„Ha nincs az Agonist, ma nem hörögnék” – Interjú Vicky Psarakis-szal, a The Agonist énekesnőjével

2019. december 22-én a budapesti Barba Negra Music Club-ban koncertezett az ukrán Jinjer előzenekaraként a kanadai(-görög) szintén extrémebb, női hörgéssel operáló metalcore csapat. A helyszínen sikerült elcsípnünk a zenekar frontemberét, Vickyt egy rövid kis interjúra, amin beleláthatunk a backstages bulikba, a zenekar terveibe, Vicky kedvenceibe és a banda megtartandó fő stílusjegyeibe is!

Ma van a turné zárónapja – milyen érzésekkel tölt el, hogy vége?

Keserédes… Alig várom, hogy otthon lehessek, hiányzik a családom, meg mindenki más is. A turné emellett nagyon hosszú és fárasztó volt. Ugyanakkor tudom, hogy amint hazaérek, hiányozni fog a turnézás. Szóval igen, a vége mindig keserédes.

A karácsonyt így sikerül otthon töltened? Gyakorlatilag hazaértek, és karácsony.

Igen, de egyébként nem haza megyek most, hanem Montrealba, ahol a banda többi tagja él, mert lesz egy pár bulink, nincs időm hazamenni. Montreal viszont gyakorlatilag olyan, mint a második otthonom, úgyhogy nagyon szuper lesz, és a bandával karácsonyozom majd.

Gondolom amúgy is olyanok számodra, mint egy második család.

Igen, teljes mértékben!

Hogy sikerül az egészségedet, erőnlétedet és a hangodat óvni egy ilyen hosszú turnén? Általában mennyit kell beénekelned?

Minden koncert  különbözik, attól függ, hogy érzem magam aznap. Van, hogy több idő kell, van, hogy egyáltalán nem énekelek be. Viszont nagyon fontos odafigyelned magadra és a szervezetedre, elég vizet inni, mindenképp eleget aludni – szóval törődni magaddal.

Klasszikus éneket tanultál és hörögni csak sokkal később tanultál meg. Mit gondolsz, ez egy olyan képesség, amit bárki elsajátíthat, vagy kell hozzá mindenképp a tehetség is?

Szerintem emberfüggő. A vokállal kapcsolatos filozófiám eleinte az volt, hogy meg kell próbálni másokat utázni, imitálni, amit csinálnak – gyakorlatilag így tanultam meg különféle stílusokban énekelni. Olyan, mint a szinkronszínészkedés – hallasz valamit, és reprodukálod a saját hangoddal. De mindenképp emberfüggő, hiszen vannak, akik saját maguk mindent meg tudnak tanulni és zseniálisan jók, mások pedig énekórákat vesznek, meg szükségük van valakire, aki megmutatja nekik, hogyan kell csinálni.

Sok videó van fent a YouTube-csatornádon, különféle énekfeldolgozásokkal, coverekkel. Mi alapján válogatsz dalt, ezek a személyes kedvenceid? Vagy vannak énekesek, akik inspirálnak?

Nem feltétlen mondanám, hogy az alapján válogatok, hogy mik a kedvenceim. Van, hogy a rajongóktól érkeznek kérések, hogy mit énekeljek el. Máskor meg egyszerűen csak találok sima instrumentális verziót a dalból, megtetszik, és akkor elkészítem hozzá az énekrészt. Vannak olyan dalok is, amiket szívesen énekelnék, de nem találok ilyen verziót. Az inspirációt tekintve – természetesen lett egy jópár kedvencem az évek során. A kedvenc metal énekesnőm mindig is Anneke van Giersbergen volt. Ő egyben az az énekesnő, aki miatt ezt az egészet elkezdtem.

Van egy közös cover videód Yannis Papadopoulos-szal (a Beast in Black énekese) is. Barátok vagytok, vagy inkább csak a „görögök előre!” szellemben készült?  

Igazából mi régen együtt voltunk, szóval elég sok közös videónk készült. Azt hiszem, én is és ő is nagyon sokat fejlődtünk abban az időszakban, és most mindketten ott vagyunk, ahol. Egyébként tartjuk a kapcsolatot, még az is lehet, hogy előhozakodunk valamivel együtt, meglátjuk!

Volt, hogy kényelmetlen helyzetbe hoztak a rajongók mint nőt? Néha a női énekesek másféle figyelmet és rajongást kapnak, mint a férfiak, történt valaha is bármi negatív?

Nem, pontosabban nem kimondottan a zenében. Azt hiszem, minden egyes nő átél kellemetlenségeket valamikor az életében. Nem gondolom, hogy az, hogy egy zenekarban éneklek, túlságosan befolyásolná. Szerintem fontos a sarkadra állni, és minden helyzetben őszintének lenni – ha valamit nem akarsz, ne félj felszólalni! Nagyon nyílt vagyok, amikor találkozom egy nagyon félénk rajongóval, simán megölelem, és ez tökre rendben van. Nem mondom senkinek azt, hogy menjen arrébb. De voltak furcsa helyzetek, amikor sarkamra kellett állnom, és szólnom, hogy „Oké, ez egy kicsit sok.” Azt hiszem, ezt minden nő átéli.

Mit szólnál, ha egy fiatal lány azzal állna eléd, hogy olyan szeretne lenni, mint te? Ilyen vagány metalos csajok simán példaképévé válhatnak a fiatal generációnak.

Kaptam már ilyen témában üzeneteket! Nagyon inspiráló egyébként. Nekem is megvoltak a saját példaképeim, és tudom, milyen érzés. Ezt hallani, és a másik oldalon lenni picit furcsa, mert csak arra tudok gondolni, hogy „Tényleg? Pont én?”, de ugyanakkor rendkívül hízelgő és megható, nagyon értékelem ezt.

Jártunk egy korábbi The Agonist koncerten még 2014-ben a Brutal Assaulton, ahol nem éreztük 100%-osnak a produkciót, azonban azóta már szintet lépett a banda. Mit gondolsz, a te szemszögedből mi lehetett az, ami akkor hiányérzetet hagyott bennünk?

Igen, az a legelső turném volt a bandával. Egyrészt nagyon friss volt ez az egész, és több koncerten át beteg is voltam. Szóval leginkább a betegség és a tapasztalat hiányának kombója, meg nyilván az is, hogy még nem volt kint az albumunk. Csak régi dalokat énekeltem, olyan cuccokat, amik nem az enyémek. De most már van három lemezünk a csapattal, szóval a setlist sokkal inkább 50-50%, sőt, inkább több az új dal. Öt év és három album után már sokkal kényelmesebben érzem magam – több az új dal, több a tapasztalat.

Akkor már nem érzel magadon olyan nagy nyomást?

Nem. Természetesen mindig van nyomás, de sokkal inkább belső – magamnak mindig azt mondom, hogy jobbnak kell lenned, javulnod kell, legyél még jobb! A külvilág irányából viszont már nem éreztem azt a nyomást, meg semmi ilyesmi.

Rengeteget fejlődött a hangod az Agonist óta. Ez csak a bandának köszönhető, vagy részt veszel egyéb projektekben is, esetleg képzésen?

Szerintem minél többet használod a hangod, annál jobban fejlődik. Természetesen az, hogy csatlakoztam a The Agonisthoz ráállított emellé arra a pályára is, hogy hörgéssel és screammel foglalkozzak. Lehet, hogy magamtól, otthon nem foglalkoztam volna ilyesmivel.

Tényleg?

Én mindig csak egy sima énekes voltam. Szeretem természetesen azokat a bandákat is, amiben hörgés van, de valószínűleg magamtól sosem adtam volna ilyesmire a fejem! Szóval igen, a banda miatt mentem ilyen irányba, de nyilván fejlődtem a tiszta énekben is. Mint mondtam, minél többet használod a hangod, annál jobb lesz.

Szóval ha nincs az Agonist, ma nem hörögnél?

Valószínűleg nem! Csak énekelnék. Végtére is az éneklés egy teljesen más, különálló dolog, sokkal több érzelmet ki tudsz vele fejezni, és sokkal több benne a dinamika. Dallamosabb, és érthetőbb a dalszöveg is, szóval a közönség is veled tud énekelni… Az éneklés igazából a szívem csücske.

Maga az új album, az Orphans is egy hatalmas előrelépés a bandának. Teljesen más szintre emelte a csapatot, és bekerültetek a toplistkára a legnagyobb nevek mellé. Milyen érzés?

Nagyszerű! Igazából már a demózástól kezdve úgy éreztem, hogy jó anyag lesz. Tudtam, merre tart a zene, és éreztem, hogy jó lesz. Természetesen azért visszafogtam magam, mert érdekelt, hogy a rajongók hogy fognak reagálni, de elég magabiztos volt a teljes zenekar. Nagyon vártuk, hogy a rajongónak is annyira fog-e tetszeni, mint nekünk, és bizony tetszik, úgyhogy szuper!

Mi volt a legkülönlegesebb dolog a turnén?

Nagyon nehéz választani! Talán a tegnap este, mert tegnap este volt a buliest a többi bandával. Ma este mindenki hazafelé veszi az irányt a koncert után, szóval tudtuk, hogy a mai nap inkább a szervezési meg a biznisz részéről fog szólni, nem lesz idő leülni, beszélgetni, bulizni a többiekkel. Tegnap este viszont megejtettük ezt – együtt voltunk, kicsit ittunk, és reggel ötig fent maradtunk!

Nem mondanám meg, hogy ötkor mentél aludni!

Igazán, köszönöm!

A turné teljes legénysége partiállat?

Szerintem nem mindenki, meg az adott naptól is függ. Néha fent maradok iszogatni, de máskor meg olyan fáradt vagyok, hogy tök korán lefekszem, szóval napja és embere is válogatja.

Akkor ma már nincs buli?

Nem tudom! Ha valaki inni szeretne, van egy csomó sörünk, szóval akár!

Ez amúgy mennyire probléma, hogy bárhol felléptek, tele van pakolva az öltöző piával, nem túl nagy kísértés néha?

Dehogynem… Ha már egyszer itt vagyunk, igazából miért is ne igyunk meg valamit, tudod… De úgy látom, mindenki felelősségteljes felnőtt, szóval tedd, amit akarsz, csak ismerd a határaid!

Akkor gondolom soha nem voltál még annyira másnapos, hogy úgy érezted, nem fog menni a fellépés?

Nem. Éreztem hasonlóan magam fáradtság miatt, de nem az ivás miatt!

Az Orphans egy nagyon sokszínű album. Mit gondolsz, a következő anyagra tudtok, vagy akartok még több színt vinni? Vannak már új ötletek?

Még nem kezdtünk el dalokat írni, de azt hiszem, van egy egész konkrét ötletünk fejben a zene stílusáról és irányról, amit szeretnénk. Elég hasonló lesz az Orphanshoz. A sötétség, a dalok sötét dallama, keménysége és gyors tempója az, amitől az Agonist Agonist. Úgy gondolom, az új albumon is ezt az irányzatot fogjuk követni. Viszont szeretünk kísérletezni is, úgyhogy biztos lesz újdonság és váratlan dolog is.

Mi a következő lépés és terv az Agonist számára?

Annyit turnézni, amennyit csak bírunk. Március-áprilisban Észak-Amerikában turnézunk, előtte fellépünk a 70000 Tons of metal hajón, nagyon jó lesz! Nyáron visszajövünk Európába pár fesztiválfellépés erejéig, utána pedig meglátjuk.

Köszönjük szépen!

Készítette: Vica, Dani

Fotók: Dani

Köszönjük a lehetőséget a Hammer Concerts-nek!!