fbpx

A dzsinn és barátai – Melechesh, W.E.B és Selvans a Dürer-ben

Számos ok miatt meglehetősen nyögvenyelősen indult az idei koncertszezon, de – ahogy mondani szokták – gyenge kezdés után erős volt a folytatás. Január közepére Melechesh-t ígértek a szervezők, én meg úgy voltam vele, hogy ezt a bulit bizony nem kellene kihagyni. Szerencsém volt, pár héttel a fellépés előtt sikerült email-ben elérnem Ashmedi-t (Murat Cenan), aki örömmel állt egy interjú elébe, úgyhogy a zenekar után kábé én voltam a következő, aki megérkezett pénteken a Dürer-be. A Melechesh-t nem nagyon gondolnám, hogy be kell mutatni a kedves olvasónak; amin meglepődtem, az az, hogy mennyire gyakran teszik nálunk tiszteletüket a fiúk. Murat és zenésztársai 2008 óta immáron nyolcadszorra vendégeskedtek nálunk – volt olyan év, amikor kétszer is jártak hazánkban, és most vendégnek a görög W.E.B-et és az olasz Selvans-t hozták magukkal. Hatkor végeztem az interjúval, utána a nagy felszabadultságban egy üveg védőitalt azonnal magamhoz is vettem, és csendesen nézelődtem a töküres folyosókon. Nem nagyon akartak gyűlni a népek, még a Selvans fél nyolcas kezdése környékén is egyedül álldogált Darek, a lengyel turnémanager a merch-pult mögött, de nem lehetett tovább húzni a dolgot, függöny fel, és a húrok közé csapott az olasz társaság – a mintegy kéttucatnyi hallgatóság előtt.

Azt a rossz szokásomat, hogy az előzenekart mint valami szükségszerűen hozzáadott rosszat csupán túl szeretném élni a főzenekar előtt, le kellene vetkőznöm. A második albumával 2018-ban jelentkező Selvans ugyanis olyan fantasztikus fellépést produkált, ami szerintem saját jogon is megállja a helyét. Az olaszok két gitár – basszus – dob – ének felállásban léptek fel, egy magas, vékony sráccal a mikrofonok mögött. A kinézete valahogy Rinaldo Rinaldinit (vagy akár az olasz maffiafilmek túlkarikírozott szereplőit) juttatta eszembe a nagy arany karika fülbevalóval, a westerncsizmával és a kicsi bajusszal-kalappal. Na, újabb maszkabál – gondoltam, és megint tévedtem. Az olaszok egy nagyon egyszerű és nagyon hatékony zenét játszottak: tulajdonképpen black’n’roll volt ez valahol a lelke mélyén, nagyon egyszerű riffekkel, teljesen fapados dobbal és nagyon szép, gyors, kellemes dallamokkal. Nem volt bonyolult zene, viszont fürge és élvezhető, úgyhogy az a 40 perc, ami Selvans mesternek és társainak jutott, gyorsan el is repült. Profi előadás; a közönséggel való kommunikáció, a maréknyi rajongó bíztatása folyamatosan megvolt. Úgy általában a színpadon sokszor mosolyognak a fellépők – leszámítva a csuklyával az arcban fellépő nagyon black metal zenekarokat –, de számos esetben persze kilóg a lóláb, hogy csak művigyor az egész, de az olaszok szemmel láthatóan tényleg élvezték a műsort. Tök profin tolták végig a rájuk kiszabott időt, szépen és tisztán szóltak, telt volt a hangzás, és tényleg egy öröm volt őket hallgatni. És persze mint mindig, most is lehetett technikai csemegéket látni – a nagydarab, magas gitáros, Acheron (Christian D’Onofrio) volt talán a legjobb példája annak, hogy hogyan is kell csak ujjból pengetni. A fiú csuklója meg sem mozdult reszelés közben, de az ujjainak is csak az utolsó két percét mozgatta – ha nem látom, nem hiszem el. A kéttucatnyi rajongói létszám ekkorra már akár három tucatnyira is felduzzadt, és az olaszok nagy-nagy tapsvihar közepette vonultak le a színpadról. Tényleg, még főzenekar esetében sem nagyon hallani hosszú percekig tartó tapsot akár dalok között is – talán ez az infó is mutatja, hogy a Selvans-szal komolyabban kell a jövőben foglalkozni.

A görög W.E.B (Where Everything Begun) következett, az átszerelés során a zenekar mögötti agy, Sakis Prekas (Darkface) jóllakott szemüveges óvodásként mászkált a színpadon, ellenőrizve, hogy minden rendben van-e, majd gyorsan kezdtek is. A zenekar a kétezres évek eleje óta létezik, és három éve jelent meg a negyedik albumuk, úgyhogy kíváncsian vártam, hogy egy ilyen rutinos társaság mit is fog tudni mutatni nekünk. A két gitár – basszus – dob felkállásban játszó társaság fellépésének java részét Sakis mester vitte a vállán. A zenéjük sokkal lassabb és melankolikusabb volt, mint a Selvans vagy akár a Melechesh zenéje, hosszabb kitartott akkordokkal-hangokkal, elgondolkodósabb részekkel. Számomra két olyan dolog volt, ami miatt viszonylag gyengének értékeltem ezt a produciót: elsőként is a harmatos hangzást említeném. A Selvans-szel és a Melechesh-hel elletétben a W.E.B hangzása üres volt, Sakis gitárját lehetett csak rendesen hallani, és ha ő éppen nem játszott, hanem a közönséget buzdította, akkor valami csak cincogott a háttérben, és nem igazán volt markáns – olyannyira, hogy másik gitáros, Argie Michalopoulos (alias Sextus Argieous Maximus) csomó ideig játszott bekapcsolat hangolópedállal (ilyenkor általában nem jön ki jel a pedálból), de ettől a fellépés simán ment tovább. Ezen túl meglehetésen zavart még a sok backing track: amikor senki még csak meg sem közelíti a mikrofont, akkor – legalábbi számomra – kissé furcsa, hogy folyamatos énekhangot hallok. Persze, van amikor nem lehet máshogy megoldani a dolgot – a Dimmu Borgir sem visz magával templomi orgonát a fellépéseire –, de azért szerintem van egy határ, és úgy éreztem, hogy ebből a szempontból a W.E.B nem volt korrekt. Mindezekkel együtt egy jó közepes fellépést nyomtak le becsülettel, ám azt a véleményemet nem rejthetem véka alá, hogy szerintem a Selvans simán lemosta a görögöket.

Átszerelés, izgatott várakozás. Hirtelen valahonnan előkerült vagy százötven ember – a W.E.B. végére sem volt meg félház sem, a Melechesh pedig ha nem is teltházzal, de ahhoz közeli létszámmal kezdett. Nagy éljenzés közepette felvonultak a session zenészek, majd legutolsóként a májsztró, Murat Cenan, és kezdetét vette a buli. A legelső, ami feltűnt, az volt, hogy a fiúk gyorsak – sokkal gyorsabbak, mint az albumokon; másképpen megfogalmazva, a konzervanyag lassabb egy kicsit talán az ideálisnál, ugyanis az élőben előadott dalok nagyon kellemesen pörögtek. A másik, ami szintén kiemelendő, a hangzás. Telt volt, szépen hallatszott mindenki, különösen Murat, aki a zene lelkét adta. Ahogy számos alkalommal leírtuk, ismét meg kell tennünk: itt igazi örömzenélést hallgathatott a nagyérdemű. Murat, ez a nagydarab, pocakos, kecskeszakállas dzsinn fülig érő vigyorral egyszemélyben szórakoztatta a közönséget, és a hallgatóság nagyon hálás volt a buliért. Kiemelném még a pontos játéktechnikát: Murat nem képzett zenész, de ezzel együtt (vagy akár pont ezért) szinte minden hangszeren játszik, csak húrja legyen, és az sem feltétlenül baj, ha nem pengetni kell – nos, az a lazaság, az a kötetlenség, ami az egész figurát jellemezte, a zenéjén is nagyon jól átjött. A kellemes közel-keleti dallamok remek szinbiózisban voltak a gyors metal-lal, egyáltalán nem tűnt erőltetettnek ez a kombináció, úgyhogy egészen kiváló zenei élményben volt részünk. A gyors és dallamos zene meghozta a hatását, a fellépés második felében szinte minden dal alatt ment az ugrálás, természetesen a színpadon állók nagy örömére. A hallgatóság is nagy tapssal és ovációval fogadta az újabb és újabb dalokat, amiket az egyre csatakosabb mester felkonferált. Aztán persze vége lett, a setlist utolsó dala is lement, és a zenekar levonult a backstage-be. Hogy van a hallgatóságnak még esélye egy utolsó utáni dalra, az Murat egy elejtett ‘maybe, maybe’-jéből azért kiderült, és igen, hosszas skandálás és tapsolás után visszajöttek a fiúk, majd egy menetrenden kívüli búcsúdalt is azért lenyomtak még nekünk (Tempest Temper Enlil Enraged, Ladders to Sumeria, Grand Gathas of Baal Sin, Deluge of Delusional Dreams, Multiple Truths, Defeating the Giants, Triangular Tattvic Fire, Ghouls of Nineveh, Rebirth of the Nemesis: Enuma Elish Rewritten, The Pendulum Speaks).

Á, imádjuk Kelet-Európát és Magyarországot’, mondta Murat még az interjú után, pár órával a fellépés előtt. ’Itt mindenki lelkes, szeretnek minket, és a kaja is baromi jó’. Hát, igaza volt. A zenekar csurom vizesen, de nagyon lelkesen vonult le, a hallgatóság pedig hosszú perceken kereszül tapsolta Murat-ot és zenésztársait. Ha az év ebben a tempóban folytatódik, nem lehet okunk panaszra.

Írta: Á