AMARANTHE – Manifest (2020)

ELŐADÓ: Amaranthe
ALBUM: Manifest
SZÁRMAZÁS: Svédország
MEGJELENÉS ÉVE: 2020
STÍLUS: Pop-metal
HONLAP: https://amaranthe.se/
ÉRTÉKELÉS: 10/8

 

Nem várhatjuk el egyik mai zenekartól sem, hogy éveken és albumokon keresztül ugyan azt a zenét játssza, és évtizedeken keresztül megéljen abból amivel anno nevet szerzett magának…kmm… Itt jön az a közhely, ami mellesleg teljesen igaz, hogy az ezredforduló utáni zenekaroknak lépést kell tartani a rajongóik összetételének változásával és az aktuális trendek lekövetésével. Majdnem 10 évvel ezelőtt robbantott hatalmasat az AMARANTHE az akkoriban még kevésbé ismert popmetal felfuttatásával. Könnyen befogadható, dallamos, bulis, néha lassabb, de mégis energikus dalokkal, amihez elég sokat hozzátett Eliz Ryd imidzse, miközben az is talált magának szerethető dalokat, aki a hörgősebb metalt szereti. A „self-tittled” Amaranthe album a tökéletes átmenet volt a poprock és a metal között, miközben innovatív megoldásokat is felvonultatott. Sosem volt ez a stílusom, de kár lenne tagadni, hogy valamit nagyon eltalált a zenekar. Két évvel később, a The Nexus albummal sikerült megismételni ezt az eredményt, hiszen még bőven tombolt a popmetal őrület, és nehéz volt nekik mellé lőni egy hasonlóan igényes albummal, mint ami az előző volt. Igaz, a The Nexus már nem volt az elejétől a végéig kincs („csak” 75%-ban), de így is sikerült összerakni pár slágerszámot, ami sokmilliós megtekintést generált a Youtube-on. Ezzel egyidőben rakétaként lőtt ki a zenekar karrierje, hiszen a klubkoncerteket felváltotta, a stadion előadás, nonstop a legnagyobb hírportálok címlapján szerepletek, és Eliz Ryd egy ikonná vált sokak szemében.
Teljesen szubjektív vélemény, de szerintem az ezt követő években csökkenő tendenciát mutatott a kreativitás, és Powerwolf módjára legyártották azokat az albumokat, amiket a rajongók kértek, mindenféle előremutató innovációt félretéve. Most ezt döntse el mindenki, hogy jó vagy sem. Koncerten bulikázni első osztályú, de ha zenebuzi vagy és érdekel kicsit jobban a téma, akkor lehet, kicsit kiábrándító lehet. Mondjuk, az sem segített a megítélésemen, hogy az év eleji arénás AMARANTHE koncert életem egyik legkínosabb élménye volt. Annyival azért védeném a bandát, hogy jó pár bulijukon voltam, és csak ez volt negatív élmény, de ez nagyon. Na, és akkor itt a Manifest, a legújabb album, ami talán változtat a véleményemen.

Azt első gondolatként azonnal le is szögezném, hogy a Manifest egyáltalán nem rossz album, sőt egészen jó megoldásokat is lehet rajta találni, néhol rendesen felkaptam a fejem egy-két megoldásra. Szóval mielőtt tovább olvasnád a cikket, gyorsan le is pontoznám, egy kövér nyolcasra az albumot, mert teljesen rendben van. DE!

Mint fentebb említettem, nem várható el egy mai zenekartól, hogy konstans világmegváltó újdonságokat kreáljon abban a stílusban, aminek kiemelkedő tagja (jó, ez nem teljesen igaz, de ne legyünk ennyire szigorúak). De azt sem tartom szerencsés megoldásnak, hogy évről évre „ugyan azt” az albumot adják ki, kicsit átköltve. Nekem ez eléggé alibiziésnek és biztonsági munkának tűnik. Ezt érzem, amiközben a Manifest pörög a lejátszóban, és próbálom megfejtein, hogy éppen melyik korábbi daluk klónja az aktuálisan szóló dal.
Vegyük csak az első dalt az albumról, a Fearless-t. Technikailag tökéletesen össze van rakva, jól szól az egész, jól van kivitelezve, a vokálok harmóniában vannak és ütős bulizós-ugrálós dalt ereményeznek. Kár lenne kötekedni vele. Viszont az kicsit furcsa, hogy a refrén egy az egyben át lett emelve korábbról, csak a szöveg lett átírva. Attól függetlenül, hogy ez az album egyik legütősebb dala, azért nehéz nem kihallani belőle az újrahasznosított elemeket.

Hasonló benyomás fogott el a Viral hallatán is, bár kicsit más szempontból. Ez a dal alapvetően teljesen rendben van, mert tök jól reprezentálja, hogy miről is szól ez a stílus, és mit bír el az irányzat. Viszont az egész dal tempója nekem bántja a fülemet. Úgy értem, hogy a kifogástalan ének és a dallam tök jól felpörgeti az embert, de amint elkezdené az ember rázni a fejét, rájön, hogy a dal ritmusa egy katonai induló, és teljesen megakasztja a tempót. Apró nüanszok ezek, de mégis kihatnak a teljes képre, mége mondanám rossz számnak.

Viszont van két dal az albumon, amitől lefőtt az agyam. Az egyik a Do or Die. Alapvetően teljesen jó koncepció az, hogy az ex-ARCH ENEMY-s Angela Gossow kooperáljon Eliz mellé az egyik dalban. Kifejezetten érdekes elgondolás. Azt mondjuk nem gondoltam, hogy a két énekesnő hangja ennyire elüssön egymástól, főleg úgy, hogy az Amaranthe alapból rendelkezik hörgőssel. Maga a szám rendben van zeneileg, és tök hallgatható munka, de itt hatványozottan érvényesül az a mondás, hogy két dudás egy csárdában… Teljesen ki oltja egymást a két ikon hangja, és elénekelnek egymás mellett, nem pedig kiegészítik a másik skáláját. Azt meg inkább meg sem említem, hogy a dalhoz tartozó videó meg annyira hatásvadász és kellemetlen, hogy szavak nincsenek rá. De hát ne egy videó alapján jellemezzünk egy ZENEkart.
A másik pedig a BOOM!1. Nem sokszor szokott jól elsülni az, amikor egy zenekar olyan téren kísérletezik, ami nem az ő terepük. Itt pedig nem is csak egy irányzatról beszélünk, amit be lehetne tudni kísérletképpen. Az egész szám egy djent-es/RAP-es HACTIVIST féle témára épül, ami még magában nem is lenne gond, mert a HACTIVISTETszeressük, de ebben a formában kicsit létidegen. Az sem tesz hozzá a dologhoz, hogy a refrén kimondottan poweres hatást kelt, ami ismételten nem lenne gond, csak a váltás teljesen megakasztja a dinamikát. A breakdown meg az egyik legkínosabb megoldás, amit az utóbbi években hallottam. Tehát ez a „breakdown goes BOOOM” és a „bleghhh” annyira kínos és létidegen, hogy én szégyenlem magam. Nem tudom mi szükség volt erre. Simán egy HACTIVIST próbálkozást elviselt volna az album és jól is szólt volna, ha ilyen perverziók törnek felszínre, de ez a dal katasztrófa.
De nem akarok ennyire negatív lenni, az Archangel egy bitang jó szám, hallgassátok!

Alapvetően a Manifest egyáltalán nem rossz album, sőt… hozza azt a minőséget és szintet, amint az AMARANTHE kialakított maga körül az évek során. Szórakoztató, fülbemászó és teljesen élvezhető. A kritikámban azért hoztam előtérbe a negatívumokat, mert azt a fura átmenetet tapasztaltam az album hallatán, hogy biztonsági megoldásra játszott a zenekar, de azért itt-ott becsempésztek pár ötletet kísérlet gyanánt. És ez szerintem nem sült el tökéletesen. Az album remek, viszont amiről emlékezetes marad, az nekem nem a kimagasló teljesítmény újrakiadása, hanem a fájóan nagy kapufák.