fbpx

Moshpitet így felrobbanni még nem láttam – Jinjer, The Agonist koncertbeszámoló

Félre ne értsetek, egy Heaven Shall Burn vagy Exodus moshpit nyilván keményebb és más jellegű, itt az egyszer intenzitásról és áramló energiákról van szó, nemcsak a brutalitásról. Na, de ne szaladjunk ennyire előre.

Odafelé félszer, visszafelé másfélszer áztam el… Még a ‘Negrától metróig bőrigázást is megérte ez az előkarácsonyi metal est, olyan szintű profizmussal találkozhattunk. Az ukrán Jinjer a The Agonist, a Khroma és a Space of Variations nálunk zárta a Macro Tour nevezetű turnét. A záróbuli karácsony előtt nemsokkal, igazi előkarácsonyként, 2019. december 22-én érkezett meg a Barba Negra Music Clubba a Hammer Concerts szervezésében.

A Space of Variations koncertjének nagyrészéről sajnos lemaradtunk, viszont abból, amit hallottam, rögtön levettem, hogy na, nekik az oldalukat belájkolom, és követni fogom a további tevékenyésgűket. Marha jó elektronikus elemmek fűszerezett, de nem túltolt metalt játszottak, követhető témákkal, jó hangosítással, az egyik dalra orosz nyelvű circle pit is belefért, szóval teljesen kimaxolták a rájuk szabott időt, és egyértelműen a végén a taps és köszönet vszeg az egész turnénak szólt.

A Khromáról sajnos nem tudok ilyen szép szavakat mondani. A zenéjük nem tudott túlságosan meghatni, sajnos nem jött át, de minden bizonnyal erről a körülmények is tehettek – nagyon tele volt még a fejem az eljövendő koncertekre várakozással, a Space dübörgésével, az interjú által fejemben okozott belső zajjal, és valahogy a banda hangosítása is csak arra segített rá, hogy egy zörgéskatyvaszt halljak belőlük. A kiállás viszont szimpatikus volt, nem fogok kimenni a teremből, ha ismét elkapom őket, kapnak még esélyt simán.

 

Végre színpadra lépett az a fellépő, akire nagyon sokan nagyon vártunk, ugyanis az Agonist amerikaiként nem egy gyakori vendég nálunk, sőt, elég sokan most láthatták először az “új”, öt évvel ezelőtt csatlakozott énekesnővel. Természetesen a közönség nagy része a Jinjerre érkezett, de voltak olyanok is a megjelentek közt, akik már csak az Agonist miatt is jegyet váltottak.

Az első dal után (In Vertigo), aminek a második felében Vicky Psarakis már az igazán mély, öblös hangon való hörgési tehetségét is megcsillogtatja, körülöttem nem egy hang mondta, hogy “ez igen, ez már valami, így kell ezt csinálni”; a kedvenc viszont a csapat előző énekesnőjére visszautaló, az új énekesnőt véglegesen elfogadni tetsző, önmaga rögtönzöttségével gyönyörű és találó “Alissa szopjon faszt!” kijelentés volt. Ha nem lenne ennyire pejoratív, sőt, inkább már offenzív, és nem csak vendégzenekar lettek volna, még majdnem címnek is beírtam volna az Alissa White Gluz-t (ma Arch Enemy) emlegető felszólalást, ami egyszerűen annyira viccesen vette ki magát. Félre ne értsetek, Alissa is egy nagyszerű frontember és énekes, remek vele az Arch Enemy (nagyon sokak szerint mindkét zenekar csak nyert a dologgal), de ahogy jószokásunkhoz illik, sokan visszasírták őt az Agonistba. Úgy tűnik, ez a pillanat megpecsételte azt, hogy végre a magyar rajongók is elfogadták, hogy Vicky Psarakis egy remek, iszonyú tehetséges nő, aki hatalmas fejlődésen ment át mint énekes, a kijelentés pont egy másodpercben elhangozva rettentően viccesen vette ki magát önmaga puritánságával.

Sajnos amúgy szarul szólt, dob, dob, dob, éneket alig lehetett hallani, hörgést szerencsére jobban. Fáradtság nem látszott, pedig állítólag 5-ig partiztak, az egyik dalnál (ébresztő), a gitárosok úgy lóbálták és dobálták a gitárjaikat, hogy azt hittem, elrepülnek. Vagy a gitárok, vagy a gitárosok. Nos, legalább a látvány jó volt, ha a hang már nem, annyira sajnálom, de legalább van egy jó okom, miért menjek újra Agonistra. (Vica)

Magát a koncertet én egy nagybetűs OKÉ-nak mondanám, ami egyáltalán nem jelent csalódást, viszont a katarzis is kimaradt, amire ’14 óta vártam. Mondjuk ebbe lehet belesegített az is, hogy az első 3 dal alatt a fotós árokban elég nagy mozgolódás volt a legjobb képek elkészítéséért, miközben olyan mennyiségű fotonnal bombázták meg a látóidegeimet a villogó fények, hogy még másnap is reflektorokat láttam, ha becsuktam a szemem. Ez persze közönség szempontjából egy kifejezetten hangulatos, és látványos koncertet eredményezett, ami az első pillanattól az utolsóig komoly tempót produkált. A setlistre sem lehetett egy rossz szavunk sem, ugyanis az Orphans legjobb, és legpörgősebb dalait is elhozták. Én személy szerint kicsit hiányolom a régi Thank You Pain-t a repertoárból, de teljesen érthető okok miatt maradhatott ki a felhozatalból. Vicky csodálatosan énekel, tökéletesen teljesít élőben is. Hiba nélkül és elképesztő minőségben tud hörögni és énekelni is élőben. Bár a tiszta éneket itt-ott elnyomta a dob, de ettől még mit sem veszített az értékéből. Azért meg külön jár a pacsi a srácoknak, hogy egy ilyen hosszú turné zárókoncertjén is teljes beleéléssel és jókedvvel játszották végig a showt. No és persze meg kell említeni a koncert végi kanadai-geg-et, amit a South Park ábrázolása ihletett. (Dani)

 

Jinjer

Nos, Jinjer… Nem fogok hazudni, nem első hallásra szerelem volt nekem ez a csapat, sőt, abban is színt vallok, hogy mentem már ki koncertjükről fejfájástól félre, egyszerűen nem tudtam legelsőre befogadni a zenéjüket. Elismertem a tehetségüket, de nekem sok volt. A Macro albummal viszont most beértek. Egy vonatúton indítottam el a teljes újalbumot Spotifyon, és már a legelejétől felkaptam a fejem, amit egészen a végéig többet le sem szegtem, hirtelen akkorát ütött az anyag. Akkor elhatároztam, hogy élőben is meg kellene őket nézni, és elkezdtem újrahallgatni a régi dalaikat, és szinte mindben találtam valamit, ami megfog. Aztán ahogy már kicsit kiismertem a számokat, elkezdtem rendesen függővé válni. Hasonlómód lehettünk vele sokan mások is, mert gyakorlatilag a Jinjer évről-évre megduplázza a közönségét számban, szerintem majdnem teltházat csináltak a Barba Negrában is, mert az biztos, hogy tömegnyomor volt.

Szerencse, hogy elég magas a színpad, mert így is tudtuk látni, amit látni kell: bár Tatit leszámítva viszonylag statikus a színpadkép, mit lehet tenni, ha egyszer nehezek a témák, oda kell figyelni a zenészeknek, nem lehet elhülyéskedni, a látványt meg úgyis Miss Shmaylyuk viszi ugrálásaival és testhez tapadó yin-yangos rucijával. A reggaes-s Judgement (&Punishment)-et leszámítva minden újalbumos dal a második blokkba került a setlisten, szóval egy “újalbumos” booyah! kiáltás után visszatértünk a régebbi témákhoz, később pedig egy majdnem egybefüggő szakaszban kaptuk meg a két személyes Macro-kedvencemet, a Retrospectiont (az az orosz ének <3) és a szintén hatalmas, nagyon súlyos témákkal operáló On The Top-ot. Az egyik legnagyobb közönségösszeborulás a Who’s gonna be the one-ra történt, volt mondjuk 1-2 kopasz arc, akik szerintem túltolták a pogót – nem szeretem, amikor valaki a moshpitben olybá tűnik, hogy tényleg az a szándéka, hogy valakit bántson… Nem erről szól… Mindenesetre többségében rendes volt az egész, mindenki nagyon jól reagált a zenére, én bár nem mentem bele, de a szélén a hangulatot teljes mértékben elkaptam. Kevés együttes fellépésén látok annyi adottbandás pólót, mint most Jinjeren, talán az Iron Maiden a kivétel. Vajon milyen magasságokat tudnak elérni ezzel az elég erősen rétegzenével?

Egy, ami tényleg zavaró tényezővé vált számomra a koncerten, az az, hogy alig láttam a színpadot, pedig a buli második felét már úgy a 10. sor környékén néztem, a pogó mellett egész szépen előre lehetett haladni. Viszont ez sem segített, mert egyszerűen annyira telenyomták a színpadot füsttel, hogy a fejlámpákat is csak a füst verte volna vissza, amennyiben azok világítottak volna. De nem így volt, szinte csak hátulról kaptak (viszont onnan zseniálisakat, látszik, hogy saját “fényesük” van) megvilágítást, szemből gyakorlatilag semmit, így sokszor csak sziluetteket, néha egy-egy megvilágított arcot tudtunk elkapni.

Azért a közönségből mindenki nagyon odafigyelt, énekelt, és bár pár embernek zavaró lehetett, hogy ennyire sűrűn állunk, és így könnyű egymást sörrel leönteni, én azért úgy érzem, rengeteg pozitív energia szabadult fel a közönségben és áramlott, remélem, ebből a zenekar is valamit megérzett, és jó turnézáró-állomás voltunk (és nemcsak amitt, hogy innan hamar hazaérnek…).

Azt hiszem, a következő Jinjer koncertemnél már nem fogok vacillálni, és azóta a lejátszóban is olyan sokszor pörögnek, hogy inkább nem vallom be. Ha lett volna női szabású Macro-póló, még azt is vettem volna…

Írta: Vica, Dani

Fotók: Dani

Köszönjük a Hammer Concerts-nek!