Iszonyú magasra rakta a lécet a Sepultura

Úgy hozta az élet, hogy az utóbbi években a Sepultura elkerülte a figyelmemet. Éreztem némi befáradást, nem jöttek az albumokkal együtt azok a megvilágosodás-élmények, ami a maguk korának egyik megújítóivá tették őket. Tisztességes thrash lemezeknek éreztem az úgymond késői anyagaikat is, de elmaradt belőlük az a frissesség, ami miatt régebben zenekarok százai másolták őket. Szándékosan elhagytam az előzetes promókat, nem olvastam kritikákat, így elvárások nélkül, tiszta füllel indíthattam el a Quadrát.

Andreas Kisser kiváló csapatjátékos, aki nem az egyéni teljesítményekre helyezi a hangsúlyt, hanem a produkció teljességére. Fenntartom, hogy korunk egyik leginkább alulértékelt gitárosa emiatt. Erősebb marketinggel, nagyobb egóval, pofátlanabb habitussal ő lehetne az extrém metal Zakk Wylde-ja, de ehelyett ő egy másik utat választott. A médiabohóckodást meghagyja Max Cavalera úrnak, helyette szürke eminenciásként egyengeti a háttérből a zenekara ügyeit.  Andreassal készült interjúnkat Itt találhatjátok meg: https://metal.hu/ha-nem-ismered-a-szabalyokat-hogyan-szegned-meg-oket-interju-andreas-kisser-rel/)

Ez a hozzáállás a Quadra albumot is erősen meghatározza, nincs semmi sztárkodás, semmi parasztvakítás, vagy villantós részek. A dalok hibátlanok a maguk visszafogottságában, de talán megérte volna néhány jó értelemben vett hatásvadász megoldás, mert a zseniális zenei finomságok, az okos építkezés, a harsány gesztusok helyetti okos játék sajnos mind olyan tényező, amibe a szélesebb nagyközönség nehezebben tud kapaszkodni. Az előző album útkeresése után a Quadra egy nagyon mélyen átgondolt és precízen kivitelezett mű. Néhány hallgatás után egymást folytató blokkokra osztható, így az egyes dalok dinamikája mind felilleszthető egy nagyobb ívre. Suta hasonlattal az előző albumok novellagyűjteménye után itt fejezetek hallhatóak, amik egy nagyobb lélegzetű történetet mondanak el. Nem egy-egy nagyobb sláger viszi el a balhét, hanem az átgondolt építkezés, teli apró meglepetésekkel, amik külön-külön talán nem feltűnőek első hallásra, de ezek összességétől lett remekmű ez az album.

A Sepultra-hangzás 2020as verziója kiváló, csodásan szóló dobbal, vastag és gyors gitárhanggal, ami teret ad a rengeteg kiegészítő hangszernek is.  A Means To An End refrénjében lévő furcsa megbicsaklás amilyen kis mozzanatnak tűnik, épp olyan finom és könnyen elrontható zenei geg. A  Last Time-ban az akusztikus gitárra bekúszó kórus, majd a jól eltalált szóló annyira finoman és tökéletes hangerőn érkezik be, hogy azt tanítani kellene. Dinamikát ad a máskülönben veszett gyors thrash tételnek, egy pihentetően visszafogott középrészt, ahonnan van megint honnan elstartolnia a visszahangosodó gyors főtémának. A Capital Enslavement elején gyönyörűen hangszerelt vonósok és latin ütősök idézik meg a Roots hangulatát, de nem olyan koszosan-fürdetlenül, mint az eredeti, hanem szépen és ízlésesen. Menet közben is félpercenként vannak apró, szépen és ésszel elhelyezett felfedeznivalók, visszatérnek a vonósok, bemászik egy-egy mély szinti, pici matek, sosem sem hittem volna, hogy lehet ennyire zenei a Sepultura. Az Aliban is elbújt egy-egy sub puffanás, pár hang rézfúvós, a végén valami sáskajárásra emlékeztető surrogó szinti megint. Érdekes, hogy többször is a Testament és Sacred Reich jutott eszembe közben, de kortárs zenekarként, ugyanabból a “békebeli” zenei időszakból és környezetből merített hatások talán feltűnőbbek 2020-ban, mint régebben. A Raging Void egy botladozóan matekos résszel indul, elegáns tamos díszítésekkel a verzék alatt, a refrénnél hangnemváltás, utána megint pihis rész, szépen visszaépítkezve, meg vagyok véve kilóra. A Guradians of Earth akusztikus gitáros kezdése teljesen natúr, szép tereket hoz alá a dob és a kórus, parádés építkezés végig, lelkesítő!

A Quadra utolsó hármas blokkja színesebb és ünnepélyesebb, mint bármi, amit eddig csináltak. Az Autem torokhangú suttogása után egy dallamos verze jön, thrash, akusztikus gitárok, ez a szó eredeti értelmében progresszív megint, mint a régi időkben. Az Agony of  Defeat első hallásra is a zenekar újkori klasszikusa, Derrick hidegrázósan énekel és bárcsak az összes dalban tenné! Innen már nem gondoltam, hogy van még lapát, amivel lehet rátenni, de jött a Fear Pain Chaos Suffering, és ez már zsánerektől független zene, női énekkel, kórussal, teljes hihetetlenkedés mellett kezdem elölről az egészet.

Ritkán hallani ennyire okosan és jó érzékkel összerakott thrash lemezt, ami a végéig izgalmas tud maradni, ilyen szépen van hangszerelve és ennyi apró zenei meglepetést tartalmaz. Ha sikerül belekapaszkodni, garantáltan elő fogod szedni a nagyobb fülhallgatót is hozzá otthon, mert többet tud adni, mint amit útközben a headseten hallasz.

Iszonyú magasra rakta a lécet a Sepultura, még ha szerényen és visszafogottan is, ezt a magasságot már SOHA nem fogja megugrani sem a Cavalera házaspár, sem a bináris riffelést kopírozók.

10 pont

Ui: Idén ez már a harmadik vagy negyedik album, ami a közönséges bazári mutatványok helyett az intelligenciájával, vagy mélységével lep meg, és ez még csak február eleje van. Nagyon-nagyon óvatosan és halkan merem csak mondani, hogy közeleg az Ihsahn Ep, az Oranssi Pazuzu, My Dying Bride, Testament, Katatonia, Pearl Jam, Deftones, és talán végre lassan megfordul a tendecia a pornóoldalakon debütáló klipek felől a tartalmas és valóban minőségi alkotók irányába.