Meghallgattuk az ORANSSI PAZUZU új anyagát

A tavalyi grandiózus Waste Of Space Orchestra album után tűkön ülve vártam az új Oranssi lemezt és látatlanban is az év lemeze-díjra saccoltam. Némiképp tanácstalan voltam viszont, mikor elkezdtünk ismerkedni, az első néhány hallgatásnál úgy tűnt, hogy először biztosra akartak menni. Az elszállt részek még elszállósabbak, a csúf ének rondább, mint valaha, ezért is szeretjük őket, de látszólag a zenekar most sokkal kevésbé kalandozik az eddigieknél. Ez az experimentalizmus fokozhatatlanságának csapdája talán, de ne szaladjunk ennyire előre.
Akik nem ismerték eddig a őket, azoknak annyit érdemes tudni róluk, hogy 2007-től léteznek, és a kritika szerint a nyers black metalból kisarjadt, Pink Floyd-hatásokkal és pszichedeliával átitatott experimentális zenekarról van szó. A black metal alapokkal vitatkoznék, szerintem fordított az irány és az arány is, ez nyilván saját szocprobléma, de az biztos, hogy ez a rétegzene rétegzenéje, az egész modern alteros dark-avantgarde generáció egyik legfontosabb hivatkozási alapja. Egyedi hangzásukkal azonnal saját karaktert találtak, ami a kétezres években ritkább, mint a fehér holló. Ebben nagyon erős szerepet kaptak a rövid, repetitív groove-ok, az óriási tereket megnyitó, space echo-val megtámogatott szintetizátorok és az egész tetején az embertelenül hideg rikácsolás/krákogás/narráció. Albumaik koncepcionálisak, egy-egy fő téma alapos boncolgatása, a mikrokozmoszból indulva a természeten át a világegyetem végtelen semmijéig, az emberi psziché analógiájaként. Mindezt hibátlan eleganciával adják elő, a megfelelési szempontok teljes zárójelbe tételével. Zsigerien ösztönös, de egyben páratlanul intellektuális minden megmozdulásuk, ez különbözteti meg őket a hipszter vonal nagy átlagától, akik a saját felsőbbrendűségük fényében tündökölve sem tudják megközelíteni ezt a tökéletes magától értetődést.

Szóval itt vannak ezek a finn fickók, akikről évekig még csak felismerhető fotók sem készültek, a legnézettebb videóik évek alatt sem közelítik meg az átlag magyar megasztáros klipjeinek debütnapos eléréseit … mégis, az első hangtól lehet tudni, hogy bármit csinálnak, az erőlködés nélkül olyan különleges, hogy évtizedek múlva is meg fogja állni a helyét. Évtizedenként csak néhány hasonló kaliberű zenekar létezik. Rettentően vártam az idei Fekete Zaj fesztivált, ami az első hazai fellépésük lett volna, de helyette maradnak a videók és az új album. Az előző, minden eddiginél naturálisabb és természetközelibb lemez után kicsit azt remélte a mikulásváró gyerek bennem, hogy tesznek egy újabb kanyart az energikusabb tempók felé, ami mindig az erősségük volt. A 2016-os Värähtelijä bizonyos szempontból egy kaland fokozhatatlan mélypontjának látszott, amiből már csak kifelé vezethet út, de mint közmondásosan kiderült, mindig van lejjebb. És ez most cseppet sem a minőségre vonatkozik, inkább a mondanivalóra és a hangulatra.

Az Oranssi Pazuzu úgy látszik, csak abban az esetben nem érte el MOST a nadírt, ha a következő lemezen nem rommá fuzzolt és lábasokkal megpakolt mosógépek lesznek sorba kötve. Az Ilmestys nem egy tipikus nyitódal, és letisztázza, hogy nagyon-nagyon messze vagyunk egy szokványos értelemben vett rockzenei album koncepciójától. Öt kerek percig egy felvezető téma ismételgetése-kibontása olyan vízválasztó, amin az egyszeri Youtube-kattogtatáson nevelkedettek le fognak morzsolódni. A disztópikus jövő témáját elemezgető koncepció ezen az albumon főleg a szintetizátorokra és samplerekre támaszkodik. A többi hangszer inkább alapoz és megágyaz a zajoknak.

Az albumon gyakran fordulnak elő akusztikus hangszerek hangmintái, amik először természetesnek hatnak, aztán egy-egy egész bizarr modulációval ijesztőbbé válnak, mint az amúgy sem barátságos ének. Az Oikeamielisten sali-ban vonósok jelennek meg, amik a többszólamú tremolózásnál buknak le, hogy inkább gépből jönnek, mint kézből. Az egészet otthon, nagy fülhallgatóban célszerű hallgatni, hogy teljes élményt adjanak a szerzemények. Utcán, pici fülesben a fázisfordítások néha miatt néha hátra is kapja az ember a fejét, mintha egy jegyváltó automata csipogna valahonnan, vicces kis gesztus, de egyben jelzi is, hogy nem engedi máshová fordulni a figyelmet. A dalok eleje-vége összefolyik az összekötő zajokkal, meditatív, szuggesztív, meg csupa elcsépelt jelzőt tudnék csak használni. Tényleg megtörténik benne varázslat, mikor észrevétlenül körbefordul a playlist, újra felbukkan egy ismerős momentum és akkor veszed észre, hogy eltelt ötven perc, mert másodszorra megy a dal.

Nagyjából egy hete hallgatom az albumot és a monotonitás ellenére még csak most kezdek hozzá közelebb érni. Első hallásra borzasztóan sajnáltam, hogy a Värähtelijä kevésbé dalcentrikus vonalát viszik tovább. Megint nincs következő Korppi, vagy Komeetta, de aztán felfedeztem, hogy van, csak alá van betonozva több emeletnyi zajnak és szintetizátornak. Gyakran emlegetik velük kapcsolatban a korai Pink Floyd-ot, vagy space rock hatásokat, mostanában a VHK-t is, hogy lehessen mihez kötni, ezekben sok igazság is van. Viszont arra nagyobb összeggel mernék fogadni, hogy az urak lemezgyűjteményében teljes lehet a The Residents diszkográfia. A kabaré felé kacsintgató groteszk zenei megoldások, a teljes szürrealitás és a zajok imádata a black metal hatások kivételével ott mind megvolt, csak kb.40 évvel korábbi formában, így ez több generációváltás után teljesen az újdonság erejével hat.

A Mestarin kynsi 8-10 perces trackjei nem a legegyszerűbb kapaszkodót adják a zenekarral való ismerkedéshez. Ez sokkal inkább egy expert-Oranssi szint, amit könnyebb befogadni az előző albumok ismeretében. Valószínűleg ez az irány elért a falhoz, ahonnan ugyanebbe az irányba önismétlés nélkül nehéz lesz továbblépni. A hangszerelés töménységével lehetett most rátenni egy lapáttal, sikerült is, de ezek után nem lepődnék meg egy szellősebb levezető EP kiadásán. Érdemes rászánni az időt, meg kell hozzá a nagy fejhallgató mindenképp. A kezdeti nyolc pont helyett így lett ez megint: 10/10

-Vikomt