fbpx

A SLAYER korábbi dobosa, DAVE LOMBARDO emlékezik JEFF HANNEMAN-ról

Slayer korábbi gitárosa, Jeff Hanneman 2013-ban hunyt el, de a munkássága fennmaradt. A Slayer ex-dobosa, Dave Lombardo emlékezik rá az alábbi cikkben.

“1981-ben találkoztam Jeff-fel először, az után, hogy Kerry [King]-vel megalapítottuk a bandát, és a szüleim házában próbáltunk. Azt hiszem, Kerry találkozott vele valahol, beszédbe elegyedtek, majd a következő pillanatban már elhozta Jeff-et a házba. Nekem egy békés szörfös gyereknek tűnt: hosszú, szőke haj, Long Beach-en él, szörfdeszkája is lehetett volna. Azt gondoltam: ez a gyerek menő.

Jeff nagyban hozzájárult a Slayer hangzásához. Az akkor éppen legjobban futó metalzenekarokat hallgattuk –  Judas PriestIron Maiden, Rainbow, Deep Purple. Majd egyik próbán Jeff megjelent leborotvált fejjel. Nekiszegeztük a kérdést: “Woah, Jeff, mit műveltél??” Azt felelte: “Punk vagyok. Ennyi volt.” És zenét is hozott magával: vinyleket, kazettákat – Black Flag, TSOL, Minor Threat, Dead Kennedys, Circle Jerks. Azt gondoltam, miféle burokban éltem eddig? Ezek fantasztikusak! Ez egy hatalmas fordulópont volt – a számaink gyorsabbak, agresszívebbek lettek ezután. Ő volt, aki ezt az elemet behozta a Slayer-be.

Amikor először találkozol valakivel, főleg abban az életkorban, mindenki csendes és magának való. De ahogy elkezdted megismerni Jeff-et, megnyílt. Nyilvánvalóan punk attitűdje volt, különösen pár sör után.

Ugyanakkor nagyon törődő is volt. Emlékszem, egyszer úton voltunk egy kanadai klubba koncertezni az első turnénkon. Egy nappal korábban mentünk, és épp játszott egy banda, lógtunk velük, megittunk pár italt. Annyira lerészegedtem, hogy kimentem a mosdóba, becsuktam az ajtót, leültem és elájultam. Azt hiszem, Jeff utánam jött megkeresni. Bejött a wc-be, próbálta kinyitni az ajtót – teljes erőből húzta, majdnem kitörte, hogy kinyissa. Majd rájött, hogy simán csak tolni kellett volna. Akkor kinyitotta az ajtót és felszedett. Utána megkérdeztem: “Jeff, le volt tolva a nadrágom?” Nevetett, és azt felelte: “Nem, haver, csak ültél a wc-n, nadrágostul.” Ilyen volt Jeff jó szíve. Tudom, hogy ha bármilyen segítségre volt szükségem, ő máris ott termett. Ő egy ilyen srác volt. Jó barát volt. Ez számít.

Sokan nem tudják, hogy Jeff volt a bandában a legkevésbé edukált és gyakorlott zeneileg. Még kezdő volt, amikor csatlakozott a zenekarhoz. Én 2-3 bandában már játszottam előtte, neki a Slayer volt az első. Nem tudott sokat, de fejlődött és tanult magától. Ő maga kövezte ki ezt az utat, egyedül csinálta meg.

Ő volt az, aki megcsinálta a demókat a dalokhoz, amiket írt. Megprogramozta a dobokat, előre kitalálta fejben a témákat, ami különbözött attól, ahogy Kerry prezentálta az ő dalait. Emlékszem, ahogy kommentálta a dobjátékomat: “Oh, igen, így finom – tedd még ízletesebbé.” És amikor egy tipikus ritmikával hozakodtam elő, azt giccsesnek nevezte. Elsőrangúnak kellett lennie ahhoz, hogy felkerülhessen a lemezre. “Ízletesnek” kellett lennie.

Soha nem láttam, hogy Jeff és Kerry rivalizálnának. Mindketten a legjobbat akarták a bandának. Biztosra veszem, hogy Jeff inspirálta Kerry-t, és fordítva, főleg, ami Jeff improvizációját illeti, amivel fölényben volt Kerry-vel és Tom-mal [Araya, frontember] szemben. De Jeff és Kerry rengeteg inspirációt merített KK Downing-tól és Glenn Tipton-tól a Judas Priest-ből. Ha megfigyeled, Hanneman olyan volt a színpadon, mint KK DowningKing a másik oldalon pedig mint Glenn Tipton.

A ’90-es években alapítottunk egy másik bandát Jeff-fel, a neve Pap Smear volt. Ebben punk rock kölykök voltunk. Ő basszusgitáron akart játszani, úgyhogy bevettük Rocky George-t a Suicidal [Tendencies]-ből, akit Jeff imádott – imádta azt a lelket, amivel Rocky játszott. És ez a kölyök, akivel szörfözni jártam, volt az énekes. Joey Fuchs volt a neve, de Joey Hanneman-nak hívta magát, és úgy tett, mintha Jeff testvére lenne, mivel mindketten szőkék voltak, és kicsit hasonlítottak egymásra. Úgy 5-6 számot írtunk, de sosem koncerteztünk, mert úgy éreztem, a Pap Smear elvonta a figyelmünket a Slayer-ről.

Mint mindenki, felnősz, és a saját utadat járod. Amikor a 2000-es évek elején visszatértem a Slayer-be, mindannyian egy kicsit érettebbek voltunk, de Jeff még mindig ugyanaz a vidám, viccelődős ember volt, mint mindig. Még jobban össze tudtam kapcsolódni vele. Sok időt töltöttünk a turnébuszban, beszélgettünk, hosszú beszélgetéseket folytattunk – nem mélyeket, csak random dolgokról.

Aztán később elérkezett az a pont, ahol a színpadi előadása már nem felelt meg a számunkra. Az alkoholfogyasztás megtette a hatását, valamint a műtétek is, amiket végeztek rajta. Ez szomorú volt, de meg kellett hoznunk a döntést és közölni vele. Tudom, hogy ez összetörte.

Mindez előtt nem tudtuk, Tom meddig kívánja folytatni, mert már akkor azt tervezgette, hogy visszavonul. Szóval Kerry és én beszéltük meg, hogy összerakjuk a bandát, és úgy döntöttünk, be kéne venni Gary Holt-ot, akit már ismertünk az Exodus-ból. Végül Gary lett az a gitáros, aki Jeff helyébe lépett, és Jeff elfogadta. Rajongott Gary játékáért, meg volt benne az a lélek és érzés, amit Jeff díjazott a gitárosokban.

Ha még itt lenne Jeff, és a Slayer tagja lenne, nem akarna visszavonulni. Harcolna, hogy fenntartsuk a bandát. Megfogta volna a zenekart a szarvainál, és hajtotta volna. A zene és a színpad volt a szenvedélye. A méreganyagok csillapították a szenvedélyt, de még mindig ott volt.

Ha kéne mondanom egy Slayer dalt, ami jellemzi Jeff-et, akkor az a NecrophobicReign In Blood-ról. Ez az egyik leggyorsabb szám, amit írtunk: agresszív, brutális, majdnem monoton hangzása van. Körbe-körbe sétált, utánozva a hangot. Emlékszem, azt mondta, “ez gyors, ez brutális, kimaxoljuk odáig, aminél gyorsabban már nem tudjuk játszani.” És pontosan ezt tettük.

Sokat gondolok Jeff-re. Nem csak akkor, ha interjúban kérdeznek róla, hanem akkor is, amikor egyedül vagyok. Ahogy nősz fel, “éljünk gyorsan, haljunk meg fiatalon” attitűddel bírsz, de titokban azt hiszed, halhatatlan vagy. Aztán megállsz és azt mondod, “hát elment”, és ez egy űrt hagy a szívedben.

Az utolsó fél évben, amikor a bandával turnézott, Jeff a buszon ülve elemezte a koncerteket. “Hé, az Angel Of Death ma nagyot ment.” És pár itallal később: “Én írtam azt a szart, Dave. Én írtam.” Olyan büszke volt a klasszikusokra, amiket írt. Büszke volt arra, amit alkotott.”

 

Forrás: loudersound.com

// //