomra a Dimmu Borgir legerősebb korszakát idézi, de akkor is egy intro.

A második tétel (Reborn) kezdése is meglehetősen tizenkettő – egy tucat. Az első hangoknál érezni lehet az erőt, viszont a zenekar zenei jellegzetességei még nem domborodnak igazán. Mindenképpen megemlíteném a nagyon szépen lekevert dobot: botfülem van, a keveréshez hülye vagyok, dobolni nem tudok, viszont ezt a hangszínt nagyon-nagyon szeretem. A lábdob, a pergő, a tamok és a cinek teljesen különálló, jól körülhatárolható entitást alkotnak anélkül, hogy rátelepednek a zenére. 0:42-től következik egy rész, amelyik már megmutatja, hogy tulajdonképpen mit is értenek a svéd fiúk black metal alatt: ez jellemzően egy viszonylag egyszerű tremolo picking-ként játszott dallam meglehetősen gyors és viszonylag fapados dobbal megtámogatva, magas, károgó énekhanggal, és mindez úgy, hogy a gitár, a dob és az ének is remekül érvényesül. És ami az egész dolognak a zsenialitását adja, hogy ez a viszonylag szimpla hangszerelés egészen magávalragadó zenét eredményez. Szintén a Night Crowned specialitása, hogy remek ütemérzékkel iktat be szünetet vagy törést: amikor már az adott eszközökkel nincs több zenei mondanivalója – például ilyet hallhatunk 1:47-nél –, akkor maga az átkötés tökéletesen ízesül az előtte lévő zenei egységgel. 2:10-nél hallható az a rész, ami számomra a Night Crowned-ot egyértelműen definiálja: egy refrén, magasan hangon énekelve, dallamos zenei aláfestéssel, és egy alig-alig megvariált duplázóval.


Nehéz szavakkal elmondani ezt, tényleg meg kell hallgatni, de elsőre, ötödjére, és immáron kábé huszadjára is nagyon magával ragadó. Természetesen ez sem sem tarthat mindörökké: a szép konszonáns dallam 2:30-nál megtörik, és egy disszonáns, meglehetősen zavart hangzású rész ad az eddigieknek ellenpontozást. Lehetne még ezt a dalt sokáig elemezni, de lépjünk tovább…

A harmadik tétel (Nocturnal Pulse) bevezető dallama picit aggodalommal töltötte el: elsőre nem lehetett kizárni, hogy a teljes puskaport sikerült mostanra ellőni, és innentől tulajdonképpen egy klisékből építkező rettenet lesz hallható a következő majd 50 percben – de szerencsére nem így történt. Egy majdnem fél perces nekifutás után (0:25-től) egy monumentális, erőtől duzzadó rész épül fel a szokásos módon: magas, nem túlbonyolított, lassú egységből álló, gyorsan játszott, nagy ívű dallam, mellé orrvérzésig nyomott duplázó, magas és károgó ének, és az egész dallamot zeneileg összetartó billentyű. 1:00 környékén ez a rész is végetér, következik a verzé, amelyiknek felépítésén tökéletesen hallható, hogy a zenekar egyáltalán nincs aránytévesztésben: disszonáns kezdetű egység, és senki nem érzi úgy, hogy túl kéne gitározi vagy túl kérem dobolni az egészet. Általában idegenkedem az ilyen stílusú zenékben játszott szólóktól – még azzal együtt is, hogy a technikai virtuozitás mindig lenyűgöz –, ugyanis annyi gyorsan játszott magas dallam van egy ilyen dalban, hogy még egyet előtérbe állítani teljesen fölösleges és nehéz is. Ezzel együtt a Nocturnal Pulse szólója tökéletesen illeszkedő szerves részét adja a dalnak.

Lassú, akusztikus intro-val nyit az Ira, komótosan beszáll a basszusgitár és a dob, és az ember azt hinné, hogy igen, most már tényleg elértük azt a tételt, amelyik mindösszesen egy darab zenei ötletet fog akár 5 percen keresztül variálni – de nem, 1:04-től tiszta ének hang, amit kicsit sikerül megcsavarni úgy, hogy a teljes zenekar szolgáljon a tiszta énekhez kíséretül. Nagyon nehéz szóban visszaadni, de első hallgatásra meglepő dinamikus és lendületes a dallamos black metal-t tiszta ének hangú kórussal hallani. Személyes kedvencem a 3:07-től kezdődő rész: tökéletes illusztrációja annak, hogy egy gyenge lábakon álló, bizonytalankodó ritmusú dallamvezetés hogyan tud lépésről lépésre, ütemről ütemre úgy felépülni, hogy utána egy mindent elsöprő hangorkán lehessen belőle. Lássuk csak!

Your ending, your demise – nagyon bíztató számcím. A meglehetősen lényegretörő bevezetést követően kissé Metallicás stílusú rész, majd kíséret nélküli kiállás következik – innen már lehet sejteni, hogy ezzel a résszel még ilyen-olyan formában találkozni fogunk. A 0:45-től kezdődő verzé önmagában nem egy nagy durranás, de mindig kellenek unalmasabb részek egyfajta a háttérnek, hogy az izgalmasabb csemege ki tudjon lógni – mint például a 0:59-től kezdődő refrén. Koncerten vagy fesztiválon a fellépés utolsó tételének tökéletesen el tudom képzelni ezt a dalt, és valószínűleg ez lesz az a rész, amikor a rajongók szétbontják és deszkánként hazaviszik a színpadot minden rajta találhatóval együtt. Hogy miért van ez így? Talán azért, mert sikerült a dob kihangsúlyozó szerepét jól megtalálni. Ha mindig mindehova és mindenre ütünk, akkor mindent hangsúlyozunk. Picit úgy működik ez ennél a résznél, mint a smink: amire fel akarjuk hívni a figyelmet, azt ki hangsúlyozzuk, a többit meg békénhagyjuk. Egyébként ez a dal az első tétele annak a háromból álló konglomerátumnak, amelyek az album közepén találhatók, és annyira homogén és szervesen kapcsolódnak egymáshoz, hogy tőlem tulajdonképpen egy darab húszperces dal is lehetnének.

Your sacrilegious flesh – hangzik a következő tétel címe, és nekem mind a dalcímről, mind a dal bevezetéséről visszavonhatatlanul és fékezhetetlenül a Dimmu Borgir jut eszembe. Lassabb, merengősebb tétel, amelyik azért 1:09 környékére magára talál és hirtelen megélénkül. Most, hogy több tucatnyi hallgatáson vagyok túl, állt össze, hogy tulajdonképpen ennek a dalnak ez a része iszonyatosan monoton – a szó legpozitívabb értelmében. Érdemes a 0:45-1:09 közötti részt egymás után többször is meghallgatni – tulajdonképpen dallama nincs, a ritmusa is meglehetősen egy kaptafára megy, de ezzel együtt van egy olyan egyedi lüktetése, ami miatt ezt a dalt a szívembe zártam.

Az örök kedvenc a Black bone cross – első hallgatásra is ez tetszett a legjobban, és így a huszonötödik környékén is ő a favorit azzal együtt, hogy más dalok apró szépségekeit is egyre jobban kihallom. A kezdés alapján az ember nem is gondolná, hogy itt valami hihetetlen nagy durranás lesz – pedig de, a gitársulis időket idéző dallamocska széplassan elkezd önálló életet élni, hogy egy zúzós és viszonylag fapados részt követően (0:44-kor) megérkezzünk ahhoz az átvezetéshez, amelyikből majd egy gyönyörű refrén fog kibontakozni. Persze ez csak az előjáték, egy-két kört még azért megteszünk, hogy 1:19-től meghallhassuk azt a refrént, ami miatt ezt az albumot meg kellett jelentetni. Lehet, hogy lesz olyan, aki bazárinak találja az ötletet – nekem minden határon túl tetszik ez a zenei megoldás. Hogy mennyire magávalragadó, azt egyébként saját magadat is tesztelheted: hallgasd végig ezt a dalt, tippeld meg, hogy hányszor hallottad magát a refrént – majd hallgasd meg még egyszer, és számold le. Meg fogsz lepődni. Ja, és még egy dolog, amire felhívnám a figyelmet: egy átlagos esetben egy ilyen dalnál egy kaptafára menne a felépítés – refrén, után következne valamilyen adott egység, ezt még egyszer elő lehetne rángatni, majd mondjuk a refrén harmadik ismétlésével befejezni az egészet (A-BCD-A-BCD-A). Hát itt nem ez van, ugyanis a fiúk laza csuklóval még ezen is csavarnak egyet, és a refrén után hol ez, hol az következik (A-BCD-A-EFG-A), mutatva, hogy nem csak kiemelkedő hangszeres tudással, hanem zenei jó ízléssel és határozottan megjelenő zenei fantáziával állunk szemben.

Az előző tétel után nagyot dobni már nem lehet, meglehetősen nehéz is innentől műelemzést írni. Az Unholy path egy kicsit lassabb, elgondolkodóbb tétel, más nem is nagyon következhet egy ilyen atomrobbanás után. A dalt hallgatva az első gondolatom az volt, hogy logikus szerkesztés lenne idetenni a legvérszegényebb tételt – és tulajdonképpen a dal első egyharmada alátámasztani is látszott az elképzelésemet. Aztán 1:17-nél elértük a refrént, és kiderült, hogy a Night Crowned jellegzetes zenei ötletei lassú kiadásban is működnek; ez már az a sebesség, ahol egy átlagos kiállás szólónak tűnik. A Night Crowned trükkje nagyon egyszerű, és ebben a dalban viszonylag tisztán hallható. Fog egy szép lassan eljátszott dallamot, majd ezek után a gitár elkezdi torzítva és dupla tempóval játszani az adott futamot, miközben a dob ugyanazt a sramlit kalapálja. Aztán hirtelen a dobos is gondol egyet, és bekapcsolja a duplázót – így jutunk el ahhoz a gyors részhez, amelyik 2:22-nél fejlődik ki a lassabb, melankolikusabb egységekből.

Az All life ends-et csak hallgatom, hallgatom, és valahogy továbbra sem tudok szabadulni a Dimmu Borgir-hasonlattól. Vagy a norvég társaság is inspirálta a svédeket – ez nemsokára következő interjúnkból ki fog derülni –, vagy már egészen egyszerűen annyi zenekar van szerte a műfajban, hogy bármelyik hasonlít egy tetszőleges másikra (vagy csak a júLiusi harmincöt fok zavarta meg a cikkírót). Így az album harmadik harmada környékén nagyon újat mutatni már nem lehet, és picit olyan érzésem van, hogy az All life ends inkább lefelé lóg ki az átlagból, mintsem fölfelé. A negatív jelző természetesen az album és a zenekar mindenkori átlagához értendő – én például a seggemet verném a földhöz, ha egy ilyen dal mellett jegyeznék a nevemet.

A Beneath no one kezdése mintha a történelemkönyvekből ugrott volna elő: ha azt mondják, hogy az extrém metal bármelyik legelső zenekara hozta össze, simán elhiszem; sőt bármilyen ős-metal vagy hard rock zenekar is teljesen hihetőnek tűnik. Ez a tétel viszonylag tizenkettő-egytucat, nem nagyon tud a saját árnyékán túllépni – még az izgalmasnak induló átkötések (1:20-tól) is valahogy elvesznek. Ennek számos oka lehet – lehet, hogy tényleg gyenge maga a tétel az album eddigi színvonalához képest, de az is lehet, hogy ennyi figyelemreméltó zenei csemege után egészen egyszerűen elfárad a hallgató.

Időutazásunk folytatódik: amikor először meghallottam a No room for hope első húsz másodpercét, azonnal a Megadeth neve ugrott be. Szórakoztató hallgatni, hogy egy meglehetősen poros zenei ötlet hogyan kezdi el az életét élni ebben a death-black metal dalban, hogyan válik annak részévé, és hogyan fejlődik tovább egy szép hosszú szólóvá, ami tökéletesen illeszkedik a dal többi részéhez, bár véleményem szerint kicsit műfajidegen az album egészéhez képest. Ezeken a hasábokon nagyon sokszor értekeztünk arról, hogy a black metal egy olyan valami, amit leginkábbis a folyamatos rombolás és építés – más szóval a folyamatos átalakulás – jellemez. Álljon itt erre tökéletes példának a dal 2:05-nél kezdődő átvezetése: a mintegy tizenöt másodperces átvezetésnél a fiúk mesterien bánnak a szabászollóval, ugyanis egymással többé-kevésbé inkompatibilis részeket is laza csuklóval raknak össze. Tessék erre meghallgatni a 2:05-2:35 közötti fél percet, és utána kérek mindenkit, hogy legyen kedves csorgó nyállal hallgatni a 2:35 utáni átvezetést – már az fájl is megnyúlt a sok hallgatástól, de a mai napig dúdolom ezt a dallamot.

Az utolsó tételnél az ember már tényleg az gondolja, hogy csak azért kerül fel az albumra, hogy a kiadóval kötött szerződésben leírt játékidő meglegyen – de erre a sztereotípiára természetesen rácáfol a Night Crowned. Talán az Ego sum bestia kezdése a legmonumentálisabb, itt minden hangszer egyszerre szól, és ez a mindent elsöprő hangorkán nem hagy kétséget afelől, hogy a zeneszerzők tökéletesen ismerik mesterségük minden csínját-bínját. Ha én lennék ők, ezzel a dallal kezdenek vagy ezzel zárnék – a hatás szerintem előre borítékolható. Talán ez a tétel az, ahol úgy éreztem, hogy egy picit lehetne faragni a hosszból, ugyanis a kezdeti – amúgy fantasztikus – zenei ötletet a dal első egyharmadában sikerül olyan alaposan megcsócsálni, hogy bizonyára a kevesebb több lett volna. A dal fennmaradó része egy Night Crowned-típusjegyeket mutató mestermunka: minden szépen ki van faragva és polírozva, össze van illesztve, de semmi egetverő nem történik.

Felesleges hosszú összegzésbe bocsátkozni ezután a maratoni lemezkritika után. Sok olyan nemzetközi fesztiválon főszínpadon játszó zenekar van, amelyik teljes zenei munkássága során megközelíteni sem tudta a Night Crowned első albumát. Hallgassátok őket, segítségtek őket ahogy csak tudjátok, mivel gondolom jó lenne ezeket a dalokat élőben is hallgatni.

Írta: Á