Chino Moreno a Deftones-ból: Furcsa ezt kimondani, de sokszor inkább nem beszélnék az emberekkel

Chino Moreno kreativitásról, magánéletről, a hőseivel való találkozásról, és arról, hogy mire számíthatunk a Deftones-tól 2020-ban. Nem mellesleg újra koncerteznek, aminek egyik  állomása Budapest Parkban lesz június 3-án, esemény linkjét itt találjátok.

Chino Moreno és a Deftones tavaly tíz év után visszatért a The Spot nevű stúdióba, ami szülővárosukban, Sacramentóban található. A stúdió eredetileg csak egy elhagyatott raktárépület volt a város egy kihalt részén, ahol felépítettek egy félcsövet, hogy deszkázhassanak, majd ezen a helyen rögzítették az 1997-es albumukat, az Around The Furt. Egy évtized alatt sok minden változik, ezért Chinot lesokkolta, hogy a hely teljesen ugyanúgy nézett ki, mint 10 évvel korábban. Még a zenésztársai privát zugai is érintetlenek voltak, köztük Chi Chengé is, a Deftones egykori basszusgitárosáé, aki 2013-ban veszítette életét egy 5 évvel korábbi autóbalesetben szerzett sérülései következményeként.

Szeretett kollázsokat készíteni. Még most is ki vannak téve. Többé-kevésbé minden úgy van, ahogy hagytuk. És ez jó, mert mindig érezzük a jelenlétét a helyiségben. Nem tudsz úgy bemenni oda, hogy ne jusson eszedbe. Annak idején hosszú és fárasztó, egy hétig is eltartó meneteket játszottunk a Rizikó nevű társasjátékkal. Valószínűleg ez az oka annak is, hogy ilyen sokáig készül egy-egy lemezünk. De visszamenni abba a stúdióba olyan volt, mint egy időutazás. Olyan érzés, mintha már átéltem volna egyszer ugyanezt.

Mikor a Deftones 2000-ben rögzítette a White Pony című lemezét, a Linkin Parkot vitték el a turnéjuk európai szakaszára. Erre az időszakra Chino szívesen emlékszik vissza, bár azzal nincs teljesen tisztában, hogy a két zenekar közötti kapcsolat milyen régre nyúlik vissza. Mielőtt a Linkin Park kiadta volna a világot négy sarkából kifordító Hybrid Theory című lemezét, Mike Shinoda egy Xero nevű banda vezetője volt, akik ezen a néven egy demót adtak ki. A Closing című dalukban, ami aztán később csak a Rapology című válogatáson jelent meg, a Root című Deftones dalban használtak hangmintákat. Ez volt a legkorábbi kapcsolódási pont a két zenekar között.

Ezt nem tudtam – mondja Chino. És az is őrület, hogy azt sem tudtam, hogy az egyik managerünk, Mark Wakefield is a Xero tagja volt. Nem voltam tisztában a történetükkel, de a beceneve attól fogva Linkin Mark lett.

Miután a San Diego-i Dia De Los Deftones fesztivál sikere után a zenekar ráfordult a következő lemezanyag összerakására, Chino felidézte a múlt történéseit.

Milyen volt a legelső Deftones koncert?

Itt Sacramentoban, egy helyi klubban játszottunk, ami egy elég korrekt hely, és Cattle Club a neve. Ez egy maximum 250 fős klub volt, de sok király koncerten voltunk már ott előtte. Többek között láttam ott a Smashing Pumpkinst, és a Nirvanát is. Mikor a bandák Sacramentoban jártak, ott játszottak. Úgy emlékszem, nagyjából fél órányi műsorunk volt. Szerettünk volna ott játszani, de nyilván nem akartak leszervezni egy olyan zenekart, akiről még csak nem is hallottak. Nem volt demonk, se semmink. Csak nyomulni akartunk. Ezért ők azt mondták, hogy „oké, játszhattok csütörtök este, de meg kell vennetek tőlünk a jegyeket, amiket aztán eladhattok, vagy elajándékozhattok bárkinek.” Így is tettünk, megvettünk nagyjából 200 jegyet. 1 dollárt fizettünk darabjáért, így ki kellett perkálnunk 200 dolcsit, de végül 3 dollárért adtuk darabját. A jegyek egy részét a suliban adtuk el az iskolatársainknak, mivel akkoriban még középiskolába jártunk. Szóval tulajdonképpen a haverjainknak adtuk el őket, és végül a buli telt házzal ment le. Úgy gondolom, a srácok inkább a kíváncsiság miatt jöttek le, érdekelte őket, hogy mit fogunk művelni.

Jól sikerült a koncert?

Úgy emlékszem, jól sikerült a koncert, mivel jól éreztük magunkat. Nem tudom, készült-e felvétel erről az estéről. Azt kétlem, de abban teljesen biztos vagyok, hogy nem szóltunk jól. Vagy ha mégis, nem voltunk ennek tudatában. Őszintén szólva, amikor elkezdtük ezt az egész zenekarosdit, fogalmunk sem volt, hogy mit is próbálunk csinálni. Nem mondtuk, hogy „oh, egy bandát akarunk csinálni, ami olyan, mint ez és ez”. Jobbára csak zajongtunk. És ez a mai napig ugyanígy van.

Ez a megközelítés jellemző a kreatív folyamatokra is?

Nos, manapság ha lemezt készítünk, sosem úgy állunk neki, hogy akkor csináljunk egy ilyen, vagy egy amolyan anyagot. Csak elkezdünk zajongani, és aztán a zaj néha dalokká áll össze. Néha pedig nem. Van, hogy egyszerűen nem megy. Régen is hasonló mentalitással dolgoztunk. Lementünk a próbaterembe, zajongtunk kicsit, aztán ezeket dalokká formáltuk. Úgy értem, hogy ezek sem tudatos dolgok voltak. Egyikünknek sem volt semmilyen dalszerzői háttere. Legalábbis nekem biztosan nem, és énekesi hátterem sem volt soha. Valószínűleg Abe (Cunningham, dobos) volt a legtehetségesebb a zenekarban zenei értelemben, mivel ő valóban tudott játszani a hangszerén. Nagyjából hároméves kora óta zenélt. Így ő szolgált egyfajta alapként, és ugyanúgy Stephen (Carpenter, gitáros) is, aki mindig is egy biztos pont volt, és a mai napig az. Úgy gondolom, feszes volt a játékunk, de nem volt egy kijelölt irányvonal, nem igazán tudtuk, hogy mit is csinálunk. De igazából ezt le is szartuk. És szerintem eleinte ez is adta az egésznek a báját. És talán még most is az adja, hogy igazából nem lehet leírni azt, hogy mit is csinálunk. Ez történik akkor, amikor Stephen, Abe és Chino – és akkoriban Chi – összejöttek, hogy zajongjanak egy kicsit.

Milyenek voltak ezek az első Deftones dalok?

Abból az időszakból nem sok minden maradt fenn. Volt egy saját magunk által felvett demo kazettánk, amin két dal szerepelt: az Engine No. 9 és a 7 Words. Valószínűleg ez a két legsikeresebb dal az Adrenaline-on (az 1995-ben megjelent debüt lemez), de ezek csak a demo változatok voltak. Egy hátborzongató képet tettünk a borítóra, amin két, az egész fején bandanát viselő kölyök volt az isten háta mögött egy mező közepén. Semmi egyéb infó nem szerepelt a kazin, csak ez a kép és a két dal. Ross Robinson producer kapott egyet ezekből a kazettákból, és lejátszotta a kornos srácoknak. Aztán úgy emlékszem, Brian („Head” Welch, gitáros) hívott fel azzal, hogy kellene pár közös bulit csinálnunk. Végül így is lett, lekötöttünk velük egy közös koncertet Los Angelesben, a Dragonfly nevű helyen. És ez volt a valaha volt legőrültebb dolog, mivel mi sem hallottuk őket, és ők sem hallottak minket korábban.

Volt már olyan, hogy azért kerülted el a találkozást valakivel, akire felnéztél, hogy nehogy csalódásként éld azt meg?

Úgy érzem, elég sokszor tettem így. Legalábbis elég furcsa ezt kimondani, és ezt nem is tudom megindokolni miért, de sokszor inkább nem beszélnék az emberekkel. Valószínűleg az idegességem lehet az oka. Mintha attól tartanék, hogy mi van, ha nem sül ki belőle semmi jó? De bizonyos emberek… Nyilvánvaló, hogy Morrissey-n nőttem fel, akit nagyon nagyra tartok, és mégsem szeretnék… Nos, még csak ezt sem mondhatom, mert nagyon szeretnék vele beszélgetni. De ha valahol a környéken lenne, mégsem mennék a közelébe. És nem tudom, miért.

Belebotlottál már valaha olyasvalakibe, mint mondjuk PJ Harvey?

Igen, és ez volt az egyik legőrültebb dolog. Akkor történt, amikor a Roskilde Fesztiválon játszottunk, talán 1996-ban. A legelső európai koncertjeink egyike volt. Akkor már megjelent az Adrenaline, és az volt az egyetlen koncert Európában, amit annak a turnénak a keretében játszottunk. Abban az időben hatalmas PJ Harvey fan voltam. Állandóan őt hallgattam, minden egyes nap. Fogalmam sem volt róla, hogy ő is ott van, de Nick Cave fellépett aznap, és azt hiszem, ő is játszott vele. Épp sétáltam kifelé a catering-ből, felnéztem, és azt láttam, hogy épp felém tart. Valószínűleg életemben ez volt az egyetlen alkalom, hogy majdnem összerogytak alattam a lábaim. Kicsit még meg is szédültem. Köszöntem neki, és megkértem, hogy hadd csináljunk egy közös képet. Még most is vicces az a fotó, ha ránézek, mert látszik, mennyire ideges voltam. Úgy vigyorgok, hogy beszarsz a röhögéstől, ha meglátod. Aztán évekkel később játszottunk együtt PJ-vel a Big Day Out fesztiválon Ausztráliában, és akkor hosszabb időre is találkoztunk. Kicsit kevésbé volt őrült az a találkozás, legalábbis nekem. Épp lefelé tartottam a lifttel a szálloda hallja felé, amikor a lift megállt az egyik emeleten, és ő beszállt. Ez egy olyan pillanat volt, amikor csak annyit tudsz csinálni, hogy odaköszönsz, és semmi más nem jön a szádra. Így inkább csak mosolyogtam. De találkozni valakivel, akinek a hangja ennyire megérint, az valami elképesztő.

Van valami tanácsod olyan fiatal zenészek számára, akik az első dalaikon dolgoznak a szobájuk falai között egy laptopon?

Semmilyen gyakorlati tanácsom nincs. Szerintem idővel mindenki rá tud jönni, hogy mi az, ami működik számára, és mi az, ami nem. Ezért nem igazán tudom megmondani senkinek, hogy mit hogyan csináljon. Banálisan hangzik, de azt mondanám, hogy csináld azt, amit szeretsz csinálni, élvezd, és közben kísérletezz, amennyit csak lehet. Mindig is azt gondoltam, hogy az a legjobb, ha valakiknek nincs konkrétan kijelölve, hogy mit csináljanak, hanem az egyszerűen csak megtörténik. Szerintem az ember akkor találja meg a valódi hangját, ha nincs egy előre eltervezett ötlete arra nézve, hogy mit próbálnak létrehozni. Az én módszereim egyike az, hogy nincs megírt szövegem, az égvilágon semmi. Csak hallgatom a dalt, és a legelső megérzésemre hallgatok: ami jön, az jön. Felveszem, és elteszem. Egy-két nappal később megismétlem ugyanezt. A felvételek teljesen különbözőek lesznek, de lesz pár dolog, ami viszont ugyanolyan. Azok a dolgok, amik egyeznek, azok a valóban odaillők. És az, hogy vannak olyan dolgok, amik viszont teljesen eltérnek? Azt meg azért szeretem, mert bármilyen irányba lehet belőlük nyitni. Bármi lehet belőlük. Nem muszáj, hogy egyfajta dolog legyen. Kísérletezz, és közben érezd jól magad.

Van valami olyan, ami régen szerepelt az öltözői kéréseitek listáján, de már nem?

Régen nagyon különcök voltunk, és zoknit, és alsóneműt kértünk. Régen úgy gondoltuk, hogy ha már lehet riderünk, miért ne kérhetnénk bármit? Hát, baszki! Tiszta zoknira van szükségem! Akkoriban elég csóró zenekar voltunk, de turnéra mentünk, lejátszottuk a bulikat, és adott volt a lehetőség, hogy azt kérjünk, amit akartunk, voltaképpen ingyen. Mi úgy gondoltuk, hogy ezek valóban ingyen voltak. A buszban éltünk. Sok helyen nem volt zuhanyzó, így legalább arra volt lehetőségünk, hogy egy vadiúj, tiszta zoknit vegyünk fel a koncert után.

A Deftones nagyon sok és sokféle dalt dolgozott fel az évek során. Mit mondanál pl. a Weezer Say It Ain’t So, vagy a Helmet Sinatra című daláról?

A Weezer első lemeze (The Blue Album – 1994) hatalmas lemez volt számunkra. Habár a zenei műfajt tekintve teljesen más vizeken eveztünk, úgy gondolom, hogy azok a dalok tényleg nagyszerűek, én nagyon szeretem hallgatni őket. Mindig azt a lemezt hallgattuk, nagyjából mindenhol. Az öltözőben, vagy mindenhol máshol. Szépen fokozatosan elkezdtük megtanulni azokat a dalokat, és a beállás alatt játszogattuk őket, csak úgy, poénból. Egyszercsak a koncert alatt két dal között elkezdtük játszani a Say It Ain’t So-t. Sosem vettünk fel egy Weezer feldolgozást sem, de szerintem többé-kevésbé minden dalt megtanultunk arról a lemezről, és néha-néha felbukkan közülük egy-egy dal a koncertjeinken két saját dal között. Az emberek megőrülnek, mert a Weezert nagyon nehéz nem szeretni, főleg azt a bizonyos első lemezt. Az emberek meg elcsodálkoznak, hogy miért játsszuk ezeket. Nem illett bele abba, amit csináltunk, de élveztük. Szórakoztatott minket. Ami a lemezre vett feldolgozásokat illeti, tényleg nagyon sok különböző előadótól dolgoztunk fel dalokat, főleg olyanoktól, akiknek a zenéjén mi is felnőttünk. A Helmet pont egy ilyen volt. Épp valami mást rögzítettünk, de megtanultuk a Sinatrát, és fel is vettük pár óra leforgása alatt, és rátettük a 2003-as Minerva kislemez B oldalára. Soha meg sem próbáljuk ezeket a dalokat a saját képünkre formálni, de megvan egy afféle bárzenekar hozzáállásunk, hogy elviccelődjünk velük.

A 30 év alatt fontossá vált számodra az, hogy megőrizd a magánéletedet, és a privát szférádat?

Igen. Mint zenekar, mindig is ilyenek voltunk. És ez magamra is ugyanúgy igaz. Sokkal kényelmesebb így. Mindig úgy éreztem, hogy a kevesebb több. Nem szeretek arról beszélni, hogy épp mire készülök. Inkább csak megteszem, és utána mindenki megtudhatja, hogy miről is van szó. Vannak bizonyos dolgok, amik sokkal érdekesebbek akkor, ha nem nagykanállal tuszkolják le őket az emberek torkán. Még olyan művészeknél is, akiket nagyra tartok… nem mondom, hogy van egyfajta misztikum, de az olyan emberek, mint Trent Reznor, vagy akár Maynard (James Keenan) esetében, nem is nagyon akarom tudni, hogy a való életben mit csinálnak. Én ezt igazából így élvezem.

Nem akarom tudni, hogy Trent Reznor mit reggelizett ma reggel. Sokkal inkább elképzelem, hogy mit csinál. Ez általánosságban olyasmi, ami a dolgokat sokkal érdekesebbé teszi. Néha jobb, ha nem tudunk bizonyos dolgokat.

Melyik dal, vagy hangulat az a Deftones múltjából, ami legjobban jellemzi a banda jövőjét?

Jó kérdés. Nem tudom, nagyon nehéz erre válaszolni. Ahol most épp a dalírási folyamatban tartunk, nagyon nehéz megállapítani, hogy épp hol is vagyunk. Napról napra változik az anyag, ahogy összejövünk, és alkotunk. Nagyon nagy a kísérletező kedvünk, és ez az egésznek a legjobb része. A karrierünk legnépszerűbb lemeze kétségkívül a White Pony (2000), és kereskedelmi szempontokból is az a legsikeresebb. Viszont az is tény, hogy az a legkísérletezőbb is mind közül, főleg azokhoz az időkhöz képest, amikor megjelent. Annak a lemeznek a megírása… hogy is fogalmazzak, mi a jó kifejezés erre… Nagyon szabadnak éreztük magunkat. Azt csinálhattuk, amit akartunk, megéltük a pillanatot, amiben épp voltunk. Nem hasonlított semmihez, amit akkoriban magunk körül láttunk, sem a kortárs zenekarokhoz, sem más műfajokban íródott zenékhez.

Ez a megközelítés egyfajta reakció volt a nu-metalra?

Nos, akkoriban az őszintét megvallva, a nu metal őrület az olyan zenekarokkal, mint a Limp Bizkit, a Papa Roach és még számos egyéb, amit ebbe a skatulyába pakoltak épp a tetőfokára hágott. És mi valószínűleg pont a leginkább nem nu-metal lemezünket készítettük el. Nem tudom, miért így történt. Ahogy említettem, sokkal inkább érdekelt minket a kísérletezés, minthogy valami olyasmit csináljunk, amiről úgy éreztük, hogy már volt olyan.  Ezért annyira nehéz megválaszolni a jövőre vonatkozó kérdést is, vagy azt, hogy mi a következő lépés. De ha a múltból kellene valamit mondanom, akkor a White Pony lenne az. Akkoriban voltunk a kísérletező kedvünk csúcsán.

És most valami hasonlót érezel?

Most épp abban a fázisban vagyunk, amikor azzal próbálkozunk, hogy egy adott célt teljesen különböző útvonalakon érjünk el. És pont emiatt élvezzük ezt az egészet. Nem tudjuk, mi fog kisülni ebből az egészből, vagy milyen lemezt készítünk. Csak hagyjuk, hogy megtörténjen. És ez nagyon jó. Így tudom leginkább leírni azt, hogy hol is vagyunk éppen, és merre tartunk.

Forrás: Kerrang
Fotó: Jonathan Weiner