Gondolatok az Obsidian albumról, PARADISE LOST élménybeszámoló

Jó darabig volt egy teóriám arról, hogy a depresszív, sötétebb hangulatú zenék – stílustól függetlenül – nagyjából kétféle tudatállapotban tudnak íródni. Az egyik megközelítésnél áldozatszerepbe helyezkedve kesereg a szerző, valamiféle romantikus, mély érzésű, máskülönben jobb sorsra való módon. Egyszerre szomorúan, mégis emelkedetten, vagy a megtisztulás örömét találva ebben az állapotban. A másik verzióban nincs semmiféle szépség, már sírás sem, csak xanax és hideg beszűkültség, betegségtudat, sokkal-sokkal mélyebb és kórosabb módon az előzőnél. A doom/death zenék kilencvenes-kétezres évek környéki hulláma előhozott mindkettőből számtalan példát, főleg a brit és a svéd vonalon, napfényesebb helyeken kevésbé. Teltek az évek, a fiatal zenészekből középkorú felnőttek lettek, az élet eseményeivel együtt szép lassan majdnem mindenki másképp árnyalta a kezdeti évek nyomott hangulatát, de ez a két pólus felismerhető maradt.

Ahogy egyre több követő, vagy másoló érkezett a színtérre, alaposan felhígítva az általános minőségét, elengedtem a fonalat a “gótikamónikák” önsajnálatban való dagonyázásával, a stílus gyakran vált saját karikatúrájává. Néhányan a hetvenes évek felé menekültek, mások az urbánus értelmiség egzisztencialista problémáit kezdték ezüstkéssel-villával boncolgatni. Aztán a Paradise Lost behozott egy olyan dimenziót a játékba, ami addig nem volt ott, mert nem is lehetett: a kiábrándult középkorú faszik keserű beleköpését a világba, ami évtizedes kísérletezések végső konklúziója.

Karikás szemű, illúziók nélküli férfiak teszik a maguk dolgát, rég túljutva azon, hogy bárkinek is megpróbáljanak megfelelni, vagy újra feltalálják a kereket puszta kényszerből. A rutinjuk és lehetőségeik megvoltak arra, hogy akár sokkal jövedelmezőbb dologba fogjanak, de Holmes a Bloodbath-ben kötött ki, McKintosh meg a Vallenfyre bejezése után kiadta a tavalyi év egyik legcsúfabb lemezét Strigoi néven. Így az anyazenekaruk vált a jelenlegi munkásságuk legkönnyedebb pontjává, ami mindenképp ellentmond az érettebb kor megszelídüléséről szóló közhelyeknek.

Az előző két album viszonylag homogénebb tömb volt, most viszont a lejátszót elindítva a Darker Thoughts elején a dallamos ének, hegedű (sampler) és akusztikus gitár letisztázza, hogy ez egy másfajta kör lesz. Hangulatában emelkedettebb, a Draconian Times és Icon albumok ünnepélyesen dallamos megoldásaihoz közelít. A keretes szerkezet ellenére mégis befejezetlennek hat, olyan, mint egy intro, amiből a kettes Fall From Grace lenne a nyitás.

Gyakran kap erős kritikákat Nick Holmes tiszta hangja, de Aaron Stainthorpe (My Dying Bride) mellett ő a zsáner egyik nagy karaktere, és lássuk be, nem helyettesíthető mással. Fájdalmasan modoros lenne egy frazírokkal tarkított, önmegvalósítás-komplexusos ének erre a dísztelenre gallyazott, fos kedvű zenére. Ennek itt és így van helye. A “We’re all alone” sor ismételgetése amennyire közhelyes tudna lenni, annyira őszinte és igaz ezzel az orgánummal.

A későbbiekben is ez a higgadt önazonosság hitelesíti az albumot. A Ghosts is a dark rock nagykönyvéből van felmondva, ami éppenséggel nem tegnap íródott, és szükségtelen, hogy több, vagy más legyen. Lehetne dalonként egyesével elemezgetni, hogy mi az újdonság, vagy melyik dal mire emlékeztet a múltból, de ezeken a párhuzamokon már nem múlik semmi. Erről szól az egész album és ugyanolyan könnyű vele azonosulni ezekben az időkben, mint a hamisan tarkabarka kilencvenes években, mert sajnos egész hasonló következtetésekre jutottunk mindannyian azóta.

Kevesen lesznek, akik ezzel a lemezzel fogják megszeretni a zenekart, akik pedig rég követik őket, pontosan tudják, hogy mit keresnek itt. Ha mindenki azt csinálná, amiben erős és otthon van, ez egy sokkal jobb világ lehetne.
9/10
Vikomt