fbpx

Ihsahn – Telemark Ep, 2020

Kezdjük az ifjabbak kedvéért azzal, hogy Ihsahn a legendás Emperor énekes/gitárosa volt, ami meghatározó hatással bírt a kilencvenes évek korai black metal hangzására, az egyre tágabb értelemben vett zeneiség felé haladva. Az Anthems to the Welkin at Dusk című albumuk magnum opus volt a szélvész tempók és cizellált hangszerelés ötvözésével és a stílus progresszív újradefiniálásával. A hőskorszak után mára a még aktív, negyvenes-ötvenes zenészek többsége jobban szeret a múltban élni, biztosra menni a trvecvlt kopottas dicsőségű zászlaját lobogtatva, és lássuk be, valakinek ez jól áll, van akinek nem. Ihsahn hangmérnök-producer-szólista szerepkörben az előremutató, új utakat kereső hozzáállást viszi tovább, ami annak idején eleve elindította az egész stílust.


A legutóbbi Ámr című albumán elindult egy érettebb, felnőttesebb hangzású irányba, ami a gitárok torzításának csökkentésével, analóg szintetizátorok használatával, progresszívebb dalszerkezetekkel járt együtt. A mostani Telemark Ep egy dupla kiadvány első része, ami ezt a járatlan utat folytatja, még messzebb és bátrabban haladva. Első hallásra sokakat mellbe fog vágni a gitárok torzításának további csökkentése, és a komplett fúvósszekció az összes dalon keresztül. Aki viszont kedveli a nyitottabb hozzáállású, experimentálisabb, zsáner-független zenéket, mint Devin Townsend, Ulver, vagy akár itthonról az Arkhé, annak igazi hazaérés-hangulatot fog hozni ez a kiadvány. Az Ámr album uras visszafogottsága itt átcsap egy hidegebb, komorabb vehemenciába. Egyszerre idézi a korai Emperor szilaj temperamentumát és a Pink Floyd melankóliáját, némi norvég folkkal lelocsolva. Váratlan húzásként az egész tetejére jön a rézfúvós kíséret, egyszerre hozva a dalokba koktélos jazzt és a temetési vonulások siratózenéinek összes keservét. Van, ahol ezek mentik meg a zenét a teljes tragédiába zuhanástól, máskor pedig mintha a kórusokkal együtt egy történelmi film jeleneteihez készültek volna.

A három új dalt egyesével kivesézni nincs sok értelme, nagyjából hasonló karakterek. Az a fajta zene, hogy imádod, vagy elmegy melletted, körbe körbe hallgatod, vagy hagyod a fenébe az egészet és előszeded inkább a klasszikusokat. Az új anyagok kétfelé választása jó ötlet volt. Valószínűleg a Telemark a beijesztés, előfutár a sűrűje előtt, így a következő Ep-ig mindenki megbarátkozhat a hangzással. Viszont az ötdalos kiadvány a kettő feldolgozással nem annyira jól eltalált arány. Lenny Kravitztől a Rock’n’roll is Dead nyilván egy fricska, de meg kellett volna hagyni a Brass Against-nek, egyszerűen nem tesz hozzá az eredetihez. A Maiden Wratchild-ja viszont kitűnő lett, hozza az eredeti feszességét, és a hangszerelés ad neki egy többletdimenziót is.
A Telemark három új dala keserű, rosszkedvű, férfias zene, ami egyben elegáns tartású és modern is, de benne van a skandináv telek összes évezredének története. Amennyire zseniális, ugyanolyan könnyen el is száguldhat a nagyközönség mellett, hogy aztán tíz év múlva hivatkozási alap legyen.

A Lenny Kravitz miatt 9, amúgy 10 pont.

U.i.: Továbbra sem akarom elkiabálni, de ha ilyen tempóban érkeznek az idei remekművek, akkor 2020 olyan jó év lehet, mint amilyen legutóbb 1990 volt.

– Vikomt