JAY WEINBERG mesélt arról, hogy milyen JOEY JORDISON után a SLIPKNOT dobosának lenni

Slipknot dobosa, Jay Weinberg nemrég a spanyol The Metal Circus magazinnak nyilatkozott a hat évvel ezelőtt történt csatlakozásáról a zenekarba. A kérdésre, hogy óvatosnak kellett-e lennie, “lábujjhegyen járni”, hogy érzett-e bármi nyomást amiatt, hogy Joey Jordison-t kell helyettesítenie, így felelt:

Nem mondanám, hogy óvatos voltam. Megértettem a szerepem egy olyan banda kontextusában, amelynek gyökeresen megváltozott a dinamikája, úgy dolgozik új dalokon, hogy két alapítótag már nincs is jelen [dobos Joey Jordison és basszusgitáros Paul Gray]. Ez hatalmas dolog volt egy, akkor már majdnem 20 éve létező bandának. Nem ‘jártam lábujjhegyen’, mert tudtam, hogy milyen szerepet voltam hivatott betölteni.

Nem vagyok olyan régóta a bandában, mint a többiek, szóval sokat kellett tanulnom. És mégis, a mai napig tágra nyitott szemekkel és fülekkel figyelem a bandát, mert napról napra egyre többet tanulok. És – szerintem – individuális és kollektív szinten is minden nap egyre közelebb kerülünk ahhoz, hogy megértsük, milyen potenciál rejlik a mi zenekarunkban. 

Tehát nem, nem óvatoskodtam, mert rengeteget kellett tepernem és bizonyítanom – de nem a közönség számára. Azzal nem foglalkoztam, mert ezt nem tudom kontrollálni – azt, hogy a hallgatóság mennyire fogja elfogadni az új Slipknot-számokat, amik számomra az első, velük játszott számok; nem tudom befolyásolni, hogy ki hogy reagáljon rá. De sokat kellett bizonyítanom magamnak, az új zenésztérsaimnak, és, akármi okból is, de tetszett nekik a játékom, és oka volt annak, hogy megkértek, legyek a zenekar tagja.

Átéreztem a szerepem, magabiztosan kellett irányítanom. Azt gondoltam, azért vagyok itt ezekkel a srácokkal, hogy együtt zenéljünk, és ők élvezik, úgyhogy én is élvezni fogom. És bármi is volt a bandán belüli szerepem, nem húztam be fülem-farkam, mert minden nap jelenésem volt. És ez idővel nem változik, minden nap meg kellett jelennem és ledönteni a terem falait, vagy legalábbis megpróbálni. Meg kellett győznöm a társaimat arról, hogy jól döntöttek. És a mai napig nagyon erősen érzem ezt. Nem veszem túl könnyedén a bandán belüli szerepem – nagyon komolyan veszem – mert sokat jelent nekem, és értem, hogy másoknak is sokat jelent. Mert mielőtt csatlakoztam ebbe a bandába, ez a banda sokat jelentett nekem. Tehát átlátom, hogy a Slipknot közönsége hogyan észleli a bandát, és hogyan válik az ő mindennapjaik részévé is. Megértem ezt a dinamikát.

A Grey Chapter-rel kezdtük, lejátszottunk 200 bulit, majd egy új albumon dolgoztunk, amely végül a We Are Not Your Kind lett, majd megint annyi koncertet adtunk, amennyire csak lehetőségünk volt – minden egyes nap ki kellett hoznom magamból a maximumot. És ha új dalok megírásáról van szó, és hogy a saját személyiségemet is beleadjam, amennyire tudom a Slipknot-keretek között, ez fontos volt nekem, mert én senkit nem akarok utánozni, nem akarok más lenni, mint aki vagyok, mert arról le fog ríni, hogy hamis, hogy képmutatás. Se nekem, se a bandatársaimnak nem érdeke ez. Szóval amit felfedeztünk, az szerintem az volt, hogy itt egy új, izgalmas hangzás, ami a köztünk lévő dinamikában rejlett, és ami ott volt, amikor olyan számokon dolgoztunk, amiket már elkezdtek a csatlakozásom előtt, és amikor elkezdtünk együtt dolgozni ezeken, abból olyan dalok születtek, mint a The Negative One vagy a Custer. Ez nagyon izgalmas volt.

Szerintem mindez az óvatoskodás ellentéte volt. Inkább ilyen ‘minden nap be kell rúgnom az ajtókat’-érzés volt. Kevesebb hangsúly volt azon, hogy konzervatív legyek, és több azon, hogy határozott legyek bizonyos dolgokkal kapcsolatban, hogy nagyon kifejező, nyílt legyek, és hogy meggyőzzem a tagokat arról, hogy a jó döntést hozták. Ez nagyon fontos volt nekem és az is marad.