fbpx

K.K. Downing – Éjjel-Nappal Judas Priest (könyvkritika, 2020)

A metal rajongókra mondják leginkább, hogy gyűjtögető életmódot folytatnak, és hát lássuk be, ez a “stigma” tulajdonképpen egyrészről helytálló, sőt, ketté is bonthatjuk fizikai, és szellemi gyűjtésre. A fizikai részhez tartoznak a hanghordozók, cd-k, lemezek, pólók, és a koncerten begyűjtött relikviák, szellemi szinten pedig koncertélményeket, és nem utolsó sorban, -melyről most leginkább beszélünk- ismereteket, dátumokat, zenekarokhoz kapcsolódó történeteket gyűjtünk be. Mondani sem kell, talán nem ismeretlen jelenség egy-egy beszélgetés alkalmával, amikor néhány mondat elteltével már kútfőből lökjük kedvenc lemezeink megjelenésének időpontját, az ahhoz kapcsolódó, olvasott legendákat, és egyes érákat. Valahol a két elválasztott gyűjtés kézen fogva is jár egymással, hiszen egy korong megjelenése, és kézbevétele is bővíti az ismereteinket, de talán most tekintsünk el attól, hogy túl mély, és filozófiai mélységekbe bocsátkozzunk.

Ilyen téren szerencsés korszak a miénk, hiszen a mai, modern technika segítségével minden a rendelkezésünkre áll ahhoz, hogy naprakész, új érdekességeket olvassunk, és üdvözölendő, hogy az old school életérzést keltő fanzine kiadványok is újra szárnyra kaptak. Itt el is érkeztünk a legfontosabb ponthoz, hiszen jó ideje már annak, hogy egyre több és több, zenei tartalmú könyv lát napvilágot, jelentős számú zenész ragadott billentyűzetet átmenetileg a hangszer helyett, hogy eddigi életét, és zenekara történetét papírra vesse a rajongók számára, így a lemezek mellett egyre több “papíralapú” kiadványnak szoríthatunk helyet a polcon.  Őszintén szólva el is siklottam a tény felett, hogy bár szinte az összes legendásnak számító név előrukkolt már olvasnivalóval, a Judas Priest eddig kimaradt ebből a szórásból, de mint a régisulis heavy metal megrögzött rajongója, igen megörültem a ténynek, hogy K.K. Downing is üti ezerrel a klaviatúrát, és hamarosan az ő zenekari hátterükbe is bepillantást nyerhetek pár száz oldal erejéig.

Az ilyen és ehhez hasonló művek ha különböznek is, egyvalamiben javarészt megegyeznek: egészen a gyerekkortól, sokszor a születéstől indulnak, kendőzetlenül rántják le a leplet a jó, és felejthetetlen, vagy éppen a viszontagságos, családi traumáktól átszőtt emlékekről, Downing pedig éppen az utóbbit erősíti a könyv első blokkjában. Az olvasó szeme előtt apránként, oldalról-oldalra jelenik meg Anglia szürke gyártelepeinek, a nélkülözésnek, és a szegénységnek a fojtogató képe egy széthulló család szemszögéből, és egy mentális problémákkal küszködő, önhatalmú apa jelenlétével. Downing őszintén, mindenféle polírozás nélkül mesél ezekről az időkről, néha egész rendhagyó pszichológiai mélységeket feszeget a gyermekkori traumák kapcsán, mindezt igyekszik abszolút az emlékezet szintjére redukálni.

Főhősünk sem ír erről közvetlenül, bár nyíltan érezhető az említett negatív hatások ereje a zenei pályafutás kezdetében, hiszen itt is felüti a fejét a társadalommal való szembenállás motívuma, az első kamaszos lázadások, amelyek már sokszor szabályszegésbe torkollanak, és az ehhez kapcsolódó első olyan zenék lefülelése, amelyeket az akkori társadalom megbélyegez, és a füstös, alagsori klubokba száműz, ennek a lázadásnak a helyét pedig apránként átveszi a Jimi Hendrix iránti, mindent elsöprő rajongás. Downing, vagy ahogy a könyvben hívja magát, K.K., ezekkel az oldalakkal kordokumentumot is szépen a kezünkbe adagol, leírván az akkor uralkodó állapotokat, és a fiatalkori küzdelmeket csak azért, hogy egy koncertre eljussanak mindenféle segítség nélkül, spontán önerőből. Ma már persze helyenként teli szájjal mosolygunk ezeken a sztorikon, de kerek bepillantást nyerhetünk a késői hatvanas évek világába, mind társadalmi, mind pedig zenei szempontból.

Korántsem vontatott a történet, de folyamatosan az volt az érzésem, mintha a Mester küzdött volna a terjedelemmel, alaposan átfontolva, hogy mi az amit leírjon, mi az, ami pedig csak fejben maradjon meg, mert a történet előrehaladtával egyfajta gyorsulás mindenképp tetten érhető. Egyrészről ez a húzás a sztori előnyére vált, mivel egy percig sincs olyan rész, amit szíved szerint csak átugranál, vagy elfojtanál közben egy ásítást, ellenben szomorú, hogy a kezdetekben még észrevehető aprólékossággal mesél például debütáló Rocka Rolla megjelenésének körülményeiről, két-három lemez elteltével eléggé darálóssá válik a tempó, de a legfontosabb mozzanatok tulajdonképpen így is belekerültek, ha kicsit gyorsítva is. Nem csak lemez, és zenekari éra tekintetében, de a zenei pályafutás gyors felfelé ívelésében is erősen pörög a könyvbéli forgatókönyv, az egyik oldalon még egy apró, bérelt szoba képe elevenedik meg előttünk, az ifjú K.K-el, amint akkordmeneteket keres a gitáron, a másik percben pedig már a stúdióban tépi a húrokat talán a Screaming For Vengenace időszakban. Ezt a magával ragadó, sodródó leírást negatívumként különben nem lehet említeni, mert egyrészről ennek hiányában lexikon méretűre duzzadó hömpölygést olvasnánk, másrészről pedig pont így tudunk külső szemlélőként alaposan körvonalazott képet kapni.

Kétségtelen, hogy a legtöbb infó mégiscsak a lemezekhez, és turnékhoz kapcsolódóan van. Az előbbi varázsereje, hogy nem azokat az információkat írja le sokadjára, amiket talán bárki tud, aki egyszer kicsit is jobban beleásta magát a Priest-életműbe, hanem más kontextusban, a keletkezés körülményeire mai fejjel reflektálva adja tovább. Utóbbiból kimaradnak a féktelen bulizás momentumai, a klasszikus szex, drog, rock and roll életérzés (persze sokszor, és sokat, néha közvetlenül is utal rá), sokkal inkább ez is áthelyeződik könnyed sztorizgatásba, és időnként önelemzésbe, ezt pedig K.K. már idősödvén szinte fiatalkori önmagának mondja. Hogy én is egy elejtett önvallomást hagyjak itt, korábban -mondjuk úgy- kizártnak tartottam, hogy valaha még egyszer nekifutok például a Point Of Entry korszaknak (csak hogy azt említsem, ami leginkább szúrni szokta az emberek szemét, köztük az enyémet is), de immáron ismerve a keletkezés körülményeit, az Ő tolmácsolásában a gyengébbnek titulált korongoknak is adtam még egy esélyt.

Mindemellett a könyvnek van egy hatalmas pozitív tulajdonsága, mégpedig, hogy nem szakmázik és traktál felesleges adatokkal, nem akar elveszni a részletekben napra pontosan, ellenben mindenből annyit csepegtet, amennyit érdemes lehet megjegyezni. Mesterien lépked a történelmi adatok, és a könnyed, néhol humoros sztorik határmezsgyéjén, eközben pedig egyik tüskét húzza ki magából a másik után, amelyek az évtizedek alatt kerültek belé, kezdve az Iron Maidennel való konfliktustól a kiadói, egykori zenésztársakig. Minden hasonló sztori itt azzal a felfogással zárul hogy “ma már egy sör mellett mindenkivel megbeszélünk mindent, és nyoma sincs a régi idők sérelmének.” Ez az igazi rock and roll, nem igaz?

Az utolsó oldalak már némiképp keserédes hangot ütnek meg a zenekarból való távozással, de K.K respektálható őszinteséggel írja le érzéseit, távozásának körülményeit, és rockerhez méltó módon egyáltalán nem felejt el senkinek köszönetet mondani. Több millió kilométer, számokban nem mérhető megannyi élmény után, egy, a metalban veteránná vált, de még ereje teljében lévő harcos elköszönését olvashatjuk.

Azt kérdezed, kinek ajánlom a könyvet? Viccesen most azt mondanám, hogy ez Downing feladata, de az én szerencsés feladatom pedig az lett, hogy írjak róla, így azt mondom, hogy bárkinek. De tényleg. Ha rajongó vagy, úgy is alapmű lesz a lemezeid mellett, talán már a végére is értél, ha pedig még csak most ismerkedsz velük, és szeretnél átfogó képet kapni róluk, akkor a legjobbat tartod a kezedben, de vigyázz vele, nehezen letehető, én szóltam…
Hogy nekem mennyire tetszett? Szerintem elég, ha annyit mondok, hogy olvasás után újra A-tól Z-ig elővettem a munkásságukat. Szokásomhoz híven könyvet most sem fogok pontozással illetni, de ha tenném, akkor csakis maximális.

Köszönjük a lehetőséget a Helikon Kiadónak! 

Írta: TM