fbpx

KORPIKLAANI – JYLHÄ (2021)

ELŐADÓ: Korpiklaani
ALBUM: Jylhä
SZÁRMAZÁS: Finnország
MEGJELENÉS ÉVE: 2021
STÍLUS: Folk metal
HONLAP: https://korpiklaani.com/
ÉRTÉKELÉS: 10/10

 

„A Korpiklaani megöregedett, a Korpiklaani ellaposodott, a Korpiklaani lelassult, már csak árnyékuk önmaguknak” – az ilyen és ehhez hasonló, korábbi albumok kapcsán hallott vádakat tessék kérem azon nyomban elejteni, mert itt a Jylhä! Nem sok jóra számítottam az új albummal kapcsolatosan, de az egyórás korong engem visszahozott a Korpiklaani-rajongók táborába, pedig én is inkább a banda diszkográfiájának első felét élem. A Jylhä-re keresztelt album nevét nagyon nehéz magyarra lefordítani, állítólag körülbelül valami olyasmit jelent, mint egy kietlen, de mégis méltóságteljes táj. A cím „finnségével” összhangban nagy örömömre a lemez mind a 13 dala (ez intro és outro nélkül ennyi!) finnül szólal meg.

A Jylhä a 2019-ben csatlakozott, a többiekhez képest meglehetősen fiatal (37) és ezzel fiatalos lendületet hozó új dobos, Samuli Mikkonen bemutatkozásával, a Verikoira című dallal kezdődik, egy olyan sűrű dobfelütéssel, hogy hirtelen nem voltam benne biztos, jó dalt indítottam-e el a lejátszóprogramban. Nem is csoda, mert a dal egyfajta szándékolt tribute a Judas Priest Painkiller-je céljába – pont annyira, hogy aki jól ismeri a JP-t, annak kellemes meglepetés legyen, de annyira azért nem, hogy áthallásnak tűnjön. Pontosan így kell klasszikus előtt tisztelegni, kérem! 😊Az énekes Jonne Järvelä egy rövidebb rész erejéig még a megszokott énekstílusától is eltér, egy kis Rob Halford tisztelgés erejéig, mert miért is ne!

A másik zenei csemegének mondható dal egy szinte reggae szerzemény – a Leväluhta tuti, hogy sok Korpiklaani fant ki fog akasztani, de én ezt is kimondottan tudom szeretni. Nem titkolom, hogy az egyik komponense annak, hogy én ezt az albumot 100%-ban élvezem, az az, hogy félretettem az elvárásaimat azzal kapcsolatosan, hogy a Korpiklaaninak milyennek KELL lennie. Works wonders. De itt nem csak erről van szó – a Korpiklaani bár ismét változott, ez most egy teljes mértékben előrelépésnek tekinthető változás. És a Leväluhtának is a második része egy vérbeli folk metal szerzemény, begyorsuló tempóval, hegedűvel, harmonikával, jó dallamokkal.

A legfontosabb, amit ki kell emelnem ezzel az albummal kapcsolatosan, az az, hogy meglátszik, hogy az uraknak a karantén miatt nagyon sok ideje volt a pre-produkcióra (pedig a dalok maguk már 2019-ben megszülettek), és az egyes számokon való szöszmötölésre, ugyanis kompozíció szempontjából mind tízpontos, az összes nóta összes témája ki van dolgozva, és minden dalnak helye van az albumon, annak ellenére is, hogy egy rekordhosszúságú lemezről beszélünk. Minden dal élvezetes, nincs „inspirálatlan”, ötlettelen töltelék. Ezt körülbelül elképzelhetetlennek tartottam ilyen hosszú album esetében, és lám…

Bár az egyik klipes dal, a Sanaton maa kísértetiesen emlékeztet a Kotikonnut-ra az előző albumról, ami szintén túl nyugisnak és lassúnak bizonyult több régi fan számára, ennél sokkal bulisabb dalok is találhatóak a listában. Bár a Sanaton maa a klipjével együtt ugyanazt a vidéki romantikát hozza vissza, mint amit a Kotikonnut is (klipjével együtt) kifejezett, és a dal első egy perce valóban elég langyoskásnak tűnt, a „Szótlan föld” című dal két részből álló refrénje annyira jól kiegészíti egymást, és annyira zeneileg kielégítő a második részét hallani, egy jó kis feelgood hangnemváltással, hogy nem tudom nem szeretni ezt a dalt. Cue harmonikaszóló.

Szintén szeretni fogja ezt az albumot az, aki a harmónika szerelmese, ugyanis ennyire kidolgozott, a dal többi részével harmonizáló harmonikameneteket nem mindig hallani a Korpiklaaninál, Sami Perttula kitett magáért, a Mylly című dalt egyértelműen ő viszi el a hátán, na meg Jonne számi yoik módjára meg-megtörő hangja.

A három kedvenc dalom talán a Tuuleton, a Pidot, és a Huolettomat. A Tuuleton egy kicsit kilóg a most említett sorból, egy szárnyát vesztett madárról szól, ehhez illő zenei aláfestéssel, olyan dalszöveggel, amit a boldogságukat nem találó emberekre is vonatkoztathatunk. Bár a harmonikaszó itt is prominens, mégis a hegedű az, ami feltűnik, ugyanis a dal vége felé olyan szépen sír, hogy az ember, ha kicsit konkrétan rákoncentrál a hegedűdallamra, egész szívfacsaró… Nem kell megijedni, nem egy érfelvágós dal egyébként, a témájához képest tempós is, inkább olyan történetmesélős, pont annyi gitárral, és pont annyi népi hangszerrel, amennyi kell. A dal melodramatikusabb része épp a refrén, gyönyörű kórusénekkel, amit az a bizonyos hegedűtéma kísér… Amit azonban keresztbevág egy zseniálisan jó vonóskiállás és egy tempóváltás. Meg kell hallgatni. Az album csúcskompozíciója.

A Pidot és a Huolettomat a két bulidala az albumnak, és fontosnak tartom már most leszögezni, hogy egyik sem a tipikus ivósdal-Korpiklaanit hozza az ember eszébe, hanem a… Värttinä-t, Finnország elsőszámú népdaléneklő együttesét. A Korpiklaani bár mindig is folk metal volt, ennyire konkrétan népzenére még soha nem emlékeztetett egy daluk sem, a Pidot-ban még az ottani válaszolgatós népi énekmódra is rátalálhatunk. A Huolettomat-ot („Gondtalanok”) és a Pidot-ot nem fogom különösebben bemutatni, nem kell róluk regényt írni, ezek tipikusan azok a dalok, amiket meg kell hallgatni, lehetetlen nem jó hangulatba kerülni tőlük, szerintem ezeket fogom legtöbbször meghallgatni az albumról.

Ha valakinek a keményebb gitárokat tartalmazó, Karkelo-sabb témák hiányoznának, ott van a legballadaibb, de izgalmas és szép énekdallamú Juuret, aminek ugyanúgy „kisüt a végére a nap”, és egy együtténeklős örömünnepbe torkollik egy rövid borongós gitárkiállás után, vagy a Kiuru, egész jól visszahozza azt a korszakot, de tartalmazva a Jylhä-n végig érezhető frissességet, csakúgy, mint a hegedű által vezérelt, garantált moshpit-szám, a Pohja (nem sokat értek a finn dalszövegből, de itt biztosan azt éneklik, hogy a fenéknél mélyebbre esni már nem lehetséges 😊).

Összességében azt kell mondanom, hogy nagyon, nagyon tetszik az album! Rég tetszett Korpiklaani album ennyire, de a Jylhä esetében eszméletlen módon kitettek magukért a srácok, jót tett a vérfrissítés, a dobos-harmonikás-hegedűs trió rendkívül kiegészíti a „nagy öregeket”, keretet adnak Jonne kísérletezéseinek és folkoskodásainak is, nem hagyják, hogy kicsússzon alóla a talaj, és mindezek ellenére minden egyes dal vérbeli Korpiklaani – még a ballada és a reggae is, csak meg kell hallani. Én az első, második, és azóta minden egyes meghallgatásnál fülig érő szájjal ültem a gép előtt, és csak arra tudtam gondolni, hogy „Jézus, erről az albumról írnom kell”, ez zseniális. Nyilván nem egy progresszív blackened death metal-kategóriájú zseniális, de higgyétek el, a maga módján ezek a dalok is meglehetősen összetettek, átgondoltak, kigondoltak, megkomponáltak, és ihlettel teliek. KONCERTET!

Írta: Vica

 

Köszönjük a Nuclear Blast-nek!

// //