NAGLFAR: Cerecloth lemezkritika

ELŐADÓ: Naglfar
ALBUM: Cerecloth
SZÁRMAZÁS: Svédország
MEGJELENÉS ÉVE: 2020
STÍLUS: black metal
HONLAP: http://www.naglfar.net
ÉRTÉKELÉS: 10/9,5

Nyolc hosszú év után új albummal jelentkezett a svéd Naglfar: május 8-án látta meg a napvilágot a Cerecloth albumuk. Régebben, húsz évvel ezelőtt ennél sokkal intenzívebb munka zajlott a zenekar házatáján – de idővel a kezdetben főállású zenekar hobbiprojektté alakult. A három gyerekkori jóbarát – Kristoffer Olivius, Marcus Norman és Andreas Nilsson – nagyjából a Naglfar harmadik stúdióalbuma környékén döntött úgy, hogy mindenki jobban jár, ha innentől ők nem a zenéből élnek meg. A fiúk szerettek volna függetlenedni bárminemű kiadói nyomástól, és úgy állapodtak meg maguk között, hogy a Naglfar másodállás lesz: mindenkinek kell hogy legyen valamilyen fő bevételi forrása, és amikor van idejük és lehetőségük, akkor dolgoznak majd a Naglfar zenéjén, elkerülve ezzel az egész dolog prostituáltódását. Így például Kristoffer alapjáraton a farmját gondozza, és amikor éppen nem az állatokkal foglalkozik – és nem a feleségével van Umeå-ban –, akkor a másik két cimbivel naglfar-kodik.

Imádom az énekesüket, Kristoffer Olivius-t. Ez a kicsi, kopasz, nagyszemű emberke a színpadon pszichopata elmebeteg képét ébreszti a hallgatóban – legutoljára 2006-ban láthattuk Magyarországon az A38 fedélzetén őket. Ekkor Kristoffer golyóálló mellényben, hosszú fekete bőrkabátban, az arcán bárminemű emberinek nevezhető érzelem nélkül csak állt, és majd’ egy órán keresztül énekelte a jobbnál jobb dalszövegeket – feledhetetlen látvány volt. Civilben hihetetlenül közvetlen és szórakoztató figura: három éve volt szerencsém őt interjúzni úgy, hogy mindenféle előkészületek ellenére nem sikerült magát az interjút lerendezni – így egyszerűen fogtam magam, odamentem hozzá, bemutatkoztam, és a dedikálás után leültem mellé beszélgetni. Egy félórát simán elinterjúztunk, de a izgalmasabb sztorik csak akkor kerülnek elő, amikor lekapcsoltam a hangfelvevőt – így még egy félórácskát elröhögtünk, úgy, hogy egy fél órája látott először.

Nagy kedvencek ők már régóta. Alapvetően a dallamaikat szeretem nagyon, és ők azon ritka kivételek közé tartoznak, akiknél a dalszöveget is fontosnak érzem. Szinte kivétel nélkül minden daluk dallamos, jól felépített kiállásokkal van teletűzdelve; időnként az énekkel együtt hallhatjuk ezeket a kiállásokat (személyes kedvenc az Of Gorgons Spawned Through Witchcraft a Sheol albumról). Jellemzően magas hangokkal operálnak, nagy hangközökkel, konszonáns dallamvezetéssel, időnként akkordfelbontásokkal, letisztult – akár faék-egyszerűségűnek is nevezhető – ritmussal (titititi-titititi-tá-tá-tá-tá).

Véleményem szerint úgy általában két nagy csoportra lehet a zenét osztani: vannak azok a dalok, amik első meghallgatásra roppant kellemesek, de a tizedik után már dögunalomba fullad az egész – és ennek szöges ellentéteként, vannak azok a zenék, amikkel hosszasan kell kínlódni, hogy végül föltárják titkukat, és a századik meghallgatás után végre élvezetet találjunk bennük. Nos, a Naglfar ezt a kettőt – ritkaságként – együtt tudja, hiszen az elsőre is tetszetős, jólfésült dallamok mellett a dalok mindig rejtegetnek valami olyan apróságot, ami a későbbi hallgatások során is élményt nyújt. Kevés olyan zenekar van, amelyiknek ennyire szeretem a dalszövegeit (azaz egyáltalán elolvasom őket); a Cradle of Filth ugye helyzeti előnyben van, mivel Dani az anyanyelvén ír, de ha őket félre is tesszük, akkor a Naglfar esetén azért látjuk, hogy nem pályakezdőkkel állunk szemben –érdemes a The way of the Rope szövegét egy párszor átrágni.

Az új jövevény kilenc tételéből a legelső, a címadó dal, a Cerecloth lassú, halk, rövid intró után a szokásos Naglfar-os felütéssel nyit: erős, dallamos kezdéssel – ha valakinek esetleg kétsége lett volna, hogy melyik zenekart is hallgatja, akkor az első harminc másodperc után már tökéletes választ tud erre a kérdésre adni. Tömör, négyperces tétel, itt senki nem akart semmit túljátszani vagy túlbonyolítani. 0:47 környékétől gyönyörűszép, tipikus Naglfar-kiállást hallhatunk a szokásos magas hangokkal operáló dallammal, nagy hangközökkel, és (viszonylag) letisztult ritmussal. 1:20 után gyakorlatilag újrakezdődik a dal, ugyanazzal a felütéssel találkozhatunk – ez nem egy szokatlan húzás a Naglfar részéről. 1:45-től azt gondolhatnánk, hogy a művész urak elfáradtak, és alibiből tartanak egy kis szünetet, de nem, ismét egy nagyon klasszikus, tipikus Naglfar-stílusú interludium fejlődik ki (nagyjából AA’AA’’szerkezettel), hogy a későbbiekben ezt a zenei ötletet vigye tovább a dal immár duplázóval, basszusgitárral és gitárkísérettel megtámogatva. A bevezetőben említettük a dalszövegeket, most pedig szólni kell ezek időnként szokatlan ritmusáról – na erre kiváló példa a kétszer is elhangzó ‘A cancerous plague begot’ kezdetű versszak.

Az első tételnél picivel hosszabb, négy és fél perces a második dal, a Horns, amelyik egy – köztünk legyen mondva – a faéknél is egyszerűbb intro-val nyit… ez azonban elsőre is, ötödjére is, tizedjére is tartalmas, szórakoztató, úgyhogy semmi probléma nincs. Talán ez az a dal, ahol legelőször szembesülünk a Naglfar egyik legfontosabb jellemzőjével, a dallamos, magas kiállásokkal aláfestett énekkel. Bár meglehetősen egyszerű dallamokról beszélünk, ez a kombináció – mely szerint folyamatosan vezérdallamot hallani az ének alatt – azt az érzetet kelti a hallgatóban, hogy folyamatosan mozgásban van a zene, valami történik, valahogy valami alakul, formálódik. A Naglfar szokásos témáiból az egyiket – a sátánizmust – érintjük ebben az apokaliptikus tételben; kevés olyan dalukra emlékszem vissza, ahol a Sátán szó ténylegesen elhangzik. 2:10-től – a ‘Chime now the cymbals of vengeance’ sor után – érdekes megoldást hallhatunk: a felgyorsuló és határozottan megjelenő kíséret egészen filmzeneszerűvé teszi magát a dalt. Érdemes erre figyelni, különösen annak tükrében, hogy ugyanazt a részt ismétli, mint amit az előző versszak alatt hallottunk. 2:25-től szóló következik – nem rossz, nem rontja el a kompozíciót, de én mondjuk meglennék nélküle. Keretes szerkezetű a dal, úgy megy, ahogyan jött.

Basszusgitár-kiállással kezdődik a harmadik tétel, a Like Poison for the Soul; a záró tétellel fej fej mellett ez a leghosszabb dal az albumon. Ez a dal lassabb, mint az előző kettő, kicsit vontatottabb is a dallamvezetés, ezzel együtt egy picit depressziósabb, melankolikus érzést kelt – már amennyire egy pörgős, dallamos, konszonáns zene melankolikus lehet. A dal íve időnként meg- megakad – például 2:10-nél van egy rövid szünet, ami szerintem inkább csak összezavarja a hallgatót. Összességében talán ez volt a leginkább semmitmondó, leggyengébb tétel számomra az egész albumon.

Következik a negyedik dal, az öt percnél csak nyúlfarknyival hosszabb Vortex of Negativity. Konszonáns, majd disszonáns akkordfelbontással nyit (ez sem túl sűrű érhető tetten a Naglfar zenéjében) – később az akkordfelbontás hangjai gyorsan pengetve és egy picit felgyorsítva már meglehetősen izgalmas dallammá alakulnak. Az első perc után hajlamos is lettem volna azt mondani, hogy a Naglfar teljesen kifogyott az ötletekből: az első két dalra ellőtték a teljes tárat, a harmadik tétel szódával elmegy, de a negyedik már teljesen ötlettelen… gondoltam ezt egészen addig, ameddig az ‘In the bleakness of existence’ sor és a hozzá tartozó kíséret meg nem szólalt. Ezek a Naglfar-nak azon gyöngyszemei, amiktől elsőre is végigfut az ember hátán a hideg, és századjára is megborzongva hallgatjuk. Mint a Naglfar esetén sokszor, úgy itt is a zene és a dalszöveg együttese az, ami hat, úgyhogy tessék a Vortex of Negativity-t egy sötét szobában, a dalszöveget olvasgatva hallgatni. Ez a tétel is kapott egy szép, ugyanakkor egyszerű szólót, de igazából annyi minden történik itt a dallamvezetés tekintetében, hogy szerencsétlenje egészen egyszerűen elvész a dalban.

Kíváncsi voltam, hogy ezután még mit sikerült összehozni erre az albumra, és ebből a szempontból a ‘Cry of the Serafim’-nak kulcsszerepe van. Már az első hangok is a tökéletes ellenpontozásra játszanak: az intró hosszasan kitartott hangja és az azt követő gyors, duplázóval díszített disszonáns befejezés között szöges az ellentét. Ebben a dalban sem a Naglfar megszokott dallamvezetése, sem a hagyományos ritmus nem található meg; az első versszak alatti dallam meg-megtörik, megbicsaklik, bizonytalankodik. A hajlítások miatt enyhén disszonáns is, kicsit olyan, mint a jobbra-balra támolygó részeg, de ezzel együtt egy hátborzongató hangulatot tud adni. Valahogy a dal első fele nem nagyon akar egy egész összeállni (vagy csak én nem hallgattam eleget), de határozottan az a panaszom van, hogy itt bizony egymás mellé pakolt dallamrészletek vannak, amik vagy kapcsolódnak egymáshoz, vagy nem – van egy szép, logikusan megírt szöveg, és egy mögé dobált kíséret, ami ráadásul átlagosan másfél percenként úgy tesz, mintha a dal végét akarna érni. Természetesen létezik olyan, hogy álbefejezés (coda), de élek a gyanúperrel, hogy itt nem ez volt a cél. Szerencsére nagyjából 2:20 után a vontatott és bizonytalankodó dallamvezetés véget ér, és a tétel egy szép tipikus Naglfar-dallá alakul. Nem tudom, hogy ez mennyire szándékosan történt így, de ugyanezen részek picit más arányban, másképp elosztva egy gyönyörű dalt eredményeztek volna – így viszont csak a futottak még rovatba került az ötödik tétel.

Ha valaki húsz másodpercben be szeretném mutatni egy ismerősének, hogy milyen is egy tipikus Naglfar-dal, akkor a The Dagger in Creation első húsz másodpercét érdemes odaadni neki, mivel a bevezetőben fölsorolt ismérvek nagyjából felét meg lehet benne találni (mondjuk azt is tegyük hozzá, hogy a folytatás már nem ennyire kristálytiszta és tipikus). Ami engem meglepett ennél a tételnél, az az ének gyorsaságra: ezeknek a daloknak a sebessége nagyjából ugyanabban a tartományban van, valahol ¼ = 200 – 230 körül, tehát az ember azt várná, hogy az ének sebessége is nagyjából egy tartományba fog esni – ennek ellenére itt még időnként a dalszöveget követni is meglehetősen nehézkes volt. De mindegy is igazából, ez nem oszt és nem szoroz, a lényeg az, hogy az album talán legtipikusabb, leginkább az ősi Naglfar-ra hajazó dalával állunk szemben.

A következő tétel, az A Sanguine Tide Unleashed a maga alig négy percével az album egyik legrövidebb dala. Gyors, tekerős intró a leghagyományosabb módon díszítve: a kíséret a kezdetek kezdetén csak meglehetősen szaggatottan követi a dallamot, hogy aztán az egész dübörgő hangorkánná álljon össze. Talán ez az a dal – mind a dallamvezetést, mind a szöveget tekintve –, ami a legagresszívebb, ami a leghatározottabban odacsap az asztalra. Ne is menjünk messzire, csak az első sorig: ‘Men of Isa’, ahol még csak azt a “szívességet” sem teszi meg, hogy egyáltalán leírja Jézus nevét, hanem csak Isa-ként, azaz a muszlimok által használt nevén hivatkozik a kereszténység ezen szimbólumára. Trágár szót vagy káromkodást sem hallani túl sűrűn a Naglfar dalaiban – hát most itt a kivétel. Valahogy az egész dalt hallgatva a Marduk nevű svéd kolléga jutott eszembe – az egész dal az erőszakossága és lendületessége Morgan Håkansson zenei ötleteire emlékeztet (csak egy kicsivel több a dallam).

Az utolsó előtti tétel, a Necronaut egy tiszta kiállással kezdődik, minden kíséret – dob – aláfestés nélkül. Jól hallhatóan az egész tétel erre az egy ötletre van felhúzva; az első fél perc, azaz a dal egyhetede úgy megy le, hogy ugyanazt az dallamot halljuk (egyelőre kíséret nélkül). Érdemes ezt a dalt már csak azért is többször meghallgatni, mert nagyon sokat lehet belőle tanulni: azt, hogy egy adott részből hogyan tudnak újabbak és újabbak úgy kifejlődni, hogy tulajdonképpen soha semmilyen markáns váltást nem tapasztalunk, de mindig más és más a zene, míg egy adott közös karakter és hangulat végig megmarad. A hosszú, kétperces felvezetés tulajdonképpen két meglehetősen rövid versszak előkészítésére szolgál – ez a dal egy darab zenei gondolat, egyetlen ecsetvonás a vásznon; tiszta, önmagában megálló tétel. Hogy mennyire tipikusan Naglfar, azon lehetne vitatkozni, mindenesetre én nagyon megkedveltem a búskomor légkörét.

Az utolsó tétel, a Last Breath of Yggdrasil egyfajta kvintesszenciája mindennek, ami Naglfar: már a bevezetés is meglehetősen felcsigázó dallam könnyű duplázóval megpakolva, de a 0:23-tól kezdődő rész az, ami miatt kábé a hangfájl is rongyos lett a számítógép winchester-én. A Naglfar szokásos témái közül természetesen a skandináv mitológia sem maradhat ki; itt nagyjából a fél próza-Edda-val találkozhatunk, amit most nem szeretnék részletekbe menően ismertetni. Számos esetben – hogy a hallgató kicsit meg legyen kavarva – nemcsak az adott szereplő nevével, hanem annak szimbólumával találkozhatunk, így például Tyr-t nem a nevén említi a dalszöveg, hanem az őt szimbolizáló tiwaz rúna nevével kerül említésre. Nagyon hosszú maga a dalszöveg, tíz versszak – tényleges ismétlés nélkül, viszont nagyon hasonló felépítéssel és ritmussal. Nagyjából 1:10-ig élvezkedhetünk, amikor viszont a hanyattesés következik: a második versszak szövegének ritmusa, a hozzátartozó dallam, valamint a dob ellenpontozása olyan lendületet ad az egész dalnak, ami szerintem kiemelkedővé teszi ezt a tételt nemcsak a Cerecloth albumon, hanem talán a Naglfar egész munkásságában is. Szerencsére többször lehet részünk ebben az élményben, ugyanis hét versszaknak is ugyanilyen a felépítése, tehát ha elsőre nem sikerült volna a tökéletes nyálcsorgatás, akkor vannak még lehetőségek.

Már annak idején is meglehetősen magasra tette föl a Naglfar a mércét, és a hosszú évek során nem engedték ebből: akár a profi, akár az amatőr pályán indult a zenekar, mindig kiemelkedő teljesítményt nyújtottak – az egyetlen különbség csak az volt, hogy mennyit kellett erre várni. Csak egyet tudok érteni Kristoffer-rel: ha tovább tart a munka tökéletesen történő elvégzése, akkor tovább tart, és nincs túl sok értelme annak, hogy lélektelenül valamit összecsapjanak csak azért, hogy a villanyszámlát ki tudják fizetni. A Téras után nyolc évet kellett várni erre az anyagra, és tiszta szívemből mondom: a következő hasonló munkára örömmel várok 2028-ig.

Írta: Á