Legendás állatok és megfigyelésük – Gloryhammer, Nekrogoblikon és Wind Rose koncerten jártunk

FELLÉPŐK: Gloryhammer (UK), Nekrogoblikon (USA), Wind Rose (IT)

HELYSZÍN: Barba Negra Music Club

IDŐPONT: 2020. 2. 7.

Tavaly május 20-án járt nálunk a Nekrogoblikon mint a Rings of Saturn előzenekara. Ekkor már meg volt hirdetve a csapat következő turnéja, a Gloryhammer supportjaként, azonban a legközelebbi állomás Bécs volt. Mivel ez a két banda együtt egy olyan tökéletes kombinációnak tűnt, simán fontolgattam, hogy ezért megéri utazni, hiszen mekkora poén már, hogy a goblingyepálásról (is) éneklő csapat egy goblinnal osztozik a színpadon. Aztán szerencsém lett, nem kellett látogatást tennem a Máv nemzetközi jegypénztárába, ugyanis a turnét végül beharangozták  Budapestre is, úgyhogy a fantasy metalosok 2020. február 7-én megtekinthetőek voltak a Barba Negra Music Clubban, a Hammer Concerts szervezésében. Sőt mi több, csatlakozott hozzájuk az olasz Wind Rose is, akik a legutóbbi, Barba Negra Trackes, Ensiferum előtti koncertjükön még nem sok tekintetet vonzottak magukra, a Minecraft-dal feldolgozásuk óta viszont nagyon népszerűvé váltak a magyar közönség köreiben, úgyhogy egy igazán erős kis csapatot kaphattunk.

Pont az említett Diggy Diggy Hole-t is feldolgozó Wind Rose kezdte az estét. Bár az eseményre nem került ki a megtelt tábla, valószínűleg ez csak egy 20-50 emberen múlhatott, ugyanis ígyis hatalmas sor gyűlt össze kapunyitásra, és a hatalmas érdeklődés bizony mindenhol meglátszódott (én nem vagyok kárörvendő, de néha szép látvány, amikor egyszer végre a férfi vécé előtt kígyózik a nagyobb sor :)). Ami a mi szempontunkból fontosabb, az az, hogy a banda közönségén is meglátszott a lelkesedés, nemcsak, hogy a nagy érdeklődéstől vezérelve gyűltek oda az emberek a színpad elé, hanem a dalokat és a dalszövegeket is ismerte az a már akkor is többszáz főből álló publikum. A toszkán csapat azóta minden bizonnyal munkálkodott a színpadi fellépésén is, mert sokkal hihetőbb és beleélősebb volt a bulijuk, mint amikor az Ensiferum előtt láttam őket, és emellett egy nagyon erős setlistet is válogattak össze. 2019-ben jelent meg a Wintersaga című albumuk, ami pont annyira a megszokott fantasy power metal (saját megnevezésükkel csak dwarf metal, biztosan nem az énekes, Francesco Cavalieri fizimiskájából eredeztetve) sémákat, kliséket és fordulatokat hozza, amennyire az a címből is kikövetkeztethető már. Persze ez nem baj, nem kell minden bandának feltalálnia a spanyolviaszt, ezek a dalok egész egyszerűen működtek, sok volt az együtténeklés, lehetett ugrálni, csápolni, hejjegetni, olaszaink, hagyományosan, tudnak zenélni, de poénkodni is (“Mi a jobb egy törpnél? Egy részeg törp!”), és kielégítik a közönség igényeit. “A geek dolgokkal mostanság nem lehet mellélőni” – mondta Toma barátom, és mennyire igaza volt!

Már a koncert első pillanatától úgy éreztem, hogy mindenki meg van kergülve, elég sok koncerten megfordulok, de ilyen szintű lelkesedést a közönség soraiból általában akkor szoktam látni, amikor már a főzenekar megy és mindenki legalább három sör mélyen van az éjszakában, de itt erre sem volt szükség. Pláne amikor megszólalt az a híres Minecraft-os dal, na ott aztán az emberek tényleg elvesztették az eszüket, de a lehető legjobb értelemben. Biztosan voltak olyan tagok, akik gyakorlatilag azért érkeztek ma este a Negrába, hogy EZT a dalt hallják, ugyanis igazi népünnepély és fesztiválhangulat alakult ki (vagy ez azért történt, mert gyakorlatilag a fél Rockmaraton ott bulizott?). Örülök annak, hogy olybá tűnik, a Wind Rose összeszedte magát, és a legutóbbi szuper albumukat élőben is jól szállítják, mert kellenek az ilyen kis vidám, pozitív kisugárzású, dallamos csapatok. Nem hallgattam mostanság sokat ilyesmi epikus folkos power metalt, mert kicsit túltelítődve éreztem magam a hasonszőrű bandáktól, de ezután garantáltan le fog menni párszor a srácok tavalyi albuma, mert tényleg élvezetes nótákat pakoltak rá. Amikor először láttam őket, még nem voltam róluk annyira jó véleménnyel, ez viszont most megváltozott, kész 🙂

Nagyon érdekelt a Nekrogoblikon bulija, egész magasak is voltak az elvárásaim irántuk, mert a tavalyi bulit zseniálisnak tartottam, és nagyon imádtam, bár a hangzás nem volt tökéletes, de a minden dalra együtt ugráló közönség kárpótolt, nem is beszélve arról, hogy a színpadon szinte minden dala alatt ott táncolt maga John Goblikon is. Nos, lelkes, mosolygós, ugrálós és bugizós közönség volt most is, de nem maradt el a rossz hangosítás sem…

Nem akarom nagyon bántani a bulit, de itt valami nagyon félresikerülhetett, ugyanis a szerkesztőségből kombináltan legalább 4-5 helyről próbáltuk hallgatni az amcsi Nekrogoblikon buliját, de egyszerűen sehonnan nem volt jó. Kívülről vágom a koncertre is hordott dalaikat, de egyszerűen az első dal alatt (ami amúgy a The Many Faces of Dr. Hubert Malbec volt, szóval szintén elég karakteres) nem ismertem fel, mit játszanak, és később is csak bizonyos tempóváltásokból, clue-kból ment ez.

Főleg azért volt ez csalódás, mert a Wind Rose meglehetősen jól szólt (ha eleinte minimálisan túl halk énekkel is), és gondoltam, hogy akkor ez is rendben lesz. Próbáltam ettől eltekinteni, és inkább a show-ra koncentrálni (a Gloryhammer “hoots”-ozását kifigurázó “zoot” kiabálása gondolom az egész turnén végigkíséri a csapatot), persze azért lehetett táncolni ígyis, a Darkness igazi bulidal, a Dressed as Goblins-ra (“Ő egy igazi goblin, de mi csak otthon öltözünk goblinnak”) jól lehet együttkajabálni, a pult mellől, kicsit hátrébbról pedig a Dragons után a hangosítás is kezdett jobbá válni. Visszatekintve sajnálom, hogy a Wind Rose koncertje ennyire rövid volt, mert az előzenekarok csatáját ezzel ők nyerték meg, sajnos aznap egyértelműen nem  a goblinok napja volt. Viszont továbbra is iszonyat szimpatikus, barátságos bagázs, és bármikor újra adok nekik esélyt, mert valami igazán egyedi az, amit képviselnek.

Végre eljött a főattrakció ideje, a galaxisharcosok az elmúlt években hatalmas közönségre és népszerűségre tettek szert, teljesen megérdemelt volt a Barba Negrás főműsoridő (első headliner bulijuk is itt volt egyébként, még 2018 elején), amin, bevallom, egy minimálisan mindkét alkalommal meglepődtem – mint kiderült, tök jogtalanul. Először még 2015-ben láttam a csapatot a csehországi Made of Metalon, amikor valahogy délután 3 óra magasságában, a tűző napon léptek fel pár tucat ember előtt; és a tavaly előtti headliner bulijuk azért még nem volt teltház közeli, bár már akkor is tömött sorok előtt játszottak. Aztán valami a Rockmaraton környékén megváltozhatott, mert a Rhapsodyt a power metal napon úgy lezenélték a színpadról, hogy azon csodálkoztam, hogy az olaszok nem vonultak ott és akkor nyugdíjba.

Nyilván nem véletlen a népszerűség, a komponálás mögött álló, Alestorm-ból is ismert Christopher Bowes, bár újrahasznosít mostanság néha dallamokat, továbbra is egy nagyon tehetséges zeneszerző, és pontosan tudja, hogyan kell a fejből kiverhetetlen, elképesztő fogós és jó témákat írni, meg az egészet meghangszerelni. (Még ha élőben is a csapattal tartana…!) Az meg csak hab a tortán, hogy a zenekar köré lassan egy teljes lore-t építenek, amivel alapvetően karikatúrát rajzolnak a sárkánypózeres power metal elé (amit egyébként nagyon szeretek), és szándékosan “over-the-top” módon adnak elő mindent – sötétvihar galaxis, unikornisinvázió, intergalaktikus csaták, na meg alapból, könyörgöm, dicsőségkalapács?! Na, kábé ezekről énekeltek a mindenféle, szintén eltúlzott idióta jelmezeikben, de az egész ettől egyszerűen annyira befogadható és lebilincselő, hogy nem lehet nem szeretni – pláne akkor, ha ehhez zenészi tudás is társul, és a leginkább már csak nevében magyar, amúgy svájci Thomas Laszlo Winkler élőben is zseniálisan és pontosan hozza az énektémáit.

A koncertet eleinte csak hátulról, a közönség széléről néztem, és kiabáltam, hogy “Hail hoots!”, aztán rájöttem, hogy ez így nem lesz megfelelően immerzív, és szépen becsatangoltunk a… wait for it… A MOSHPIT MELLÉ. Igen, Gloryhammer koncerten nem az, hogy az emberek pogózgattak, hanem konkrétan folyamatos moshpit ment! Innen már sokkal élvezetesebb volt a koncert, látszódott és érződött, hogy körülöttünk mindenki vágja ezt a furcsa, történelmi-futurisztikus, elborult, lázálmos világot, amit a csapat megteremt, és teljes beleéléssel énekli, hogy bizony sárkányháton az acélért küldetést teljesíteni majd a végső gonoszt legyőzni bizony nemes tett.

Szintén nemes tett a zenekarnak pálinkát szállítani, amit amúgy minden koncerten eljátszanak, bár szerintem általában nem sikerül. Most azonban a saját szemeimmel láttam, hogy  a Questlords of Inverness, Ride to the Galactic Fortress! előtt (ami egyébként az egyik kedvenc dalom tőlük, és minőségében bőven túlteljesít bármit, amit az ember egy gyakorlatilag viccmetal csapattól elvárna, konkrétan annyira epic, főleg a középrésze), amikor megkérték a közönség egy szabadon jelentkező tagját, hogy teljesítsen egy questet és ő is hajtson el a galaktikus erődbe, ami jelen esetben a bárpult, a ride-ot a közönség tetején, crowdsurf formában kell megtennie, a quest pedig az, hogy pálinkát visz a zenekarnak, pár percen belül tényleg megjelent egy feles pálinka a színpadon! Bár kétlem, hogy kizárólag a crowdsurf útján teljesítette a questet a jelentkező (bár lehet, hogy ez csak a pultig eljutásra vonatkozik), már csak a fizika törvényei miatt is, de tényleg megjelent a kis pohárka tüzesvíz a színpadon! Az ilyen gagek mellett mondjuk elvártam volna, egy sokkal kiterjedtebb közjátékot a Nekrogoblikon John Goblikonjával, annyira adta magát az egész, alapból ezt hittem a turné egyik mozgatórugójának, de épp, hogy csak megjelent John a színpadon, szólt egy-két szót, de semmi különösebb koreográfia nem volt.

Innentől aztán persze a közönséget, úgy ahogy van, elkapta a gépszíj, egyrészt előjött a régi jó berögződés, amit még Sabatonon tanultunk, hosszú másodpercekig nem lehetett leállítani a “Pálinka! Pálinka!” kántálást sem, és ettől a perctől a crowdsurfölés is végig kitartott a koncert utolsó hangjáig. Nagyon örvendetesnek tartottam azt, hogy ennyire aktív a közönség, tényleg jó volt nézni, hogy az emberek nemcsak ácsorognak, maximum a dalok végén tapsolnak, hanem megy a maximális buli (gondolom segített, hogy péntek este volt), és tényleg, folyamatosan felpakolnak valakit a közönség tetejére, az viszont már kevésbé volt szívderítő, hogy szinte mindenki előbb-utóbb leesett, az 50-60 kilós lányok is. Persze nem mindenki nagyon tragikusan, de nem is jól, egy 10-20 másodpercnél többet senki nem volt fent. Nyilván segít az is, ha a közönség tetején az ember nem kuporodik össze, hanem szépen kinyújtja a végtagjait, de a közönség tagjai is kicsit jobban figyelhettek volna arra, hogy alátámasszák az éppen fent lévőt, de majd belejövünk 🙂

Nem akarok panaszkodni, mert rengeteg pozitív energia szabadult fel a közönségben, a közönség végig itta a zenészek szavait, az utolsó dalig végigtombolta a bulit, pedig kimondottan hosszú szetet toltak, úgyhogy azt hiszem, elmondhatjuk, hogy a varázslatos unikornis aznap este mindenkinek megmutatta az utat a végső erődítménybe, Unst legjobb metalbandája pedig nemcsak a klubot, nemcsak a várost, nemcsak az országot, nemcsak a kontinenst, nemcsak a bolygót, hanem az univerzumot is felgyújtotta!

 

További fotók a galériánkban!

ÍRTA: Vica

FOTÓK: Dani

Köszönjük a Hammer Concertsnek!